– Ébredj, Makszim. Nem késtél annyit. – Kirill lépett be, és becsukta maga mögött az ajtót.

Megráztam a fejem, kinyitottam a szemem, és néztem, ahogy leül a szoba túlsó felén lévő kétszemélyes kanapéra. Jegor természetesen az íróasztala mögött ült, ujjait összefonta, könyökét pedig a sötét mahagónira támasztotta.

– Szóval jelenleg egy olasz hercegnő van a vendégszobánkban.

Módosítottam a kijelentését. – Egy nemkívánatos olasz hercegnő.

Kirill felhorkant. – Egy halott hercegnő.

Jegor egyikünkre sem hederített. – Nem fogok háborúzni az olaszokkal. A spanyolok a sarkunkban vannak, és amennyire tudom, az olaszok mellé álltak. A kolumbiaiakkal kötött kölcsönös megállapodásunk nem elég ahhoz, hogy tartsák a szavukat. Egészen addig nem, amíg Danyil és Raquel hivatalosan össze nem házasodnak.

Mindannyian egyetértően hümmögtünk.

Leonyid felnézett a számítógépéből. – Szóval fogunk egy jelöletlen járművet, kidobjuk az olaszok területén, és hagyjuk, hogy ők intézzék a hercegnőjüket.

– Meg fogják ölni. – Kirill rám nézett, miközben ezt mondta.

Jegor is engem figyelt. – Nem értesz egyet, Brat?

Összeszorítottam a számat. – Nem arról van szó, hogy nem értek egyet. Ahogy te, én sem akarok háborút az olaszokkal. Legalábbis még nem. De az, hogy megadjuk annak a szvolocsnak, amit akar, egyszerűen nem tetszik nekem.

Leonyid felnevetett. – Nos, ez igaz. Ő egy szemétláda, és átadni neki a lányt elpazarolt lehetőségnek tűnik. De ismétlem, ha el akarjuk kerülni a háborút…

Ez volt az a pont, ahol egész éjjel körbe-körbe jártak a gondolataim. Nem volt valódi megoldás erre a problémára. Minden vagy a lány halálával, vagy az olaszokkal való háborúval végződött. Annyit gondolkodtam rajta, hogy még álmodtam is vele. Azokkal a fekete szemekkel, amik belém hatoltak. Látott engem, olvasott bennem, lerombolt, miközben én csak az ürességet láttam bennük. Enyhén szólva is felkavaró volt.

– Hacsak…

Felkaptam a fejem Jegor hangjára, ahogy hátradőlt a székében. Felrakta a lábát a másik térdére, a másik kezével pedig a szakállát simogatta. A felesége imádta, de a fivérek között titok volt, hogy ő maga gyűlölte az arcszőrzetet. Meglepődtünk rajta, hogy a feleségének sikerült rávennie erre. A nő egy valóságos tűzvész volt, és élvezettel néztem, ahogy térdre kényszeríti Jegort, amikor összeházasodtak.

Látni lehetett, ahogy forognak a kerekek a fejében. Jegor minden szöget, minden forgatókönyvet végigjátszott, amit csak ki tudott találni, mielőtt eldöntötte volna, érdemes-e hangot adni neki. Néhány perc múlva a tekintete újra rajtam állapodott meg.

– Biztos vagy benne, hogy meg akarod menteni a zajcsikot?

Tudta, hogy én vagyok az, aki meg akarja menteni. A testvéreimet nem zavarta volna, ha átadják. Ők nem látták azt a megtört kislányt a cella padlóján. Nem hallották a szavai ürességét, amikor saját magát értékelte. Most rájuk nézve azt is tudtam, hogy ők nem érzik azt a tátongó űrt, ami a szemeiben volt.

Igen, meg akartam menteni. Nemcsak az apjától, hanem az árnyékoktól is, amik rátapadtak. Én a megoldóember voltam. Ehhez értettem a legjobban; a bratvában és a saját életemben is. A megtört emberek voltak a szakterületem, itt kerekedett felül minden máson az együttérzésem. Az sem segített, hogy Ninára emlékeztetett, és arra, hogy őt is cserbenhagytam, akárcsak Arkagyijt.

– Ha ezzel nem veszélyeztetem a családot.

Bármennyire is segíteni akartam neki, tegnap éjjel megmondtam Kszenyijának az igazat. Nem tenném ki veszélynek a családunkat. Már azzal is eleget tettem, hogy a házunkba hoztam.

– Feleségül vehetnéd.

A szobában hirtelen megfagyott a levegő. Leonyid felnézett a számítógépéből, a szája tátva maradt. Kirill arca is hasonló volt, de az övében volt egy kis undor is.

– Tizenkilenc éves. Makszim jövőre lesz negyven. Húsz év különbség? Jegor, ez őrültség. Nem mondhatod komolyan.

Jegor megvonta a vállát. – Nem ez lenne az első. Fernandó is hetven volt, amikor elvette azt a harmincéves nőt.

Leonyid felröhögött. – Egy aranyásó dög volt, az volt.

