A helyettesemre meredtem. Arkagyij afféle mókamester volt, és a helyzettől függetlenül szinte mindig mosoly bujkált az arcán. Ez ellensúlyozta az én örökös komorságomat, ami már évek óta az arcomra fagyott. A pokolba is, már nem is emlékeztem, mikor mosolyogtam utoljára. Még Arkagyij legjobb viccei sem tudtak kicsikarni belőlem egy árva félmosolyt sem. Egy szemöldökfelhúzást talán igen, de mosolyogni már semmi sem késztetett; többé már nem.

Most azonban, az egyszer, ő sem mosolygott. Épp egy fegyverüzlet közepén tartottunk a kolumbiaiakkal. Az utolsó dolog, amire vágytam, az egy zavaró tényező volt. Rajtam kívül még három fivérünket is kereshették volna, akik épp nem egy üzletet véglegesítettek, hogy elintézzenek valamit.

– Miért nekem mondod ezt, és miért nem a testvéreimet keresed?

Arkagyij a nadrágjába törölte a tenyerét. – Jegor most Oroszországban van, Kirill Floridában intéz egy másik megállapodást az új kikötőnyitás miatt, Leonyid pedig térdig gázol a babaszarban, amióta az ikrek hazajöttek. Te maradtál, pahán.

A szám széle rándult egyet. Arkagyij pontosan tudta, hogy ne hívjon így. Nem én voltam a Pahánunk, vagy a Vor, ahogy a bátyám preferálta. Én voltam a legfiatalabb férfi a családban. Arról nem is beszélve, hogy az egyetlen jelentős tehetségem a megbízhatóság volt. „És a hűség” – visszhangzott a fejemben apám szava, amit belém sulykolt.

Jelentéktelennek lenni a szindikátusban szinte egyenlő volt a halálos ítélettel. Két nővérem – egy fiatalabb és egy idősebb – anyánk szépségét örökölte. Őket már évekkel ezelőtt kiházasították. Jegor volt jelenleg a Vorunk, a család feje, miután apánk elhunyt. Kirill volt a helyettese, a Számok Mestere; fotografikus memóriájával Kir önmagában is hatalmas érték volt. Leonyid volt a számítógépes zseni és a rendkívüli hacker. Pillanatnyilag azonban a számítógépes feladatait pelenkázásra cserélte, mivel egy hete megszületett a negyedik és ötödik gyermeke.

A testvéreim támogattak engem, de abban a szánalommal teli módon. Bevontak a dolgokba, mert tudták, hogy ha nem tennék, senki sem vetne rám egy második pillantást sem. Az évek során azonban bizonyítottam. Bebizonyítottam, hogy megbízható vagyok, jó katona, jó fivér, és megteszem, amit kell, hogy a feladatot elvégezzem. Így éltem túl ezeket az éveket. Saját osztagom volt, és a szindikátusban csak a Vor állt rangban felettem.

– Makszim? – Arkagyij várakozóan nézett rám, a telefonját nyújtva.

– Figyeld őket. Csak annyira bízom bennük, amilyen messzire azt a hajót el tudnám dobni, amin ezeket a fegyvereket hozták.

Arkagyij felnevetett, de bólintott. Kicsit kikaptam a telefont a kezéből, hátat fordítottam az üzletnek, és pár lépéssel távolabb mentem. Miután kiértem a raktárból, elővettem egy cigarettát, és nekitámaszkodtam a fekete Escalade-nek.

– Csto? [Mi az?] – morogtam a vonalba.

– Izvinyi, főnök, de nem tudtuk, mit tegyünk.

Kifújtam a füstöt. – Nincs szükségem a bocsánatkérésedre, Luka. Azt akarom tudni, mi a francért szakítasz félbe munka közben?

– Igen, főnök. Sajnálom, főnök. – Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne forgassam a szemem. – Egy helyzet adódott ma este. Volt valaki a területünkön. Pontosabban a nyugati oldali sztriptízbár közelében. Bezártuk a pincébe, de mielőtt elájult volna, segítséget... kért.

