Újra felsikítok, a fejemet lehajtva és amennyire csak tudok, összehúzom magam, a lábam átsiklik a hátsó ülésen, és véletlenül térden rúgom a Malavita Sovranót…

– Tépjél, Finnian! – ordítja a Malavita Sovrano. – Ott vannak az istenverte nyomunkban!

– Le a fejjel! – kiáltja a Malavita Sovrano, lehajol, és a testével betakar, miközben Finnian Sullivan élesen jobbra rántja a kormányt, a gumik pedig csikorognak az aszfalton.

Azt hiszem, felsikítok, magzatpózba gubancolódva mormolom azokat az imákat, amiket gyerekkoromban, a katolikus iskolában tanultam, és amikben már akkor sem hittem igazán. De most bárkitől könyörgök, aki ott kint hallhat engem, hogy kérlek, kérlek mentsd meg az életemet.

A golyózápor elül, és érzem, ahogy a Malavita Sovrano súlya lekerül rólam. Próbálom felemelni a fejem, de hirtelen az egész autónk megrándul oldalra, és valahogy tudom, hogy hátulról belénk jöttek.

– Fordulj be, az istenit, Finnian! – ordítja a Malavita Sovrano kétségbeesetten, közben újabb golyókat eresztve ki a törött ablakon.

– Nem tudok – nincs hova…

– Be a negyvenkettedik utcába! – kiáltja az anyósülésen ülő férfi, a hangja frusztrált és éles a félelemtől.

– Megy már! – ordítja Finnian Sullivan, és olyan élesen rántja el a kormányt, hogy az egész kocsi jobbra dől…

Az autó két kerékre áll, én pedig sikítok a félelemtől, ahogy a testem végigcsúszik a hátsó ülésen. Fények villannak az ablakokon, és dudák harsannak, mert Finnian Sullivan egy egész kocsisort vág le, hogy be tudja venni a kanyart.

A sikolyom üvöltésbe csap át, ahogy teljesen a levegőbe repülök, de hirtelen kezek kapnak el, az egyik a derekamat markolja meg, a másik a fejemhez röppen és befedi a koponyámat a pillanatban, mielőtt az ablaküvegnek csapódna…

Lélegzetem is elakad, a szemem elkerekedik, ahogy a Malavita Sovrano ölébe kerülök, és amint tekintetünk találkozik, rájövök: ha nem lett volna ott a keze, hogy felfogja az üveggel való ütközést, az agyvelőm mostanra szétkenődött volna az autóban.

Tágra nyílt szemmel bámulok az arcába, ami hirtelen olyan közel van az enyémhez.

Terepjárónk visszazökken mind a négy kerekére, és száguld tovább az utcán, őrülten cikázva a forgalomban. A Malavita Sovrano választékosan káromkodik, tekintetét az enyémről Finnian Sullivan felé rántja. Megrázza a kezét, hogy elűzze a fájdalmat.

– Leráztuk őket?!

– Megmondhatnád te, főnök! – kiált hátra a válla felett Finnian Sullivan, és a Sovrano – miközben én még mindig az ölében vagyok – megpördül, kinézve a hátsó ablakon. Én is odanézek, de…

Csak taxikat és szedánokat látok.

Nyomuk sincs.

– Egyelőre – morogja a Sovrano feszülten. – Egyelőre leráztuk őket.

Még néhány pillanatig figyel, aztán a teste ellazul, egy egészen kicsit. Éleset fúj, és visszafordul az autó eleje felé. – Viale Nero Residence, Finnian – mondja most már hűvösebben, mint korábban. – Meg kell húznunk magunkat egy ideig.

– Értettem – feleli Finnian Sullivan, még mindig gyorsan hajtva, de most már valamivel jobban elvegyülve a forgalomban. Végül is semmi sem ordít annyira bűnözésről, mint egy törött hátsó ablakos autóval és egy elrabolt sztriptíztáncosnővel átszáguldani a városon.

Érthető, hogy most már be akarnak olvadni, hogy eltűnhessünk. Hogy ne találjanak meg minket, bárkik is üldöztek, bármilyen okból.

