AMIKOR ELJÖN A REGGEL, Rowena néni megint sehol sem találom. Ezúttal üzenetet hagyott.

Ne menj egyedül az erdőbe.

Vörös tintával írta, gyanúsan úgy fest, mint a vér. A papírt a szemetesbe hajítom, és töltök magamnak egy csésze kávét. Tegnap este ki sem jöttem a szobából. Tudomást sem veszek a tőlem elhidegült nagynénémről, és csak sajnálom magam.

Szembe kellett néznem a családom gyilkosával, de nem tettem semmit. Még ha tudtam is volna, ki ő, kik ők, akkor is biztos vagyok benne, hogy képtelen lettem volna bármire.

Én csak Lyra Vane vagyok. A farkas nélküli lány.

Viktor Mordrake megrágna és visszaköpne a sárba, felfalna, mint egy vadállat, és kiürítene, mint a hulladékot.

Rowena néninek igaza volt. Nem kellene semmi hülyeséget csinálnom, de az elmém és a testem nem lel nyugodalmat, amíg nem teszek valamit.

Magamhoz veszem a kabátomat, előhalászom a bátyám zsebkését, és elindulok az erdőbe. Még mielőtt kiléphetnék az ajtón, a semmiből felbukkan egy velem egykorú férfi, két lezárt befőttesüveget és egy levelekkel teli kosarat szorongatva.

– Ó, szia – mosolyodik el. – Nem tudtam, hogy van otthon valaki. Rowena nem szólt.

– Úgy tűnik, sok mindent nem mond el, amit el kellene – a szavaim keserűek. – Miben segíthetek?

– Casper vagyok.

– Lyra.

– Én... ööö, afféle... hírnökként dolgozom? Vagy futárként, azt hiszem – nevet fel Casper. – Ezt Rowenának hoztam.

– Kifutófiú? – vetem fel.

Elmosolyodik. – Igen, ez tulajdonképpen igaz. Lyra, ugye? Itt laksz?

– Igen, a nagynénémnél lakom. Rowenánál.

– Ó – pislog bambán. – Nem is tudtam, hogy Rowenának van egy unokahúga.

– Én sem – nyújtom ki a kezem. – Szóval?

– Ja, ja, persze. – Átadja az összes holmit, ami nála volt. – Akkor, gondolom, még találkozunk? Te is jössz a gyülekezetbe?

– A micsodába?

– A gyülekezetbe.

– Úgy érted, egy boszorkánycsoportba?

– Igen – nevet fel. De a nevetés hamar elhal, amint meglátja az arckifejezésemet. – Te nem vagy... közéjük való?

– Nem – ragadom meg a hozott dolgokat, és keserűen elmosolyodom. – Én vérfarkas vagyok.

Ezzel az arcába vágom az ajtót.

~ ~ ~

Magányos az utam az erdőben. Szinte vágyom rá, hogy Viktor csak úgy felbukkanjon, hatalmas vadállatként sétálva, aki bármelyik pillanatban készen áll a támadásra. A lépteim nem olyan magabiztosak, mint szeretném, de büszke vagyok rá, hogy legalább volt bátorságom kijönni és visszatérni az erdőbe.

A tegnapiak után a régi Lyra soha többé nem akart volna találkozni Viktorral.

De látnom kell valamit. Meg kell bizonyosodnom valamiről.

Megtorpanok, amikor a hátam mögül levélsurrogást hallok. Megfagy körülöttem a levegő.

Újra megérzem a nedves föld szagát, amit akkor éreztem, amikor az arcom a talajba fúródott. Az erdő, a vizes föld és a sár bűze. Még mielőtt meglátnám, már érzem őt. A tarkóm bizsereg a várakozástól. A szívem őrülten kalapál, mint egy dübörgő dob. Az ujjaim ökölbe szorulnak, remegnek a rettegéstől.

A szívem elszorul a felismeréstől: ő áll közvetlenül mögöttem, a családom gyilkosa.