A szemem összeszűkült. – Kifejezetten a mi embereinktől kért segítséget? Vagy bárkitől az utcán?

Egy pillanatra elhallgatott. – Ismerte a fiúkat, főnök. Nem kért mástól. Miután segítséget kért... – Luka tartott egy kis szünetet, ez az irritáló szokása volt, amikor nem akarta, hogy leordítsák a fejét. – ...azt kérte, hogy öljük meg.

A szemem elkerekedett, a kezem kissé leereszkedett, a cigarettáról meg is feledkeztem az ujjaim között. – Azt kérte, hogy öljék meg? Mi a francból tudta, hogy hozzátok kell mennie?

– Nem tudom. De... amiért egyáltalán bevittük, az azért volt, mert az utolsó szava, mielőtt elájult, az volt, hogy Morozov.

Felegyenesedtem. Morozov anyám lánykori neve volt. Valakinek ismernie kellett a családunkat, ha tudta a lánykori nevét. Apám titokban tartotta ezt az információt, és gondoskodott róla, hogy miután Sokolovra változtatta a nevét, minden korábbi nyoma eltűnjön. A Sokolov Szindikátus az egyik legnagyobb és legfélelmetesebb volt az egész alvilági területen. Befolyásunk az egész világra kiterjedt, a legnagyobb területeink itt, New Yorkban és Moszkvában voltak.

– Nos, gyer'mo. [Hát, szar ügy.] – Egy pillanatra megdörzsöltem az orrnyergem. – Kétórányira vagyok a várostól. Mielőtt visszaindulok, itt még be kell fejeznem a dolgot. Ne nyúljatok hozzá, amíg oda nem érek.

– Igen, főnök.

Letettem. Miután elnyomtam a cigarettát, visszasétáltam a raktárba, és láttam, ahogy Arkagyij a Valdez helyettesével, Pascuallal beszélget. A nevével ellentétben az ember egyáltalán nem volt bölcs. Az évek során többször is megpróbált átvágni minket a főnöke jóváhagyása nélkül. Hogy ez a zasranyec [mocsok] hogy tudott még mindig Valdezéknak dolgozni, sőt, hogy egyáltalán még lélegzett, az rejtély volt számomra. Én már az első alkalommal megöltem volna Arkagyijt, pedig ő olyan nekem, mint egy testvér, vér szerinti unokatestvérem.

– Á! Makszim! Már tűnődtem, hová iszkoltál el. – Vastag akcentusa miatt a nevem inkább hangzott szitokszónak, mint bármi másnak. Néha jobban is szerettem, ha így jön ki a száján. Minél jobban fél tőlem és a fivéreimtől, annál jobb.

– Üzlet. Tudod, az, amivel neked is foglalkoznod kellene, ahelyett, hogy itt kuncogsz, mint egy iskoláslány.

Pascual csettintett párat a nyelvével. – Csak a munka, semmi szórakozás... Ettől lesz Makszim egy unalmas pendejo.

Az ujjaim viszkettek, hogy előkapjam az oldalamon lévő fegyvert, és golyót eresszek a szeme közé. Ezzel valójában szívességet tennék Manuelnek. Arkagyij mögötte állt, és azt a szokásos „ha megölöd, te takarítasz fel” nézést vágta le, amit annyira utáltam.

– Fejezzük be itt. Ha az óceánba akarod dobni a pénzed, a te dolgod. Nekünk viszont van egy üzletünk, amit vezetnünk kell.

Úgy tűnt, Pascuálnak volt annyi esze, hogy békén hagyjon, és inkább az embereivel ordítozott, hogy siessenek. Követtem őt, Arkagyijjal a sarkamban, miközben átnéztem néhány ládát, amit épp pakoltak ki. Ezúttal minden rendben lévőnek tűnt. Tudtam, hogy Manuel kifejezetten kijelentette: személyesen vállalja a felelősséget, ha bármi rosszul sül el. A lányát már elígérték Jegor legidősebb fiának. A fiú még csak tizenöt, a lány tizenhárom volt, de amint idősebbek lesznek, a frigy garantált. Ez megszilárdítaná a bizonytalan szövetségünket.

