Dorian megkezdte a kiképzést Alistair miniszterelnökkel. „Fenség, harminc percen belül be kell fejeznie az összes gyakorlatot” – utasította Alistair miniszterelnök.

Dorian már csupa verejték volt. Épp a súlyemelő gyakorlatnál tartott. „Csak harminc perc?” – kérdezte zihálva.

Alistair miniszterelnök bólintott. Dorian felmordult, és átváltozott likaóniai alakjába. A ruhái szétszakadtak. Nagyon gyors és elszánt volt. Öt perc alatt mindennel végzett. Alistair miniszterelnök tapsolt. „Szép munka, fenség” – gratulált Doriannak mosolyogva.

Dorian is elmosolyodott, még mindig likaóniai alakban. Aztán érkezett valaki. Egy ember. Dorian szeme elkerekedett. „Készen állok már az ölésre?” – kérdezte magától gondolatban.

Alistair miniszterelnök Dorianhoz lépett, és megfogta a vállát. „Fenség, már most legyen szívtelen. Képesnek kell lennie az ölésre a siker érdekében” – tanácsolta Alistair Doriannak. Dorian elfordította a fejét és behunyta a szemét. „Miért ilyen nehéz!” – gondolta.

Apja arca jelent meg előtte. Még Reid korábbi szavai is felderenlettek az emlékezetében. Kinyitotta a szemét, ami vörösen izzott. Az ember irányába ugrott, és jobb karmának egyetlen csapásával megölte. A vér szétfröccsent, a halál azonnali volt. Alistair miniszterelnök elvigyorodott. „Gyorsan tanul, fenség.”

Dorian nem akarta elhinni, mit tett. Alistair miniszterelnöknek sem válaszolt. Dorian visszaváltozott emberi alakba, és teljesen meztelen volt. Lassan felemelte a kezeit, és véres tenyerére nézett. A jobb keze csupa vér volt, a bal tiszta, mivel a jobbat használta.

„Megtettem” – mormogta Dorian. Remegett. Egy királyi szolgálólány lépett hozzá, és egy fürdőköpenyt adott rá. Dorian rámeredt, majd felvette a köpenyt. Aztán elképesztő sebességgel elrohant a helyszínről. Olyan gyorsan futott és olyan magasra ugrott, hogy hamar elhagyta a kastélyt. Elment egy bárba, egyedül leült és sört ivott.

„Dorian, miért vagy ilyen gondterhelt?” – gúnyolódott valaki. Az illető Dorianhoz sétált, és leült mellé.

„Egy vörösbort kérek” – rendelte az illető.

Dorian rá sem nézett. Nem bírta abbahagyni az ivást. Az illető ránézett. „Épp most öltem meg két embert az emberek világából. Volt egy egyezségünk, de nem tartották be” – kezdte. Aztán a pultos felszolgálta a vörösborát. „Ó, köszönöm” – hálálkodott a pultosnak.

Dorian szeme elkerekedett. Aztán rátekintett. „Mit keresel itt, Vax? Nem is vagyunk barátok, és tiszta szívemből gyűlöllek. Ne tettessük, hogy barátok vagyunk!” – mondta ridegen Dorian.

Vax felkuncogott. „Haha. Tudom, vágom. Csak olyan jó látni az arcodat most. Hallottam rólad egy s mást.”

Dorian megragadta Vax állkapcsát, és az arcába nézett. „Tűnj el! Vagy megöllek!” – mondta dühösen Vaxra meredve.

Vax lefejtette Dorian kezeit az álláról és felállt. „Wow, megváltoztál. A lusta, jóravaló likaóniai fiúból egy szívtelen likaóniai szörnyeteg lettél” – válaszolta Vax gúnyosan vigyorogva.

Elfordult Doriantól. „Na jól van, visszatérek az emberek világába, és ott élek tovább. Bár keresek valakit” – mondta Vax.

Dorian elhúzta a száját, és újra ivott a söréből. „És ott nagyon kényelmes életem van. Egy szupergazdag vezérigazgató vagyok” – tette hozzá Vax. Felemelte a jobb kezét és intett. „Szia, Dorian.” Aztán elhagyta a bárt.

„Igen, igazad van, Vax. Már nem a régi Dorian vagyok” – mormogta Dorian.

Dorian felállt és kijött a bárból. Úgy döntött, elmegy a parkba, ahol az emberi világ portálja van. Odament a kúthoz és leült mellé, háttal a kútnak. „Ez az oka annak, hogy el vagyok átkozva.” Megfordult, és úgy döntött, újra átmegy az emberek világába. Megérkezett, de egy másik helyszínen volt, mint legutóbb. Madrid egyik forgalmas negyedében lyukadt ki. Körbesétált. „Vajon hol lehet most az a kölyök? Miatta szenvedek” – gondolta Dorian. Elfáradt és leült egy padra. Nézte az embereket, amint átkelnek az utcán, a sávok között. Mély levegőt vett. „Tizenöt év múlva meg kell ölnöm egy embert” – mondta magának. Aztán futni kezdett, és hatalmasokat ugrott. Megállt egy nagyon magas épület tetején, átváltozott likaóniai alakjába, és üvölteni kezdett a telihold alatt.

Dorian visszatért a likaóniai világba. Visszaváltozott emberré, és visszament a kastélyba. Látta, hogy Reid egy nagy kanapén ül a nappaliban. Dorian úgy döntött, nem köszön neki. Csak elment mellette, anélkül, hogy a bátyjára nézett volna. „Dorian” – szólította meg Reid.

Dorian megállt anélkül, hogy megfordult volna. „Hallottam, hogy a kiképzés alatt megöltél egy embert. Nem vártam tőled, hogy ilyen korán megteszed” – kezdte Reid a beszélgetést. Dorian hátát nézte.

Dorian megfordult és Reid szemébe nézett. „Igen, Reid. Úgy tűnik, most már képes vagyok az ölésre” – válaszolta Dorian és elvigyorodott.

Reid visszavigyorgott. „Szép volt, öcsém. Csak vigyázz, nehogy csalódást okozz apánknak, hiszen te vagy a kedvence” – mondta Reid gúnyosan.

Dorian összeszorította a fogát. „Tudom, hogy fáj neked, Reid, de nem az én hibám, hogy én lettem az utódja. Eredetileg nem akartam, de úgy döntöttem, büszkévé teszem az apánkat” – vágott vissza Dorian.

Reid felállt és Dorianhoz lépett. Egészen közel hajolt hozzá, az arcuk majdnem összeért. „Soha ne hidd, hogy jobb vagy nálam, mert az sosem fog megtörténni. Csak szerencséd van” – suttogta Reid, majd elindult Dorian mellett. Egyenesen továbbment és elhaladt mellette.

Dorian megfordult és Reid után kiáltott: „Nem! Tévedsz! Bebizonyítom, hogy apánk jól döntött, amikor engem választott utódjának!” – üvöltötte magabiztosan.

Reid megállt és elmosolyodott. „Sok szerencsét, öcsikém” – mondta Reid anélkül, hogy hátranézett volna.

Dorian dühösen nézett Reid után, és még elszántabb lett abban, hogy a legerősebb likaónia legyen, és ne okozzon csalódást az apjának.