Körülbelül kilencven perc alatt értünk a sztriptízklubhoz, hála Arkagyij vezetésének. Néha kényszerítenem kellett magam, hogy ne csókoljam meg a földet, amikor kiszálltam mellőle. Egy istenverte őrült. A nagybátyám egy ideig terepversenyeken vezetett. Sajnos az összes unokatestvéremet megtanította így vezetni, függetlenül attól, hol voltak. Remek volt, ha valamit gyorsan ki kellett szállítani, de utasként ez felért egy belépővel a gyöngyházfényű kapukon túlra.

Az utcai kidobó kinyitotta nekünk az ajtót, ahogy beléptünk a klubba. A zene hangos volt, a füst úgy lógott a mennyezetről, mint egy borús napon a köd, a pia szaga pedig már megsavanyodott. Távol tartottam magam az ilyen pöcegödröktől. Inkább az üzleti oldalt preferáltam, a nagyobb korporációinkat, mint ezeket a kétes bárokat, klubokat, kifőzdéket és egyéb helyeket, amelyekkel tele volt a területünk. Persze, ezeket is én kezeltem, de nem kellett személyesen megjelennem.

Átvágva a hátsó traktusba, bólintottam a készülő hölgyeknek, és rászóltam Arkagyijra, amikor elindult feléjük.

– Munka, Arkagyij. Aztán a szórakozás.

Felkuncogott. – Igen, pahán.

Minden egyes alkalommal idegesített, de hiába mondtam el neki ezerszer is, hogy fogja be, Arkagyij sosem hallgatott rám. Régebben azt hittem, élvezi, ha felhúzhat, ezért egy idő után már nem mutattam, hogy zavar, és nem is vettem tudomást róla. Kiderült, hogy még mindig csinálja.

– Főnök. – Luka előrelépett és bólintott felém. – Gyorsabb voltál, mint vártam. A kolumbiaiak jól viselkedtek?

– Nem, de mi újság a nap alatt? Hogy van a goszty? [Hogy van a vendégünk?]

Kinyitotta az ajtót, ami az alsó szintekre vezetett. Nem minden ingatlanunknak volt pincéje, de ahol volt, ott börtöncellákat alakítottunk ki. Némelyik jobban fel volt szerelve kínzóeszközökkel, mint a többi. Sosem tudhattad, mikor dönt úgy az ellenség, hogy besurran a területedre, és mikor kell rávenned őket, hogy úgy énekeljenek, mint a kanári.

– Még mindig ki van ütve.

A szememnek hozzá kellett szoknia a fényviszonyokhoz. A falakon függő narancssárga árnyalatú lámpák a bányákban található világításra emlékeztettek. Kísérteties fényt vetettek a cement szürkeségére. Ez a pince különösen kicsi volt. Tudtam, hogy általában azoknak használjuk, akik nem fizetnek. Nem feltétlenül igényelte az információk kiszedéséhez szükséges kínzóeszközök teljes repertoárját. Mindössze négy cella volt az egész helyen és két szoba. Az egyik a pihenő embereinknek volt fenntartva, a másik pedig egy vallatóhelyiség.

– Az utolsóban... itt... – Luka a legtávolabbi cellára mutatott, ahol egy magzatpózba gömbölyödött testet láttam a padlón.

Odamentem a cellához, és elkerekedett a szemem. – Nem mondtad, hogy egy kibaszott gyerek! Ráadásul lány! Megmondtam, hogy ne nyúljatok hozzá!

Tiszta vér volt. Tisztán látszott, hogy az arca több helyen zúzódott és feldagadt. Az inge elszakadt, és annyira átitatta a vér, hogy fogalmam sem volt, mi lehetett az eredeti színe. A lábain is valami nadrágmaradványok voltak, de annyira cafatosra szaggatták, hogy látni lehetett a bőrét.

A bőrszíne eredetileg fehér lehetett, de annyi karcolás és véraláfutás borította, hogy már lehetetlen volt megállapítani. A legrosszabbul a csuklói és a jobb bokája festett. Természetellenes szögben álltak, ami egyértelmű törést jelzett. A dühöm vörös izzásig fokozódott, ahogy Lukára néztem. A férfi feltartott kézzel hátrált.

– Mi nem... főnök... nem nyúltunk hozzá. Így jött be. Sántikálva a sikátorból. Elájult, és Bogdan kapta el, mielőtt a földet érte volna.

A testet bámultam. Nem tűnt élőnek. Nádszálvékony volt, az alultápláltság egyértelmű jele. Ilyet az ember harmadik világbeli országokban lát, nem New Yorkban. A fenébe is, még a hajléktalanok is jobban néztek ki nálunk. Ez bántalmazás volt, vagy valaki meg akarta ölni.

– Azt mondtad, segítséget kért?

– Pontosan azt mondta: „kérem, segítsenek, vagy kérem, öljenek meg”. – Luka szomorú szemmel nézett a lányra. – Sosem láttam még ilyet. Hiszen csak egy rebenok. [Hiszen csak egy gyerek.]

