A vágy elhaló visszhangjai

Az időjárás kellemes és derűs volt, különösen az előző napi heves felhőszakadás után. Semmi oka nem volt az aggodalomra, miközben Texas egyik leggazdagabb agglegénye, Rowan Vane hatalmas épülete felé tartott.

Három évvel ezelőtt járt itt először. Kétségbeesett volt, és mindenáron meg akarta akadályozni, hogy az apja börtönbe kerüljön. Akkoriban zaklatott volt és végtelenül szegény. Ma azonban emelt fővel érkezett; sarka kopogása magabiztosságot árasztott, ahogy a recepciós felé lépdelt. Bár az épület egy ügyvédi irodának adott otthont, inkább tűnt előkelő lakosztálynak.

– Jó reggelt, hölgyem – köszöntötte a szőke recepciós, édesen rámosolyogva. Legutóbb, amikor itt járt, a recepciós még rideg arcot vágott, nem úgy, mint most.

– Jó reggelt – válaszolta Carys, és mosolya beragyogta az arcát. – Időpontom van Mr. Vane-hez.

A recepciós bólintott, és ellenőrizte a rendszert a további részletekért. – A neve, hölgyem? – kérdezte anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.

– Carys MacKenna.

– Rendben van, hölgyem – felelte a recepciós, majd felnézett a gépből. – Pár perccel korábban érkezett a megbeszélt időpontnál. Ha nem bánja, bemehet és megvárhatja őt.

– Nem bánom – felelte Carys, és az iroda felé indult.

Beszállt a liftbe. Három év telt el az utolsó látogatása óta, aznap óta, amikor aláírta a szerződést, amely megmentette a szüleit, és segített neki abban, hogy olyan életet éljen, amilyenre vágyott.

Carys szíve kicsit gyorsabban vert arra a gondolatra, hogy miért is akarhatott Rowan találkozni vele az irodájában.

Az éjszakát együtt töltötték, elragadta őket a pillanat a heves esőzés közepette. Ma reggel a reggelinél Rowan oda súgta neki: „Ugorj be az irodába tizenkettőkor. Mondanom kell valamit.”

Meglepődött. A három évvel ezelőtti, gyötrelmes találkozásukat leszámítva soha nem mehetett be az irodájába. Bármilyen probléma merült is fel köztük, azt mindig az ágyban rendezték el.

A lift csilingelt, jelezve, hogy megérkezett az úticéljához. Carys a karórájára pillantott, miközben a váróterem felé sétált, ahol a titkárnő fogadta volna. Nyolc perc volt még délig.

Rowan olyan ember volt, aki tartotta magát az időhöz; az időpontok megszállottja volt. Ha tizenkettőt mondott, az tizenkettő volt.

Benyitott az ajtón, és látta, hogy ő az egyetlen, aki várakozik, mielőtt a következő személy megérkezne. Leült, és szemügyre vette a helyiséget.

Nem sok minden változott az utolsó látogatása óta, de a szobában minden arra emlékeztette, hogyan nézett rá a férfi az első találkozásukkor. Hideg, kifejezéstelen mogyoróbarna szemei mélyen a lelkébe láttak, amikor megkérte, hogy kövesse őt.

– Miss Carys MacKenna. – Neve hirtelen említése megriasztotta, de sikerült egy apró mosollyal lepleznie nyugtalanságát. – Mr. Vane már fogadja önt – mondta a titkárnő, és intett Carysnek, hogy kövesse.

Carys ösztönösen felállt, megigazította térdig érő szoknyáját, és követte a titkárnőt annak a férfinak a pazar irodájába, aki megdobogtatta a szívét.

A titkárnő meghajolt, bemutatta Caryst, majd a főnök bólintására elhagyta az irodát, maga után kissé behajtva az ajtót.

Carys nem tudta megállni, hogy ne ámuljon el a pazar irodaházon. Rowannak láthatóan gyengéje volt a belsőépítészet és a magasság. Az irodája a hatalmas épület legfelső emeletén volt.

– Foglalj helyet, kérlek – parancsolta a férfi hangja, visszarántva őt az álmodozásból.

– Ó – mosolyodott el Carys, és az asztallal szemközti forgószék felé indult. – Ne oda, Carys – szólt rá a férfi, majd felállt, és az iroda túlsó végében lévő kanapé felé indult. – Ide.

Rowan Vane. Az iroda különössége és a férfi rideg viselkedése ellenére is lenyűgöző látványt nyújtott. Királyi tartása már az első napon szótlanul hagyta Caryst. Tagadhatatlanul jóképű volt, parancsoló jelenléte miatt a lány alig kapott levegőt. Mégis, ezt a rideg, harmincéves milliárdost három évig a markában tartotta.

A kedvében járt, és számtalanszor elérte, hogy a férfi belé ürítse magját. Elégedett mosoly suhant át az arcán.

– Kérsz kávét? – kérdezte a férfi, miközben áthatóan nézte. A hangja igézően hatott a lányra.

– Nem, azt hiszem, mára elég volt – válaszolta, és némi érzelemmel a szemében viszonozta a tekintetét.

– Carys – szólította meg a férfi, és tudatosan bólintott. – Itt ihatsz kávét. Amit mondani készülök, ahhoz szükség van rá. – Hosszan ránézett, majd felvette a telefont. – Két americano-t kérek. Az egyiket sok mézzel és jéggel – utasította, majd letette a telefont.

– Te nem szoktál americano-t inni – jegyezte meg Carys, meglepődve a választásán. Csak ő itta az americano-t sok mézzel és jéggel.

