– Hívhatunk valakit magának, kicsim? – kérdezte a nővér Elarától, miközben belépett a szobába.

Elara megrázta a fejét. – Nem… felhívtam a szüleimet. Anyámnak pár órán belül itt kellene lennie. Nem tudom biztosan, felszállt-e már a gépre – vallotta be.

A nővér egy pillanatig sajnálkozva nézett rá, de gyorsan összeszedte magát. – Rendben van akkor. Most pedig elhelyezzük magát, és gondoskodunk róla, hogy kényelemben legyen.

Elara bólintott, majd felszisszent, ahogy egy újabb fájás érte el. Reszketve vette a levegőt, és megtorpant. A fájdalomtól meggörnyedt, a nővér pedig oda sietett, hogy megtámassza, amíg a kontrakció el nem múlt.

– Segítek átöltözni, aztán ellenőrizzük az állapotát, rendben? – nyugtatta meg a nővér.

– Köszönöm.

A nővér segített neki levenni a kismama jóganadrágot és a pulóvert, majd ráadta a kórházi hálóinget, ami elöl volt megkötve. Hála az égnek, a feneke nem volt közszemlére téve, ahogy azt korábban elképzelte.

A hasa hatalmasra domborodott, és most már teljesen látható volt, de ahogy egy újabb erős fájás rázta meg a testét, már cseppet sem érdekelte a látvány. A nővér segített neki felfeküdni a kórházi ágyra, és egy gumiszalagot rögzített a hasára. Szinte azonnal meghallotta a baba szívverését a feje melletti kis monitoron.

A nővér áttapogatta a hasát. – Tudja már, mi érkezik? – kérdezte.

Elara megrázta a fejét. – Nem akartam tudni. Szeretném a születésekor megismerni a kisbabámat, legyen meglepetés.

A nővér felkuncogott. – Ez jól hangzik. Én személy szerint imádom bejelenteni a nemét a szülőknek, és látni az őszinte reakciójukat. – A szeme tágra nyílt, és hirtelen elhallgatott, amikor rájött, mit mondott. Elara annyira sajnálta őt, hogy elhatározta, kisegíti a nőt a bűntudatából.

– Ne aggódjon, az apával nem tartjuk a kapcsolatot. És ez így a legjobb – mondta egy halvány mosollyal. Szomorú volt, de akaratlanul is ott bujkált az arcán.

A nővér megértően bólintott. Sokat látott már az évek során. – Rendben, kicsim. Felhúzná a térdeit, és belehelyezné a lábait a kengyelbe?

Elara megtette, amit a nővér kért, és felszisszent, amikor a nő odalent megvizsgálta. Mély levegőket vett, ahogy azt az online tanfolyamokon tanulta. Elo próbálta leplezni, mennyire fél. Vajúdott. Gyereket szült, és fogalma sem volt, hogyan fogja felnevelni egy feszített tempójú munka mellett. Nem volt mellette egy büszke társ, aki segítette volna a szülés alatt, és mondogatta volna neki, milyen ügyes. Nem, ő maga vezette el a kórházba a kocsiját, amikor érezte, hogy a fájások gyakoribbá válnak.

Már megvett egy bölcsőt, egy gyerekülést, némi pelenkát és ruhákat, de ennyi volt az egész. Nem volt babaváró bulija, és nem készített ajándéklistát sem. Úgysem lett volna senki, aki vásároljon neki. Nem voltak barátai a kedves szomszédján kívül, de ő is rengeteget dolgozott. Mégsem kérhette meg a szomszédot, hogy tartson vele a szülőszobára, nem igaz?

A kollégái többsége sajnálkozva nézett rá a munkahelyén. „Szegény lány. Nem hívhatjuk bulizni… felcsinálták.” Egy stresszes munkanap utáni italozás megszokott volt náluk, Elo viszont egyáltalán nem ihatott.

A szülei nem adtak neki semmit, mert nem is tudták, hogy terhes, egészen aznap reggelig, amikor felhívta őket a hírrel, hogy megindult a szülés. Annyira szégyellte magát, és ahogy múlt az idő, csak tettette, mintha minden rendben lenne. De most már ő maga is anyává válik, és nem tarthatja titokban a gyermekét.