– Kérem – lehelem, a hangom remeg – és magam is meglepődöm, hogy a szó elhagyja az ajkamat. Gondolkodás nélkül mondtam ki.

A Malavita Sovrano azonnal rám figyel.

– Maguké… maguké lehet az egész – mondom, a hátsó ülésen szanaszét heverő, a hátsó ablakon beáramló szélben könnyedén röpködő készpénz felé intve. – Csak… engedjenek el…

A Malavita Sovrano hosszú ideig tanulmányoz, majd elmosolyodik. – Annak a pénznek az egyharmada nemrég még az enyém volt – mondja fagyos, számító hangon. – És készségesen odaadtam egy táncért. Mitől gondolod, hogy az – mutat az ülésen és a padlón heverő pénzre – elég lesz ahhoz, hogy megvásárold a szabadságodat?

Habozom, nem tudva, mi lenne a helyes válasz.

– Szerzek… szerzek még többet – mormogom kétségbeesetten. – Tudok dolgozni…

A mosolya elmélyül, és úgy bámul rám, hogy közben enyhén megrázza a fejét, szinte… hitetlenkedve? Nem tudom – nem értem. Nem tudom leolvasni az arckifejezését.

– Kérem – könyörgök halkan, miközben a szemem megtelik könnyel. – Kérem, ne adjanak át Don Valentinnek… ne adjanak el a kuplerájba…

A Malavita Sovrano karja megfeszül körülöttem, az arca elszomorodik, mintha sajnálni kezdene. És hirtelen magához ölel, felemeli a kezét, és lágyan végigsimítja az arcát az ujjbegyeivel, a szemembe nézve.

– Isadora – mormolja, és megdermedek, amikor a nevemet hallom az ajkairól.

És hirtelen eszembe jut valami. Akkor túlságosan zaklatott voltam, de korábban is Isadorának hívott, nem igaz? Miután befejeztem a táncot…

Valahogy ő is kapcsolatban áll Valentivel?

– Honnan… – suttogom, hitetlenkedve rázva a fejemet –, honnan tudja a nevemet?

– Isadora… – suttogja –, hát nem ismersz meg?

Kicsit hátrébb húzódom, tanulmányozom őt, megfigyelem az enyhén borostás állkapcsának erős vonalát, az egyenes orrát, a kékes-szürke szemeket a sötét szemöldök alatt… És ahogy nézem őt, rájövök, hogy tényleg van benne valami ismerős, különösen a szemében. Nem csak képzelődöm. De nem tudom összerakni, mitől…

– Maga a Malavita Sovrano – mormogom ráncolt homlokkal, próbálva összeilleszteni a mozaikdarabkákat. Mert valami elkerüli a figyelmemet, tudom.

– Igen, és? – kérdezi, felhúzva az egyik szemöldökét olyan módon, ami előhív valamilyen emléket. Hogy… hogy a fenébe tudtam előre, hogy így fogja felhúzni a szemöldökét?

– És maga… elrabolt? Hogy… bosszút álljon? Valentinon? Vagy mert láttam, hogy lelőnek valakit? Vagy…

Rám mosolyog, most már szélesebben, hagyva, hogy a tekintete végigfusson az arcomon. – Azért raboltalak el, hogy megvédjelek, Margherita.

A szemem tágra nyílik, amint hallom a gyerekkori becenevemet az ajkáról, és minden a helyére kattan.

Emlékek árasztanak el egy szempillantás alatt.

Késő nyári szürkületek, amikor a mezőkön szaladgáltam a fiúval, aki Margheritának hívott a kedvenc virágom után.

Éjféli kiszökés a bátyámmal a szomszéd házba, hogy hajnalig társasjátékozzunk a fiúval, aki ott lakott – és aki megtanított pókerezni.

Ezer téli délután, amikor hóvárat építettünk a bátyámmal és az ő nevető, kékszemű legjobb barátjával…

– Cristiano – suttogom, az ujjaim begörbülnek az inge anyagába. Pislogás nélkül bámulom, mintha eltűnne, ha csak egy pillanatra is leveszem róla a szemem – mintha újra elveszíteném, ezúttal örökre.

– Szia, kicsikém – mormolja, lágyan simogatva az arcomat. – Soha többé nem veszem le rólad a szemem.