– Ma azt iszom – mormogta röviden, keze az asztalon nyugodott, előtte pedig egy akta feküdt katonás rendben.

Egy halk kopogás szakította félbe őket, és a titkárnő belépett a két kávéval. A jéggel teli csészét átadta Carysnek, aki megköszönte, majd a titkárnő távozott, és ők ketten ismét egyedül maradtak a szobában, némán bámulva egymást.

Rowan és Carys ritkán beszélgettek a hálószobán kívül. Társalgásuk Carys véletlenszerű üdvözléseire korlátozódott, amikre Rowan csak bólintással vagy hümmögéssel válaszolt. Szavakat váltottak ugyan, de csak a hálószobában. A nyögések és zihálások voltak az ő kommunikációs formájuk.

Most azonban más volt a helyzet. Carys tudta, hogy Rowan szűkszavú ember, és ezt meg is tanulta elfogadni. A jelenlegi helyzet azonban azt sugallta, hogy a férfinak nagyon is sok mondanivalója van.

A csend fojtogató volt, és rendkívül kényelmetlenül érezte magát, ahogy nőtt benne a kíváncsiság. Elhatározta, hogy megtöri a csendet, így köhintett egyet, emlékeztetve a férfit a jelenlétére.

– Carys, ami köztünk van, az a mai nappal véget ér – mondta Rowan higgadtan, hideg szemeiben semmi érzelem nem tükröződött. – Visszatért.

Erre számított a legkevésbé. Bár nem tudta, miről akar beszélni a férfi, amikor behívta az irodába – ahová korábban tilos volt a belépés –, azt tudta, hogy a kapcsolatukról lesz szó. Szorosabban markolta meg a csészét, miközben tekintete találkozott a férfiéval; a szokásos hideg, kifejezéstelen tekintet szegeződött rá. Néha elgondolkodott, vajon milyen lehet Rowan, amikor mosolyog, mert rá még soha nem mosolygott.

Összeszedte magát, és elnyomta minden iránta érzett érzelmét. Semmiképpen sem akart szánalmas, megszállott nőnek tűnni, aki egy fiatal, jóképű milliárdos után siránkozik, akinek a szíve már másé.

– Rendben. – Carys bólintott, és lazított a szorításán a csészén. A fájdalom és csalódottság ellenére elhatározta, hogy megőrzi az önbecsülését és a méltóságát.

Tudta, hogy ha egy olyan emberbe kapaszkodik, aki nem viszonozza az érzéseit, az hosszú távon csak még több szívfájdalomhoz és szenvedéshez vezetne. Számítani lehetett rá, hogy a Rowannal kötött alkunak előbb-utóbb hirtelen vége szakad. Neki a férfi segítségére volt szüksége, a férfinak pedig az ő melegségére.

Három év. Három év. Három év.

Rowan sóhajtott, és felemelt egy aktát az asztalról. – Azért kértem, hogy jöjj ide, mert minden itt kezdődött. Ez egy szerződés, aminek hivatalosan kell véget érnie, pontosan úgy, ahogy elkezdődött.

Carys ismét bólintott, mire a bűntudat halvány jele suhant át a férfi jóképű arcán, de azután el is tűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Meglepődött, hogy a lány nem szól semmit. Csak ült ott emelt fővel, érzelemmentesen, akárcsak ő, és bólintott minden szavára.

Carys tartotta magát, nem volt hajlandó a gyengeség legkisebb jelét sem mutatni.

Látva higgadt, ártatlan arcát, Rowan tudta, mennyivel tartozik neki. – Itt egy egymillió dollárról szóló csekk. Remélem, ez kárpótol – jelentette ki, és kihúzott egy csekket az aktából. Tekintete rendíthetetlen maradt.

Ha a férfi ilyen hideg tud lenni vele, ha ilyen könnyen véget tud vetni mindennek, akkor ő sem fogja kimutatni az érzelmeit. Nem a pénzére hajtott, és Rowan ezt jól tudta. De ha kárpótolni akarta, ki volt ő, hogy visszautasítsa?

A férfi meglepetésére a lány kinyújtotta a kezét, és elvette a csekket, majd halkan hozzátette: – Hagytam néhány dolgot nálad. Elhozhatom őket?

Rowan gúnyosan elmosolyodott. Carysnek semmije sem volt, amikor megismerte. Minden ékszert és ruhát, amije volt, ő vette neki. Az ajándékai soha nem voltak olcsók.

– Egy heted van – jelentette ki Rowan, felállt, és az asztalához sétált. Elővett egy kártyát, majd visszalépett hozzá, közben megigazítva az öltönyét. – Add át a titkárnőmnek, ha végeztél.

– A kód? – kérdezte a lány, miközben elvette a kártyát. – Ugyanaz, mint tegnap este?

– Igen – felelte röviden. – Majd lecseréltetem a szerelővel, miután kipakoltál.

Visszatért a helyére, és az aktákat a lány felé tolta. – A szerződés. Írd alá a felbontásról szóló részt.

Carys bólintott, aláírta, majd felállt, készen arra, hogy végleg kilépjen az életéből.

– Viszlát, Rowan – mormogta Carys nyugodt hangon, miközben utoljára találkozott a tekintetük.

– Viszlát, Carys – válaszolta a férfi zsebre dugott kézzel, miközben a lány méltóságteljesen kisétált az irodából, elszántan, hogy minden nyomát kitörölje magából a férfi emlékezetében.