– Természetesen, kövessenek! – Ellie éppen a kis irodájába készült vezetni őket, amikor meghallotta, hogy Adriana kiált neki. Megfordult a lánya felé; Addy hatalmas mosollyal az arcán egyenesen felé szaladt.

– Mami! Megint jeles lettem spanyolból! Mrs. León azt mondta, büszke rám, én vagyok az egyetlen az osztályban, aki jelest kapott, már harmadszor! – Ellie lehajolt hozzá, megölelte és megpuszilta. Addy átadta az értesítőt.

– Mami nagyon büszke rád, édesem, te okos lány! Nagyszerűen haladsz.

– Ez azt jelenti, hogy kaphatok a kedvenc turmixomból, amiért ilyen jó kislány voltam?

– Természetesen, angyalkám, de Amara néni vigyáz rád pár percig, maminnak dolga van.

– Jó. Szeretlek, mami!

– Én jobban, kicsim! – Ellie észrevette, hogy Mrs. Velásquez megbabonázva bámulja Addy-t. Az arca megváltozott; ha nem tudná jobban, azt mondaná, a nő le van döbbenve. Elsápadt, és Selenára pillantva látta, hogy ő is sokkot kapott.

Ellie remélte, hogy minden rendben van velük. Éppen meg akarta kérdezni, mi a baj, de Mrs. Velásquez előrelépett, és lehajolt Addy-hez. Eliana meglepetésére kinyújtotta a kezét, és gyengéden megérintette Addy arcát. Ellie hallotta a halk felsóhajtást, ami akkor tört fel a nőből, amikor megérintette a gyereket. Aztán mondott valamit spanyolul, amit Ellie nem értett jól.

– Ki az a Leonora? – hallotta, amint Addy megkérdezi a nőt. Ellie értette és hallotta a nyelvet, de a beszédet még csak most tanulta.

– A néhai nagymamám – válaszolt az asszony Addy kérdésére meleg mosollyal. Ellie észrevette, hogy még mindig nem engedte el Addy-t.

– Mrs. Velásquez? Minden rendben? – kérdezte tőle Ellie.

A nő gyorsan felállt, és Ellie felé fordult. – Igen, kedvesem, minden rendben. – Tekintete újra Addy-re vándorolt. – Hogy hívnak, édesem? – kérdezte Addy-t angolul.

– Adriana – mondta büszkén Addy.

– Biztosan méltó leszel a nevedre – mondta neki Mrs. Velásquez. – Ő a lánya? – fordult Ellie felé.

– Igen.

– Hány éves?

– Ötéves – felelte Ellie. – Amara, elkísérnéd Addy-t egy kicsit? – Amara bólintott, és hamarosan magukra maradtak.

– Gyönyörű. Ha nem veszi tolakodásnak, ki az apja?

Ellie fontolgatta a hazugságot, de az asszony őszintének és becsületesnek tűnt, és valami különös okból Ellie bízott benne. – Adrian – mondta Ellie. – Adrian Porto. – Jól hallotta, hogy a nő élesen beszívta a levegőt? Ellie gyorsan elhessegette a gondolatot; honnan is ismerhetné ez a nő Adriant?

Mrs. Velásquez megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna. – Részt vesz az életében?

– Nem jöttek össze a dolgok köztünk – mondta Ellie. – Úgy döntöttünk, külön utakon folytatjuk. – Mrs. Velásquez egy ideig csak bámult rá, amitől Ellie feszélyezve érezte magát. – Biztos benne, hogy minden rendben?

– Láttam, hogy egy sárkányt tart a kezében – mondta helyette Mrs. Velásquez.

– Igen, imádja a sárkányokat, ez a kedvenc játéka. – Ellie látta, hogy Mrs. Velásquez teljesen elsápad.

Egy pillanatra Ellie azt hitte, a nő elájul. Gyengéden megfogta a könyökét, és egy közeli asztalhoz vezette, majd hozott neki egy pohár vizet. – Köszönöm, Eliana, kicsit leesett a vércukrom, azért szédültem meg – hazudta Marisol.

– Hozhatok valamit? – kérdezte Ellie aggódva.

– Nem, jól vagyok, beszéljük meg, amiért jöttem. – Ellie bólintott, és a következő tizenöt percben hallgatta, mit szeretne a nő és mit nem. Megadta Ellie-nek a címet, ahová a rendelést szállítani kell. Ellie ugyan csodálkozott, miért neki kell kivinnie, hiszen biztosan fel tudnának fogadni valakit, aki elhozza, de nem kérdezősködött: az ügyfél kérése szent. A határidőt is áttette csütörtök délutánra.

– Hamarosan találkozunk, Eliana – mondta, amikor végeztek.

Ellie bólintott. – Köszönöm a lehetőséget, Mrs. Velásquez.

– Kérlek, hívj Marisolnak. Van egy olyan érzésem, hogy még gyakran fogunk találkozni. – Ellie összeráncolta a homlokát a kijelentés hallatán, de mire válaszolhatott volna, már messze jártak. Ellie folytatta a munkáját.

