AZ ELSŐ SZŰKÖLÉS Casper szájából végre cselekvésre késztet. Túlteng bennem az adrenalin. Úgy pumpálja a véremet, mint egy gép. Gondolkodás nélkül vetem be magam közéjük, minden erőmmel megpróbálva szétválasztani a két lényt. Tudom, hogy nem tudtam volna ellökni őt az útból. Viktor olyan felépítésű, mint egy buldózer, és ahhoz, hogy elmozduljon, egy másikra lenne szükség. De nem akarok ezen agyalni, mert úgy tűnik, a férfi, maga a hírhedt Alfa, hagyta, hogy félrelökjem.

Mordul egyet. – Mit művelsz?

Tudatában annak, aki mögöttem áll, leengedem a karom, és felszegem az állam. Tudom, hogy a tűzzel játszom. És nem egy kis lánggal, amit el lehet fújni, mint egy gyertyát. Ez egy erdőtűz, ami mindenkit megfojt a füstjével. De már késő meghátrálni. – Te mit művelsz? – ismétlem ugyanazt, mélyebb hangon.

Remélem, nem fal fel élve.

Viktor kilép a fénybe, az egyetlen napsugárba, ami átcsillan a levelek között. A karján lévő jel – amit csak most vettem észre – lüktet, ahogy megfeszíti az izmait. Nem nézek oda többször, mert az igazi veszély az arca. A fenyegető összevont szemöldöke. A mellkasából feltörő mély, remegő morgás. – Ne szórakozz velem, Pip Cinder. Nem akarsz feldühíteni.

Pip Cinder?

Könnyek gyűlnek a szemembe, de amilyen erősen csak tudom, visszaszorítom őket, elpislogva az áruló folyadékot. Nem számít, mennyire félek most, nem fogok sírni Viktor előtt.

A férfi előtt, aki a családom haláláért felelős.

Még magasabbra emelem az állam, csak hogy elrejtsem párásodó szememet, és hogy félelmetesebbnek tűnjek. Homályosan érzékelem, hogy a mögöttem lévő fiút méregeti, mintha ő lenne az ebédje, reggelit pedig nem kapott volna. A hangom stabil, amikor megszólalok: – Megtámadtad a barátomat.

– A barátodat? – Viktor feje oldalra bicsaklik. Sűrű szempillái lassan végigsöpörnek az arcán, ahogy pislog. Szemöldöke meglepetten felszalad. Az Alfa egy „cöccögő” hangot ad ki, mintha nem nyűgözték volna le a szavaim. – Kérlek, mondd, hogy ez csak vicc.

Megkönnyebbülés volt, hogy nem rágott halálra azonnal. Talán ki tudom dumálni magunkat ebből a helyzetből. Caspert meg majd később megdobálom kövekkel, amiért ide követett. Ez egy hülye ötlet. Visszajönni az erdőbe és Viktort keresni. Azokat a köveket saját magamra is dobálhatnám majd.

Telnek a másodpercek. Viktor lassú pislogása türelmetlenné válik. Előbb-utóbb el fog fogyni a türelme, azt pedig nem engedhetem meg.

– Ő... ő ööö... – a nyelvem megbicsaklik. Mióta is bámulok azokba a vérben forgó szemekbe, irgalmat és elengedési szándékot keresve? Ostoba módon belegabalyodom a saját szavaimba.

– Tegnap egy boszorkány segített elmenekülnöd. Most pedig ilyen bátran idehozol egy másikat. Butaság, komolyan. De bátor. Mit művelsz, Pip Cinder?

Megint ez a név. Pip Cinder.

És ugyanaz a kérdés. Mit művelsz?

– Nem én hoztam ide – szorítom össze a fogam. – Mondtam már, nem tudtam, hogy jön valaki. Követett. Ha tudtam volna, nem jövök ide.

– Ezt el kellene hinnem?

– Egyáltalán miért voltál itt kint? – kérdezi Casper a semmiből. Hangja visszhangzik az erdőben, egyre közelebb férkőzve Viktor füléhez.

És ha eddig félelmetesnek tűnt, most maga a megtestesült mészárlás.

