Corbin lehajtotta a fejét, amikor ezt hallotta, és a látványa most oly mélyen fájt Lyannának. Nem tudta elhinni, hogy ez az a férfi, akire mindvégig várt; a párja, a lelkitársa... valaki, akivel az egész életét együtt kellett volna töltenie.

„A csata rendkívül heves volt. Nem értheted meg, hiszen nem voltál ott.” Corbin álla megfeszült, amikor elmondta Lyannának, mit kellett kiállnia a háború alatt. „Magányos voltam, és te nem voltál ott.”

„Szóval az első dolog, ami eszedbe jutott, az volt, hogy keress egy másik nőt, akit megdughatsz?!” – emelte fel a hangját Lyanna, akit oly mélyen sértettek a férfi szánalmas kifogásai. Lényegében azt mondta neki, hogy csak azért ejtette teherbe azt a nőt, mert nem bírta a magányt, és nem bírta a nadrágjában tartani a férfiasságát.

„Lyanna!” – kiáltott rá Corbin is, de nem volt egyetlen érvényes érve sem, amivel megcáfolhatta volna a lány kijelentését. „Nem érted, mit érzek! Nem te voltál az, aki a likánokkal harcolt! Nem tudod, milyen érzés egy lépésre lenni a saját halálodtól!”

Lyanna szeméből kicsordult egy könnycsepp, amikor ezt hallotta. A férfi még csak bocsánatot sem kért azért, amit tett. Megpróbálta igazolni a tetteit, és azt akarta, hogy Lyanna az ő szemszögéből nézze a dolgokat, hogy megértse őt.

De mi van ővele?!

„Vártam rád, próbáltam megtanulni, hogyan legyek a tökéletes lunád, mire visszatérsz. Azt akartam, hogy büszke legyél rám.” Lyanna durván letörölte a könnyeit az arcáról. „Én is magányos voltam. Mellettem akartalak tudni. Minden áldott nap és éjjel a biztonságos hazatérésedért imádkoztam, hogy újra együtt lehessünk. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy keressek egy másik férfit, aki kitölti a hiányod okozta űrt.”

Corbin összeszorította a fogát. Lyanna látványa, ahogy keservesen sír, mély fájdalommal töltötte el. A párkapocs még mindig működött közöttük. Érezte a fájdalmat, amit Lyannának el kell viselnie, érezte a vérében, mennyire megbántotta a másik felét. A lány hangja minden szótaggal megremegett, mert alig tudta visszafojtani az érzelmeit.

„Ez más, Lyanna.” Corbin megrázta a fejét. „Nem érted. A mi helyzetünk más.”

Még mindig. Még mindig nem kért tőle bocsánatot.

Lyanna a fogát csikorgatta, miközben hitetlenkedve bámult Corbinra. „Még csak bocsánatot sem kértél azért, amit tettél, Corbin, én meg itt azt hittem, hogy legalább egy kicsit is sajnálsz.”

Corbin meglepettnek tűnt, erre nem is gondolt. Annyira lefoglalta a saját védelme és a feszültség, mivel tudta, hogy hibázott, és az alapvető ösztöne az volt, hogy inkább megértesse magát Lyannával.

„Lyanna, én...” – dadogta kicsit. „Sajnálom.”

A szó oly olcsón hangzott Lyanna számára, amikor végre kimondta. „Nem sajnálod, Corbin, és nem is bántad meg. A szavaid üresek.”

„Lyanna.” Corbin egy lépéssel közelebb lépett, és szorosan megragadta a lány kezét. „Lyanna, találunk kiutat ebből... még mindig együtt maradhatunk.”

Lyanna összehúzta a szemét. Olyan megérzése támadt, amely azt súgta, nem fog tetszeni neki bármi is, ami Corbin száján most kijön.

„Mire gondolsz?”

Corbin arcán bonyolult kifejezés tükrözöződött, amikor újra megszólalt. „Még mindig együtt maradhatunk...” – csak megismételte, amit mondott, és ez Lyannának éppen elég volt.

Ellökte a férfi kezét, és rámeredt. „Ha azt hiszed, hogy én végigmegyek ezen az úton, nem is tévedhetnél nagyobbat” – mondta szigorúan, összeszorított fogakkal.

És mielőtt Corbin bármi mást mondhatott volna, Lyanna megfordult és elrohant tőle. Visszafojtotta a hangos zokogást, miközben a távolból hallatszott a hangos zene, ahol az emberek még mindig a harcosok csatatérről való hazatérését ünnepelték.

De ebben a pillanatban Lyanna a párjával közös kötelékük halálát gyászolta.

Szerette volna visszautasítani Corbint, de a szíve még nem állt készen a végső szakításra. Soha nem érzett még ekkora fájdalmat, mint most.

És a hét hátralévő részében Lyanna a hálószobájában maradt, alig jött ki, és valahányszor Corbin jött, hogy lássa őt, az ajtaja mindig zárva volt.

Csak Rowena Luna, Garrick Alfa és néhány közeli barátja tudott a történtekről, míg a nép többi része csak találgatott a nőről, aki állandóan Corbinba kapaszkodott.

„Lyanna, ne légy szomorú többé...” – szólt hozzá Nessa lágyan. Ő volt Lyanna közeli barátnője, kicsi koruk óta ismerték egymást, még az árvaházból. „Menjünk ki, jobban fogod érezni magad, ha részt veszel az ünnepségen.” Nessa megbökte a lányt, próbált vidámnak tűnni, habár mélyen sajnálta Lyannát.

Hogy tehetett valakinek a párja ilyen szörnyűséget, mint amit Corbin tett vele?

„Nem akarom jobban érezni magam, Nessa. Eltűnni akarok.” Könnyek szöktek a gyönyörű szemébe újra, hosszú haja kócos volt, mivel napok óta nem törődött magával. Úgy festett, mintha Corbint gyászolná, pedig a férfi épségben tért vissza a falkához.

„Ne mondj ilyet, Lyanna. Menjünk ki sétálni egy kicsit, ma este lesz a likán falka fogadására rendezett parti.”

Igen. A likán falka legalább egy hétig itt lesz, mivel a vezetőjük békeszerződést ír alá a másik öt alfával.

Az öt alfa tegnap érkezett meg, és most már csak a Likán Alfára és az embereire vártak.

Pont ebben a pillanatban kopogott Rowena Luna az ajtón, és Nessa kinyitotta.

„Lyanna. Meg akarom mutatni neked a ruhát, amit a ma esti partin fogsz viselni. Szerintem jobban éreznéd magad, ha eljönnél.”