Elviselhetetlen érzés kavarog bennem a hitetlenségtől, hogy ilyen bátran áll annak a családnak az egyetlen túlélője elé, akiket ő mészárolt le. Majdnem megfordulok, hogy előrántsasm a zsebkésemet, még ha tudom is, hogy valószínűleg csak megcsiklandozná. Ez lenne a legostobább dolog, amit tehetnék, és még Rowena néni is túlságosan megdöbbenne ahhoz, hogy dühös legyen.

Megmozdul. Minden egyes mozdulatát érzem, mintha egyek lennénk. Szinte úgy tűnik, osztozunk a testen, a lélegzeten, a lelken. Újra beleszagol a levegőbe, én pedig megborzongok a várakozástól. Nem tudom, mit fog tenni. Tudja-e, hogy az általa meggyilkolt család lánya vagyok, vagy sem. Tudja-e, hogy én tudom, vagy sem.

Viktor Mordrake közvetlenül a tarkóm fölött suttog. Lehajthatja a fejét, mert a magassága majdnem kétszerese az enyémnek. Szavai ezerféle vegyes érzelmet keltenek bennem. És annyira gyűlölöm magam, amiért ilyen szánalmasan viselkedem a közelében.

– Tudtam, hogy újra látlak itt – mormolja halkan. A suttogása hideg.

Nyelek egyet. – Rám vártál?

– Hmmm – dorombolja. – Mondhatjuk úgy is.

– Miért? – Arra várt, hogy végezzen velem? Hogy lássa az egyetlen túlélőt, akit nem sikerült kiirtania?

– Újra látni akartalak – szólt a válasza.

Ezúttal rajtam a sor, hogy bambán pislogjak. Összevonom a szemöldököm. – Miért? – kérdezem újra.

– Most már megnyugodtam – mormogta.

– Miért? – kérdezem frusztráltan. Éppen meg akarnék fordulni, amikor hatalmas karjai a nyakam köré fonódnak, és egy helyben tartanak. Megremegve állok. A lábam elgyengül a hirtelen fizikai érintkezéstől. A szívem majdnem kiugrik a helyéből. Sietve próbálom kiszabadítani magam, de vaskos szorítása miatt alig tudok mozdulni. Egy helyben rögzít, mintha az ujjai láncok lennének rajtam.

És ezt gyűlölöm. Undort érzek.

– Engedj el! – követelem. – Ne érj hozzám!

Felhorkan. – Maradj veszteg. – Viktor rászorít az ujjaival, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzon. – És ne kérdezgesd, hogy miért.

– Tudni akarom, miért vártál rám.

– Csak látni akartam a lányt, aki egy boszorkánnyal menekült el előlem – a boszorkány szót szinte sziszegve mondta ki. – Honnan ismered? Miért vagy vele?

– Miért akarod tudni?

– Ez nem a te dolgod.

– De igenis az én dolgom, ha engem kérdezel! – küszködöm a szorításában. – És lennél szíves elengedni!

Mordul egyet. – Elég.

Azonnal megmerevedek. – Ez zaklatás.

Viktor Mordrake csak felkuncog. – Az?

– Akaratom ellenére tartasz fogva.

– Miért vagy itt, Lyra? – kérdezi. A hangja puha, tele kíváncsisággal. – Miért jöttél vissza?

– Nem tudom – köpöm oda.

Az ujjai megszorulnak, és félelem helyett valami különös vágyat érzek. Nem értem, miért. – Azért jöttél, hogy újra találkozzunk, Lyra?

És gyötrő aggodalommal ébredek rá, hogy igen, egy nagyobb részem azért van itt, hogy újra lássa őt.

Elenged, és hátralép néhányat.

Fogalmam sincs, mi az, ami miatt vissza akarok térni ebbe az átkozott erdőbe, hogy találkozzak a környék talán legnagyobb és a pletykák szerint legkegyetlenebb Alfájával. De olyan, mintha nemcsak őt érdekelném ilyen zavarba ejtően, hanem én is vonzódom hozzá egy olyan módon, amit még nem értek. Megigéző. Ő megigéző. Szinte kényszerít, hogy foglalkozzam vele, azokkal a szemekkel.