Bennszakad a lélegzetem. Casper csak beszél, fecseg, mintha nem lenne holnap, de egy szavát sem értem. A fülem bedugul attól, ahogy visszatartom a lélegzetem. A dobhártyámban lüktető sípolás minden hangot elnyom, kivéve a tőlem pár lépésre álló férfi szaggatott légzését. Casper semmit sem vesz észre, naivan ontja magából a kérdéseket, később a nagynénémet is emlegetve. Elfojtom az irritációt, ami minden egyes értelmetlen szóval nő, ami elhagyja a száját.

Amikor egy sárgás-arany villanást látok Viktor pupillájának közepén, hátranyúlok, és megszorítom Casper kezét.

Rossz mozdulat volt.

Mert Viktor felmordul. Nem az a tipikus, normális, emberi mordulás ez. Hangosan és keményen morog, mint egy emberi alakot öltött farkas, és ettől Caspert és engem is kilel a hideg. Valami megvillan a perifériámon, és észreveszem, hogy Viktor ujjai megfeszülnek. A körmök helyét karmok veszik át. Mire rájövök, hogy Viktor átalakulni készül, elengedem Casper kezét, és öntudatlanul kinyújtom a karom, hogy megragadjam az övét.

Én. Megragadom. A karját.

Hasít belém a szörnyű érzés, hogy óriási hibát követtem el, de különös módon nyugalom is árad el rajtam. Megrémülve attól, amit tettem, megpróbálom visszahúzni a kezem, de már késő. Viktor a másik kezével megragad, és a testéhez ránt.

Valami megfeszül a levegőben. Olyan érzés, mintha az egyik végpont végre összeérne a másikkal, tökéletes kört alkotva. Eltűnik a tágas erdő, az arany mezők, a fák, a lombok között kacsintgató nap. Csak mi ketten vagyunk. És bár csak a keze és a csuklóm érintkezik, érzem, ahogy az érintése végigáramlik az egész testemen.

Lángolok. Már nem érzem a nyugalmat. Tomboló érzés feszül az érintésünk között.

És a nézéséből ítélve ő is ugyanezt érzi.

Viktor lehajtja a fejét, ajkai hüvelyknyire vannak az enyémtől. – Soha ne tedd ezt többet.

– Mit? – Elakadt a lélegzetem. Őszintén szólva kínos, milyen gyorsan válok teljesen beszámíthatatlanná miatta. Tegnap éjjel is csak pár órát tudtam pihenni, mielőtt a családom tragikus haláláról szóló rémálom bánattal telve felébresztett volna. Szóval nincs túl sok önuralmam jelenleg.

Vagy legalábbis ezt mondogatom magamnak.

– Azt, hogy hozzád érek? – kérdezem félénk hangon. Behajlítom az ujjaimat, próbálom kiszabadítani a csuklómat a szorításából, de természetesen nem sikerül.

– Nem – vonja össze a szemöldökét, szinte dühösen. Mintha a gondolat is abszurd és elviselhetetlen lenne, hogy soha többé nem érek hozzá. – Azt, hogy hozzá érsz. – Olyan súlyt helyezett a „hozzá” szóra, hogy újra félteni kezdem Casper életét.

– Sajnálom, de mi közöd van hozzá? – hunyorogva nézek rá, nem akarva, hogy lássa a félelmet, ami biztosan sugárzik a szememből. Kényszerítem magam, hogy emlékeztessen: ez az ember egy gyilkos. Ő az az Alfa, akinek a falkája felelős a tragikus sorsomért. Egy pillanatnyi csendes gondolkodás után Casperre nézek felvilágosításért, de ő csak védekezően felemeli a kezét. – Azt érintek meg, akit akarok.

Esküszöm, a tekintet Viktor szemében elég lenne ahhoz, hogy tüzet gyújtson az arany obszidián mélyén.

– Ne bántsd őt. Most találkoztam vele először. Ő a kifutófiú, akit a nagynéném küldött, hogy hozzon valamit. Ennyi az egész. Biztos látott engem egyedül bemenni az erdőbe, és úgy döntött, utánam jön – magyarázom kelletlenül, miközben arra gondolok, hogy alapjában véve semmiféle magyarázattal nem tartozom neki.