– Kicsim, hat centiméterre tágult ki, és a méhnyak nyolcvan százalékban eltűnt. Ez mehet viszonylag gyorsan, de lassan is. De ha kér epidurális érzéstelenítést, hamarosan sort kell kerítenünk rá.

Elara megrázta a fejét. – Nem. Anélkül akarom csinálni.

– Értem. – A nővér elmosolyodott.

A következő pár óra lassan telt. Gyógyszer nélkül minden egyes fájás keresztülszántott rajta. Nyögött és magában káromkodott, már érezte a kényszert, hogy nyomjon. Ki akarta már tudni magából a gyereket, aki már két hetet késett.

Az orvosa lazán besétált. Műtősruhában volt, és épp fertőtlenítette a kezét. Végül elhelyezkedett a lábai között, és végre engedte neki, hogy nyomjon.

Harminc percig küzdött, mire odalent érzett valamit. Bármennyire is fájt, a nyomás azonnali megszűnése miatt felzokogott a megkönnyebbüléstől.

– Kisfiú – mondta a nővér széles mosollyal.

– Kisfiú? – suttogta Elara.

A nővér a mellkasára fektette a kicsit, Elo pedig csak bámulta. A fiú ráncos volt és véres, tiszta magzatmazas, de ő volt a legtökéletesebb kis földönkívüli, akit valaha látott.

– Elviszem a kis Vance-t megtisztítani, amíg maga megszüli a lepényt. Össze is kell varrnunk pár dolgot, rendben? Azonnal visszahozom a kicsit.

– Varrni? – nyöszörögte.

Az orvos ránézett, és megveregette a térde belső oldalát. – A babája nagy volt, és csúnya repedést okozott.

Elo nem tudta, mit feleljen. – Akkor rábízom magam. Csak arra ügyeljen, hogy olyan legyek, mint az új, jó? – viccelődött félvállról, miközben teljesen kimerült volt.

– Természetesen, Miss Vance – válaszolt azonnal az orvos egy kuncogás kíséretében. A hangszíne elég volt ahhoz, hogy tudassa vele: csak meg akarja nyugtatni.

Elo visszadőlt, és érezte a további kontrakciókat. De már nem érdekelte, mert volt egy fia. Egy hatalmas, kilencfontos baba.

Egy órával később már a kórtermi ágyban feküdt, amikor az anyja rontott be az ajtón. Egy kis táska lógott a vállán, a kezében pedig egy csokor virágot szorongatott.

– Annyira sajnálom, Elo. Késett a gép egy bosszantó utas miatt. Rengeteg pénzt fizettem, hogy ideérjek a kórházba, annyira sajnálom, kicsim…

Elo rámosolygott az anyjára, ahogy annak tekintete a lánya karjaiban lévő kis csomagra tévedt. Az asszony csendben közelebb lépett, és lefelé bámult. Elo elhúzta a kék takarót a baba arca elől, hogy az anyja jobban szemügyre vehesse.

– Gyönyörű baba – sóhajtott Elo anyja. – Bár feldúlt vagyok, hogy csak most tudtam meg, nem foglak leszidni a fiad előtt.

– Megmentett a kis angyal – viccelődött Elo.

– Valóban egy angyal. De nem is olyan kicsi. – Az anyja elhallgatott. – Jól vagy?

– Csak egy repedés. Rendbe jövök – nyugtatta meg Elo.

– Mi a neve? – suttogta az anyja.

– Leo Vance.

Az anyja, Loretta elállt a lélegzete. Tudta, hogy az unokája nevét mély jelentéssel választották. Megérintette a baba ujját, és a fiú azonnal rászorított. Egy könnycsepp gördült le az idősebb nő arcán, és könnyes mosollyal nézett lányára.

– Isten hozott a családban, kicsikém. Soha nem hagyjuk, hogy szenvedj.

Elara megacélozta a szívét. Nem számít, ki volt Leo apja… nem számít, mennyire hatalmas vagy mennyire nem törődik vele, nem fogja hagyni, hogy bárki is bántsa a kisfiát.