Korábbi tettével ellentétben most tesz egy lépést előre. – Muszáj újra és újra ismételtetned velem magam, Lyra?

Muszáj újra és újra kimondania a nevemet?

Lyra.

Olyan jelentéktelen dolog, a nevem. Csak négy véletlen betű, amivel hívnak. Azonban valami egészen mássá válik, amikor az ő szájából hangzik el.

Új értelmet ad a hétköznapi nevemnek.

– Ez egy nagy erdő. Megint a területedre tévedtem? – Úgy hiszem, még mindig nem értem el az erdő mélyét, mint a múltkor. De hát fogalmam sincs, hol kezdődik és hol végződik a területe.

A szeme csábító, arra késztet, hogy közelebb menjek, de nem mozdulok. Szilárdan megvetem a lábam. Viktor oldalra billenti a fejét, mintha hallana valamit. – Hoztál valakit?

Én nem hallok semmit, de az ő nem-normális-méretű-Alfa hallása biztosan igen. Megvonom a vállam. – Egyedül jöttem. Talán csak egy idegen, aki eltévedt...

– Senki nem merészkedik mélyen az erdőbe.

– Én megtettem.

Viktor elmosolyodik, ez az ördög mosolya. – Én pedig elkaptalak.

Van valami abban, ahogyan azt mondta: elkaptalak. Mintha most, hogy végre megvagyok, soha többé nem engedne el. Mintha mostantól hozzá tartoznék, és senki más nem menthetne meg. Elér a lelkemig, borzongás fut végig a hátamon. Viktor más, mint amilyennek elképzeltem. Azt hittem, abban a pillanatban kitekeri a nyakamat, amint önként elé állok, hogy befejezze, amit a családommal tett.

Nagy meglepetésemre Viktor még mindig velem szemben áll, és nem csinál semmit.

– Még senki nem élte túl ezt az erdőt – ismeri be. A büszkeség úgy csúszik ki a száján, mintha ez valami jó dolog lenne. Félek, hogy a józan eszem hiánya lesz végül a vesztem. Meg kellene fordulnom. Futnom az életemért. Elkerülni ezt a katasztrófát, amely egyszer s mindenkorra véget vetne a családom örökségének. Ehelyett a magas fák között átszűrődő apró napsugarakban fürdőzöm. Égeti a bőrömet, emlékeztetve rá, hogy még nagyon is élek.

– Ez mit akar jelenteni?

– Valaki beosont ide – mutat Viktor az állával a hátam mögé, a borzongó tarkóm irányába. – Valaki vette a bátorságot, hogy kövessen.

– Miért probléma ez neked?

Viktor elrejti féloldalas mosolyát. Szívesebben látnám az agyarait, mint azt a sunyi kis mosolyt, ahogy megmutatja a nemtetszését és feltárja a gonoszságot. Megváltozik a levegő. Valami nesz hallatszik. Egy gally roppanása. Megmozduló kövek. Száraz levelek zizegése.

És abban a pillanatban Viktor olyan gyorsan mozdul, hogy a menetszél belekap a hajamba.

Pár másodpercen belül már torkon ragadva tart valakit.

– Ki vagy? – Méreg. Tiszta méreg hallatszik a hangjában, ahogy rászorít az illető nyakára. – Miért követed őt?

Tágra nyílt szemmel nézem, ahogy az alak egy fiú formáját ölti. Valaki, akit a nagynéném küszöbén ismertem fel.

Casper próbál beszélni, de csak köhögőroham jön ki a torkán. Meg nyál.

– Miért követed Lyrát? – ismétli Viktor ugyanúgy.

Casper kapálózik.

Ez csak még vadabbá teszi Viktort. Beleszagol a levegőbe.

Szemöldökét felhúzva Viktor veszélyesen közel hajol, elvágva Casper maradék levegőjét. – Mit keresel itt, boszorkány?