Megdörzsöltem az állam, lefelé meredve rá. Nos, ez alaposan felborította az estémet. Azt sem tudtam, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Úgy értem, ebben az állapotban nyilván semmit nem tudok meg tőle. Hogy honnan ismerte anyám nevét. Hogy került ilyen állapotba. Miért kérte a halált. Ki a fene ő. Ezekre a kérdésekre csak ő adhatott választ, ő viszont pillanatnyilag öntudatlan volt.

Beléptem a cellába, és leguggoltam mellé. Az inge rátapadt a testére, és tudtam, hogy ott is nyílt sebei vannak. Két ujjamat a nyakához érintettem; volt pulzusa, de gyenge. Meglepett, hogy az állapotát tekintve még életben van. Csettintettem egyet a nyelvemmel, majd felálltam és hátraléptem tőle.

Elővettem a telefonomat, és a fülemhez emeltem. – Kszenyija.

– Brat. [Öcsém.]

– Mit csinálsz most?

Sóhajtott egyet. – Úgy tűnik, épp pakolom össze a felszerelésemet és indulok hozzád.

Elnevettem magam. – Túl jól ismersz.

– Csak akkor hívsz, ha szükséged van valamire. Egyszer igazán beszélhetnél velem csak úgy, mint régen.

Az idősebb nővérem Jegor és Kirill között született. El akarták adni feleségnek, de ő talált egy jobb utat, és az állam egyik legjobb orvosa lett. Apám végül mégis beházasította a szindikátusba, de nem egy Vor oldalán kellett állnia. Az egyik orosz kláncsalád másodszülött fiához ment hozzá. Ez azonban azt jelentette, hogy a közelben maradhatott és segíthette a családot. Ő volt a háziorvosunk, miközben illusztris orvosi karriert futott be.

– Mi az állapot? – A hangja áttörte a gondolataimat.

Végigmértem a cellánkban fekvő apró teremtést. – Csonttörések, zúzódások, karcolások, elég erősen vérzik, de a hátán lévő sérülések mértékében nem vagyok biztos.

– Sérülések a hátán? – Bármit is csinált a nővérem, abba hagyta a kérdésnél.

– Igen. Ismerte a fiúkat, tudta, kik ők. Vagy megkínozták, vagy bántalmazták... vagy mindkettő. Csak egy kis gallyacska...

Kszenyija horkantott egyet. – Ha gallyacska, akkor ez már egy ideje tarthat.

Nem tudtam mit válaszolni rá. – Hazaviszem a házba. Légy ott, mire odaérek.

Horkantott. – Igen, igen. Zasranyec. [Gazfickó.]

A vonal megszakadt, én pedig a zsebembe süllyesztettem a telefont. Levetettem a zakómat, és felgyűrtem fekete Armani ingem ujját. Kinyitottam a cellát, lehajoltam és felvettem a lányt. Könnyebb volt, mint gondoltam. A karjaimban úgy nézett ki, mint egy baba. A fivéreim mind jól megtermettek voltak, de valahogy én örököltem a család „úgy épült, mint egy pajta” oldalát. A vállaim szélesebbek voltak, a magasságom pedig elérte a 198 centit.

Tizenéves koromban és a húszas éveimben sokat edzettem, napi órákat töltöttem súlyzózással. Most már csak annyit jártam le, hogy formában tartsam magam, és bárkit le tudjak teríteni, ha kell, bár az ilyen napok már ritkák voltak. Mindenesetre biztos voltam benne, hogy tizenöt éves koromban több súlyt emeltem, mint amennyit ez a lány nyomott.

– Arkagyij, te vezetsz. Hazamegyünk.

Bólintott, egy szót sem szólt. A szeme a karomban fekvő lányra szegeződött. Ez valószínűleg érzékenyen érintette őt. A húgát egyszer elrabolták. Az állapot, amiben visszakaptuk, közel sem volt ilyen rossz, mint ennek a szegény lánynak, de ő nem élte túl. Ez a lány valahogy képes volt elsétálni az isten tudja honnan a klubig ennyi sérüléssel, és még segítséget is tudott kérni. Erősebb volt a legtöbbnél, de hogy mennyire, azt majd neki kell elmondania.

– Szóljunk Leonyidnak?

Megráztam a fejem. – Ha felébred útközben, akkor igen. Különben, ha még mindig eszméletlen, nincs okunk mindenkit felriasztani. Ebben az állapotban nem hiszem, hogy egy légynek is ártani tudna.

Arkagyij nem szólt többet, ahogy felmentünk a földszintre. Előrement a klub felé, hogy a kocsit a hátuljához állítsa. Nem akartam mindenkit halálra rémíteni egy ilyen állapotban lévő lánnyal. Luka kinyitotta nekem a hátsó ajtót, én pedig kimentem várni az autót.

– Van még valami, amire szükséged van, főnök?

Egy pillanatra összeszűkült szemmel néztem Lukára. – Nézd meg, a fiúk le tudják-e követni a mozgását a városi kamerákon keresztül. Leonyid kicsit elfoglalt, és látni akarom, milyen messziről jött.

Bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót, vissza a klubba.