A szívem hevesen vert a mellkasomban, ahogy a fürdőszoba felé rohantam. Nem akartam elhinni, hogy majdnem lehánytam egy vámpírt, és nem is akármilyet: a Vámpírkirályt. Kinyújtottam a kezem, megragadtam a fürdőszoba ajtaját, szélesre tártam, majd bevrágtam magam mögött. A vécé felé vetődtem, hálát adva az Égnek, hogy az ülőke fel volt hajtva, és kiürítettem a gyomrom tartalmát. Továbbra is szárazon öklendeztem, nem tudva, hogy vajon súlyos tengeribetegség vagy szorongás gyötör-e; valószínűleg a kettő keveréke.

Amikor már biztonságosnak éreztem, lassan feltápászkodtam a fürdőszoba padlójáról, és a mosdókagylóhoz léptem, hogy megmossam az arcom. Megnyitottam a hideg vizet, a fejemet a csap alá dugtam, és vizet vettem a számba, hogy kiöblítsem. Utána nyeltem egy kis vizet a csapból, remélve, hogy megnyugtatja a gyomromat. Miután végeztem a mosakodással, körbepillantottam a fürdőszobában. Lenyűgöző volt. A fürdőkád úgy nézett ki, mint egy úszómedence, és annyi gomb meg tekerő volt rajta a különböző beállításokhoz és hőmérsékletekhez. A kád mögött egy besétálós zuhanyzó állt, a zuhanyrózsa úgy volt beállítva, hogy esőfelhőként engedje ki a vizet; a zuhanyzón kívül is rengeteg funkció közül lehetett választani, hogy megváltoztassák a víznyomást, a hőmérsékletet, a világítást és egyéb dolgokat odabent. A fürdőszoba egyértelműen egy királyhoz illett.

– Ember – szólt be a király. – Rendben vagy odabent?

A hangjától összereztem, és a szívem hevesebben vert. Basszus, mi van, ha rajtakapott a szaglászáson? Kirohantam a fürdőszobából, szélesre tárva az ajtót, amivel egyenesen a Vámpírkirályt csaptam arcon.

– Basszus, azt hiszem, eltörted az orrom – horkantott fel. A kezeivel az arcát takarta.

– Megtanulod, hogy ne kémkedj egy nő után, amíg a mosdót használja – mormoltam az orrom alatt, elfelejtve, hogy szuperszonikus hallása van.

– Nem kémkedtem utánad, ember – morogta, és leengedte a kezét az arcáról; az orra már be is gyógyult. – A hogyléted felől érdeklődtem.

– Tudod, nevem is van – mondtam, és összefont karral meredtem rá.

A szeme egy pillanatra vörösen villant, mielőtt visszatért volna a ceruleánkékhez.

– Nem kell tudnom a neved, ember – gúnyolódott, és közelebb lépett hozzám. – Számomra csak táplálékforrás vagy, semmi más.

Hidegrázás futott végig a gerincemen, ahogy lassan hátrálni kezdtem előle. Ő tovább közeledett, míg végül a falhoz nem szorított.

– Nincs hová futnod, ember, most sarokba szorítottalak. – A fejem két oldalán a falnak támasztotta a kezét, a karjai közé zárva engem.

Egy bölcs ember könyörgött volna a bocsánatáért. Sosem mondtam, hogy bölcs vagyok; a lobbanékonyságomat a vörös hajam számlájára írom.

– Mitől érzi magát nagymenőnek a nagy és gonosz Vámpírkirály? Attól, hogy sarokba szorít egy védtelen nőt? – kérdeztem leereszkedő hangon.

A szeme most élénk vérvörösen izzott, és kivillantak az agyarai. Úgy éreztem, a szívem kiugrik a mellkasomból, és tudtam, hogy ő is hallja. Lehunytam a szemem, várva, hogy igyon belőlem. Mélyet lélegzett, halkan felmorrant, majd hátralépett. Lassan kinyitottam a szemem, próbálva rájönni, miért élek még. Ez valami macska-egér játék volt? Talán élvezte a vadászatot?

– Ez az egyetlen figyelmeztetésed, ember. Soha többé ne beszélj így velem! – mordult rám. A szeme még mindig lángoló vörös volt.

– I... i... igen – dadogtam, a bennem lévő tűz kialudt.

Halkan kopogtak az ajtón, majd egy csinos szőke lány lépett be. Hosszú szőke haja és gyönyörű kék szeme volt. Csinos, tengerészkék ruhát viselt, mély V-kivágással, amiből a mellei szinte kibuggyantak.

– A kért ruhák, uram – mondta, és tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

– Tedd le az íróasztalra! – válaszolta, le sem véve rólam a szemét.

– Igenis, felség – válaszolt a szolgálólány, átsétált a szobán, és a ruhákat az asztalra tette.

– Segíthetek még valamiben, Alaric király? – kérdezte, megrebegtetve a szempilláit.

A férfi felé fordult, mosolya tökéletes, hófehér fogakat villantott. – Igazából igen – válaszolta. – Hogy hívnak?

– Tessa. Tessa Thorne.

– Ki a teremtőd, Tessa? – kérdezte.

– Lord Dorian – válaszolta.

Elfojtottam egy zihálást; ő is vámpír volt, bár embernek tűnt.

– Áh, a Dorian-vérvonal. Valóban erős vérvonal – mondta a király bólintva, mintha elgondolkodott volna valamin.

– Tessa, lenne kedved egy órán belül csatlakozni hozzám a lakosztályomban? – kérdezte tőle.

Tényleg most egyeztetett le egy numert előttem? Megforgattam a szemem, és egy aprót horkantottam. A király felém fordult, én pedig ártatlanságot színleltem.

– Természetesen, felség. Szívesen csatlakozom – mondta Tessa ragyogó arccal.

– Remek – válaszolta a király. – Akkor két óra múlva találkozunk, és kérlek, amíg itt vagy, szólíts Alnek.

Ó, szóval a Nagy és Gonosz Vámpírkirály úrnak vannak modorai. Újra megforgattam a szemem; ez az egész jelenet irritált.

– Igen, Al – mondta Tessa elpirulva, majd elindult kifelé. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és ismét csak én és a Vámpírkirály maradtunk kettesben.

– Azt hittem, minden vámpírnak ceruleánkék szeme van. Az övé olyan kék volt, mint az ég – böktem ki.

– Tessa félig vámpír, félig ember – válaszolta.

Nem tudtam elrejteni az undort az arcomról; az emberek szaporodnak ezekkel a szörnyetegekkel. Szerencsére a király nem figyelt rám, a tekintete a szolgáló által hozott holmikra szegeződött.

– Gyere ide – intett a király az íróasztalához, és felemelte a Tessa által hozott darabokat. – Átöltözhetsz ebbe.

Elvettem tőle a ruhadarabot. Egy gyönyörű, smaragdzöld ruha volt, mély kivágással. Észrevéve, hogy nincs hozzá se melltartó, se bugyi, gyorsan levetkőztem, és a bikinim fölé húztam a ruhát.

– Köszönöm – motyogtam.

– Áh, szóval ismersz illemet.

– A tisztelet nem jár alanyi jogon, azt ki kell érdemelni – vágtam vissza.

– Én vagyok a Király. Senkinek sem kell kiérdemelnem a tiszteletét.

Újra megforgattam a szemem. Ez a férfi olyan rohadtul beképzelt volt.

– Te most megforgattad a szemed? – mordult fel.