– Na, ezt elhiszem. – Viktor elvigyorodik, és egy kósza hajfürtöt a fülem mögé tűr. Megrezdülök. Az egész testem. Olyan, mintha elektromos feszültség szaladna végig a véremben, minden egyes eremben. Szorosan behunyom a szemem, próbálva legyűrni az irritációt, amiért ennyire hatással van rám. Ujjai néhány másodpercig elidőznek a fülem és az arcom között, mielőtt elengedne. A keze még mindig a csuklóm köré fonódik. – A nagynénéd. Az a nő volt az tegnapról?

Bólintok, felidézve a tegnapi rövid eseményt. A nagynéném a semmiből bukkant elő, sikerült több vérfarkast, köztük a hatalmas Alfájukat is fájdalmas kínok közé taszítania, és hazahúznia engem. Bármilyen frusztráló is volt a felismerés, mennyire tehetetlen voltam a védekezésben, nem tudok nem hálás lenni a nagynénémnek. Emlékeztetem magam, hogy később köszönjem meg neki.

– Igen – erősítem meg. – Ő az.

– És boszorkány.

– És ehhez semmi közöd – köpöm oda, próbálva kiszabadítani a karom. De Viktor szorítása erősödik. Nem annyira, hogy fájdalmat okozzon, de elég erősen ahhoz, hogy ne tudjak szabadulni.

Személy szerint szívesen az arcába vágnék pár követ.

Lehetséges egyáltalán harcolni valakivel, aki ilyen fenséges és hatalmas?

Hátra kell hajtanom a fejemet, hogy lássam azokat az aranyló pöttyöket a szemében. Magassága elnyomja apró termetemet, elfoglalva minden teret, én pedig nem tehetek róla, de jól érzem magam tőle. – En-gedj. El.

Nézem, ahogy a szeme élénksárgán felvillan, mielőtt lassan, szinte önkéntelenül elengedné a kezemet. Viktor úgy figyel, mint a héja. – Lyra. Nem szeretem vele látni téged. Vagy a nagynénédnél.

A távolból hallom Casper horkantását.

Viktor úgy dönt, nem vesz róla tudomást, szemei elemi erővel tapadnak rám. Nyelek egyet, érezve tekintete intenzitását. – Nem tudod, mire képesek.

Hamarosan rajtam a sor, hogy merőn nézzek rá. Pislognom kell, hogy kitisztuljon a látásom, de megengedem magamnak a bátorságot, és emelt fővel állok előtte.

Azt akarja, hogy maradjak távol az egyetlen családomtól, aki megmaradt?

Tűz lobban fel az emlékezetemben. Fénye olyan éles, hogy mindent elhomályosít, kivéve annak a tragikus éjszakának a képét. Vér és összetört alakok villanásai rohannak meg minden alkalommal, amikor lehunyom a szemem. Mindig örömmel fogadom, mert megkönnyebbülés bármit is érezni az elmúlt pár hónap után.

Tudom, mit kellene éreznem. Tomboló haragot. Dühöt. Akár félelmet.

És mégis, semmit sem érzek a fáradtságon kívül, ahogy a helyzetemre gondolok. Megrázom a fejem, próbálva elűzni a kísérteties lángokat.

A fejemben zúgó tűz elcsitul, hagyva, hogy a körülöttem lévő világ visszanyerje színeit.

De az arany pöttyök dominálnak benne. Olyan fényes sárga, ami átdöfi a szívemet.

Lábujjhegyre állva közel hajolok hozzá. Viktor lehajtja a fejét, én pedig odasúgom: – A véleményed nem számít nekem. Te senki vagy – megfeszül az állkapcsa –, és soha nem is leszel más.

Kihasználva a pillanatnyi döbbenetét, megragadom Caspert, és kifutunk az erdőből.

A szemcsés elszántság, amit egész éjjel őriztem, végre kezd összeállni bennem.

Ha a nagynéném nem akarja, hogy bármi hülyeséget csináljak, akkor úgy döntöttem, a saját kezembe veszem az irányítást.

Bosszút állok.

És gondoskodom róla, hogy ne legyen hiábavaló.