– Igaz, de tudjuk, hogy ez a hercegnő nem az. Nemcsak az életét mentené meg, hanem házasság révén az olaszokhoz is kötődnénk. Pofon lenne Cesare arcára. Hirtelen olyan kötelék jönne létre köztünk, amit a többi család is elismerne a vérségi kötelék miatt. Lehet, hogy ő nem értene egyet, és meg akarná ölni a lányát, de a többi család nem engedné. Különösen, ha a mi családunkba házasodik be.

Jegornak igaza volt. Ez egy tényleges lehetőség volt arra, hogy keresztbe tegyünk annak a szvolocsnak, miközben kihasználjuk a helyzetet, és térdre kényszerítjük az olaszokat. Már apánk ideje előtt is az volt a vágyunk, hogy előttünk térdeljenek.

A testvéreim közül én voltam az egyetlen nőtlen, és nem is vágytam házasságra vagy gyerekekre. A családomnak és a cégeinknek dolgoztam. Réges-régen szerettem egy nőt, de ő összetörte a szívemet, és nehezen hevertem ki. Mire továbbléptem, és a fájdalom már csak egy heg volt a szívemen, túlságosan is belekényelmesedtem a saját életmódomba ahhoz, hogy arra gondoljak, megnyíljak valaki másnak. Soha nem volt szükségem a házasságra, sem magam miatt, sem a bratva miatt. Szóval nem tettem. Ráadásul húsz évvel idősebb voltam nála. Ő fiatal volt, előtte állt az egész élet…

A gondolatmenetem elakadt, ahogy újra megjelentek a szemei a lelki szemeim előtt. De nem volt előtte élet. Halott volt, amint kilépett ebből a házból. A fene egye meg, még ebben a házban is halott lehetne. Ugyanolyan könnyen megszabadulhatnánk tőle holtan, mint élve.

A fiatalságát már elvették tőle. Kszenyija azt mondta, már három abortusza volt. Egy család, amely nemhogy nem védte meg, de a legnagyobb kárt okozta neki – már a gondolattól is felfordult a gyomrom. Nem maradt belőle semmi, talán csak az az egyetlen gondolat, hogy golyót eresszen az apja szemei közé. Serafinának nem volt semmije és senkije. Ha feleségül veszlek, az védelmet és biztonságot nyújtana neki, ha valaha is elhinné, hogy én nem bántom őt. Az is segített a döntésben, hogy az apja tajtékozna a velünk való kapcsolat miatt.

– Nem gondolhatod ezt komolyan, Makszim. Figyelj, nem akarlak perverznek nevezni, de ha fiatalra vágysz, hozhatunk valakit a klubokból… – Leonyid félig hitetlenkedve, félig megdöbbenve nézett rám.

– Megengednéd, hogy először beszéljek vele, Vor? – Visszatértem Jegor megszólításához, mint a családunk fejéhez.

Nem magam miatt, hanem a testvéreim kedvéért. Ha Jegor hangot adott a véleményének, az azt jelentette, hogy úgy gondolta, ez előnyös lehet a családnak. Nekem is megvoltak a magam fenntartásai, többek között az, hogy soha nem lennék képes szeretni őt, és úgy érezném, csapdába ejtem. De ha beszélek vele, és megkérdezem a véleményét, jobban érezném magam.

Jegor bólintott. – A nap végéig van időd. Ha nem jutsz dűlőre, akkor eldöntjük, hogy élve vagy holtan dobjuk-e ki egy árokba a területeink között.

Felálltam. Hallottam, ahogy a testvéreim vitatkoznak Jegorral a helyzetről, de nem figyeltem rájuk. Nekik nehezebb volt megérteniük, hogy Vorként hűséget esküdtünk neki. Megesküdtünk, hogy ő a vezetőnk és a fejünk. Család voltunk és vér szerinti testvérek, de Jegor mindig felettünk állt.

Mindig joga lesz követelni tőlünk, hogy fél térdre ereszkedjünk, nekünk pedig meg kell hajolnunk. Vitatkozni vele időpocsékolás volt, és nem is állt szándékomban. Ha ott helyben parancsba adja, hogy vegyem el, gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Bár ez előnyös lehetett nekünk, Jegor szemében ez nem volt elég a biztos igenhez. Ez adott nekem némi mozgásteret, hogy beszéljek Serafinával.

Kszenyija nála ült, amikor beléptem. Halkan beszélgettek, de úgy tűnt, jelentéktelen dolgokról van szó, mint a divat, magazinok vagy valami ilyesmi. A nővérem felállt, Serafina pedig elkapta a tekintetemet. Az arca jobban nézett ki. Kevésbé volt püffedt, és már mindkét szeme nyitva volt. Még mindig csúnyán elszíneződött, de már nem éreztem kényszert, hogy összeránduljak, valahányszor az arcára nézek.

Azt gondoltam, talán a buta lányos dolgokról való csevegés visszahoz némi fényt a szemébe, de nem így történt. Ugyanolyan élettelenek, érzelemmentesek és üresek voltak, mint addig. Az álmom kísérteties tükörképe volt.

– Beszélnem kell Moretti kisasszonnyal. Négyszemközt. – Az utolsó szót akkor tette hozzá, amikor a nővérem ki akarta nyitni a száját. Túlságosan könnyű volt olvasni benne.

Durcásan végigsimította Serafina lábát, majd rám villantotta dühös tekintetét, miközben kisétált. Az ajtó becsapódott, én pedig megráztam a fejem.