MARISOL...

– Csak képzeltem, vagy az a gyerek tényleg pontosan úgy néz ki, mint a dédnagymamánk? – kérdezte Selena az anyjától hazafelé menet.

– Úgy néz ki – válaszolt Marisol.

– Lehetséges, hogy a bátyám az apja?

– Pontosan ezt szándékozom kideríteni. De egy szót se erről Adriannak, amíg meg nem tudom az igazat arról, mi történt. Egyértelmű, hogy ismerik egymást, de rossz viszonyban váltak el, és tudni akarom, miért.

– Meg kell hagyni, nagyon cuki, még a nagymama haját és a mi bőrszínünket is örökölte. Az pedig, hogy ilyen folyékonyan beszél spanyolul, még jobban meglepett. És ha jól emlékszem, a bátyám is imádta a sárkányokat gyerekkorában, annyira, hogy még egy tetoválása is van a hátán. – Marisol egyetértett: az a kislány rengeteg hasonlóságot mutatott Adriannal, ami elgondolkodtatta – létezik, hogy van egy ötéves unokája, akiről soha nem tudott...?

ELIANA...

Ellie éppen lefektette Adrianát. Azon tűnődött, Marisol miért rajongott úgy Addy-ért, mintha ismerné; a szeretet, amivel elárasztotta, meglepte őt. Megvonta a vállát, és ágyba bújt; nem kellene túlagyalnia a helyzetet. Addy gyönyörű gyerek, mindenki ezt mondja, aki először találkozik vele.

Óvatosan kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és elővette a fotót, amit Adrianról és magáról készített. Gondolatai visszaszálltak arra a napra. Adrian egy olcsó étterembe vitte a harmadik randijukon. Volt egy fotófülke az étteremben, és valahogy rávette, hogy készítsenek egy közös képet. Soha nem értette igazán, miért ellenkezett Adrian annyira a fényképezkedés ellen.

Zsebre vágta a képeket a farmerja hátsó zsebébe. Hazafelé menet öt alak sarokba szorította őket egy sikátorban. Követelték Adrian és az ő pénzét, minden értéktárgyukat. Adrian átadta az utolsó fillérjét is. Az egyik fickó a medálját akarta, de ő nem adta. Önkéntelenül a nyakában lévő lánchoz nyúlt.

Adrian azt mondta, semmi baj, vesz neki másikat, ezért engedelmeskedett. Volt ott egy alak, aki végig őt bámulta, szemezett vele. Éppen menni készültek, amikor a férfi megragadta a csuklóját, és durván magához rántotta.

– Mi lenne, ha te meg én szórakoznánk egy kicsit? – morogta a fülébe. Ellie undorodva hőkölt hátra, próbált szabadulni, de kevés sikerrel.

– Engedd el! – mondta Adrian. – Megkaptátok, amit akartatok.

– Nem, haver. Gyönyörű ez a nő, szívesen kapnék belőle egy falatot. Mit szóltok, srácok? – A barátai felröhögtek.

– Nem mondom el többször. Engedd el! – Ellie még soha nem hallotta azt a halálos fenyegetést Adrian hangjában. Arra sem volt ideje, hogy feleszméljen, Adrian máris megütötte a fickót, aki hozzáért. Csak sokkolva tudta nézni, ahogy sorra veri le őket, ütés ütés után. Amikor az egyikük elővett egy kést, és hátulról vállon szúrta Adriant, Ellie majdnem elájult a vér láttán, ami a vállából ömlött. De Adrian harcolt tovább, mintha... mintha nem érezne fájdalmat.

Amikor mind az öten ott feküdtek a földön, vérző orral és szájjal, Adrian visszaszerezte a medálját, és a nyakába csatolta. A pénzt ott hagyta, mondván, hogy a nyakláncnak sokkal nagyobb eszmei értéke van mindennél. Ellie akkor sírva fakadt, a férfi pedig lecsókolta minden egyes könnycseppjét, megígérve, hogy soha nem hagyja, hogy bárki bántsa.

Visszatette a képet, és felsóhajtott. Hihetetlen pillanatai voltak vele. Bármit megadna, ha közös életet építhettek volna Addy-vel; tudta, hogy nagyszerű apa lett volna belőle. Megérintette a medált; ez az egyetlen dolog, amit tőle kapott, az egyetlen jó dolog, ami emlékezteti a különleges napjaikra. Ennyi év után is viseli. Van benne egy kép róluk, és Ellie egy képet is tett bele Addy-ről. Örökké a szívében hordozza őket, bármi történjék is.

ADRIAN...

Adrian kezet rázott a férfival az asztal felett. Hivatalosan is ő lett a Vance Infinity ékszercég új tulajdonostársa. Az ügyvédei elkészítik a végső papírokat, aztán minden hivatalossá válik. – Várom a közös munkát, Adrian – mondta Julian.

– Én is. Van néhány ötletem a márkával kapcsolatban, amiket szeretnék átbeszélni önnel. Az asszisztensem hívni fogja, hogy egyeztessünk egy időpontot.