Az egyik ember odalépett, súgott valamit Pascual fülébe, aki gyors spanyol választ adott. Felénk fordult, és szélesen elmosolyodott.

– Nos, uraim. Úgy tűnik, mindent kipakoltunk. Manuel azt szerette volna, ha vetnek egy pillantást egy konkrét ládára, hátha érdekelné önöket egy kis extra. Ezeket most szereztük be, nem igazán szerepeltek a tervezett listán.

A szemem összeszűkült. Amikor legutóbb ilyet mondtak nekem, egy olyan konténert nyitottak ki, ami tele volt bedrogozott nőkkel, akiket nemzetközi emberkereskedelem keretében szállítottak. Ez volt az egyetlen dolog, amiben nem ismertünk tréfát: az emberkereskedelem. Másokat nem akadályoztunk meg benne – az az ő lelkükön száradt –, de mi a fészkes fene se nyúltunk az üzletnek ehhez az oldalához. Pascual odasétált egy kisebb ládához, ami közelebb volt a fegyverekhez. Felpattintotta a fedelet, félreállt, és intett befelé.

Lenézve két rakétavetőt láttam, amelyek a faforgácsok között pihentek. – Mennyi lőszer?

– Tizenkettő. Hat mindegyikhez, vagy ahogy el akarják osztani.

Bólintottam, és lehajoltam, hogy megnézzem az oldalát. – Számok?

– Semmi. Eleve nem is volt rajtuk.

– Mit kér értük Manuel?

Pascual vigyorgott. – Tízezret a kettőért.

Horkantottam egyet, és felvontam a szemöldököm. – Tervezted, hogy lecsippentesz egy kicsit a haszonból, pendejo? – Amennyire ő eltorzította az én nevemet az akcentusával, az én orosz akcentusom annyira tette tönkre az ő nyelvét.

Gyorsan komolyra fogta az arcát. – Nem tudom...

– Odaalom azt az ötezret, amiről Manuel már beszélt nekem, mielőtt idejöttem volna. Már hozzáadták a végösszeghez, és el is utaltuk. Rakjátok a többi ládához. Öröm volt veled üzletelni, Pascual.

Megfordultam, otthagytam a sötét alakot, Arkagyij pedig szorosan követett. Örültem, hogy korábban beszéltem Manuellel. Valószínűleg kifizettem volna a tízezret is a lőszerért és azért, hogy jelöletlenek. De azt nem voltam hajlandó hagyni, hogy Pascual zsebre tegye azt a pénzt. Odaintettem az egyik emberünket, és a fejemmel hátrafelé böktek a kolumbiaiak felé.

– Fejezzétek be itt. Azt akarom, hogy minden egyes kolumbiai takarodjon el innen, mielőtt bárki elindulna. Van egy kis dolgom a városban. Ha bármi rosszul sül el, lőjétek le mindet.

Az embereim bólintottak, és oroszul kezdtek parancsokat osztogatni. Közelebb húzódtak a ládákhoz és az emberekhez, hogy minden rendben menjen. Beültem az Escalade anyósülésére, Arkagyij pedig a kormány mögé.

– Hová megyünk?

– Az Imperial Glassba.

A szemöldöke a bozontos barna hajáig szaladt, miközben a mosolya kiszélesedett. – Ünnepelünk?

Ránéztem, és azonnal befogta a száját. – Munka. Úgy tűnik, van egy kóbor lélek, aki segítséget kér.

---

Ez a történet leírásokat tartalmaz olyan cselekedetekről, mint a nem beleegyezésen alapuló szex, bántalmazás, öngyilkosság és más súlyos negatív érzelmi tevékenységek, amelyek egyes olvasók számára felkavaróak lehetnek.

Kérjük, tartsa ezt szem előtt, mielőtt továbbhaladna az olvasásban.