Xandrik nyugtalan volt. Gyűlölt mindent, amit látott, mindent, amit ivott, és minden beszélgetést, amit aznap és éjjel folytatott. A lehető leghamarabb el akarta hagyni ezt a falkát.

Nincs itt.

Ez volt Xandrik első gondolata, amikor végignézett a falka összes nőtagján, és nem érzett semmit. Egyikük sem volt a rendeltetett társa, az a nő, akivel leélhetné az életét, akivel megoszthatná azt a szent köteléket.

Nincs itt.

A gondolat, hogy talán sosem találja meg a saját társát, nem hagyta nyugodni. Az emberek azt beszélték, ha valaki nem találja meg a párját, nagy az esélye annak, hogy a nő már meghalt.

Xandrik mégsem tudta ezt elfogadni.

De most a valóság a szeme előtt állt. Ez volt az utolsó falka, és e gyönyörű nők közül egyik sem volt a párja.

„Jól vagy?” – kérdezte Alastor, a széke fölé hajolva, hogy a Király fülébe súgjon. „Mosolyogj egy kicsit, kérlek, minden nőt elijesztesz magad körül.”

„Elijesztek, mi?” – horkant fel Xandrik.

Teljesen világos volt, hogy ezek a nők egymással versengtek a figyelméért, és ez a játék kezdte untatni. Ugyanez a helyzet játszódott le az előző nyolc falkánál is, úgyhogy Xandriknak már torkig volt az egésszel.

„Csak mosolyogjon, Királyom! Ez biztosan a béta lánya lesz” – ugratta királyi bétája, hogy javítson a hangulatán, de Xandriknak egyáltalán nem volt kedve a tréfálkozáshoz.

A Királyt valójában bosszantotta, amikor Varkas béta bemutatta a lányát, Hestarát. Szép volt, kedves és illemtudó, de nem ő volt az, akit keresett.

„Amennyire én látom, ez a Hestara tökéletes társ lenne neked” – próbálta Alastor meggyőzni Xandrikot. „Megvan benne a királynéi tartás.”

„Nem ő a társam” – mutatott rá Xandrik a nyilvánvaló tényre.

Hestara éppen két barátnőjével táncolt, de folyton szemérmesen az ő irányába pillantgatott. Xandrik nem volt ostoba, pontosan látta, mire megy ki a játék. Annak ellenére, ahogy a lány az ártatlanságot és a kedvességet színlelte, az ösztönei azt súgták, hogy Hestara korántsem olyan naiv.

E nők közül, akik oly szelídnek mutatkoztak előtte, egyik sem volt naiv. Tudták, milyen játékot játszanak, és azt is, hogyan kell jól játszani.

„Mikor fogod már elfogadni? Ez kezd… Hová mész?” – Alastor még be sem fejezte a mondatot, amikor Xandrik felállt díszes székéből, és elindult kifelé. Két őre megpróbálta követni, de egy kézmozdulattal megállította őket.

Egyedül akart lenni.

Látva a Király távozását, néhányan azonnal Alastorhoz siettek, kérdezgetve, mi történt, és hová tart az uralkodó.

„Biztos vagyok benne, hogy a Király elfáradt. Kérlek, folytassák az ünneplést!” – Alastor mindent megtett, hogy legnyájasabb mosolyát mutassa, de legbelül nem győzött panaszkodni a Király makacssága miatt.

Nincs semmi rossz abban, ha az ember választott társat vesz maga mellé, nem igaz?!

Eközben Xandrik a falkaház körül sétált. Kerülte a tömeget, és végül ezen a csendes részen kötött ki, amiről úgy vélte, raktárépületek sora lehet, mert több hasonló, kis épület állt egymás mellett.

Kényelmesen sétálgatott, élvezve az éjszakai szelet, amely simogatta a bőrét. Végül úgy döntött, visszatér a hálószobájába. Kora reggel vissza akart indulni az Aura-bástyába. Egyetlen napot sem akart már itt tölteni, ahol mást sem csináltak, csak nőket tologattak az orra alá.

Azonban léptei megtorpantak, amikor a szél egy érdekes illatot sodort felé keletről. Az illat láttán felvonta a szemöldökét.

Xandrik nem szerette az édességet, de ez az édes illat kivétel volt.

És amikor a szél ismét ugyanazt az illatot hozta, ezúttal erősebben, mint először, Xandrik azonnal tudta, mit jelent.

„Lehetetlen…” – mormogta maga elé, miközben a lábai ösztönösen megindultak az illat után, keresve annak forrását. Hogy kihez tartozik ez az illat.

Xandrik felgyorsította a lépteit, és most már nem volt kétsége.

Társ!

A társa itt volt! Egészen közel hozzá!

De hol pontosan?

Kissé zaklatottan nézett körül, és a legjobb tippje az volt: a társa biztosan az egyik raktárban van.

Nem volt nehéz feladat követni az illatot és megtalálni a megfelelő épületet, de amikor Xandrik megpróbálta kinyitni az ajtót, az zárva volt.

Első ösztöne az volt, hogy betöri, de aztán eszébe jutott, hogy nem akarja megijeszteni a társát. Nem így tervezte az első találkozásukat.

Sőt, amikor egy pillanatra belegondolt a helyzetbe, valami furcsát talált. Általában mindkét farkas felismeri a másik felét – ebben az esetben a társa nem akarná őt is látni? Ő nem érezte ugyanezt?

Végül is az ember így szokta felismerni a párját.

„Van bent valaki?”

Xandrik tovább kopogott.

„Tudom, hogy bent vagy, nyisd ki az ajtót!”

A Király egyre türelmetlenebbé vált. Mit keres a társa egy raktárban, miközben mindenki odakint mulat, és miért nem akar kijönni?

Néhány kísérlet után Xandrik türelme végleg elfogyott. Ez a hangján is érződött.

„Azonnal nyisd ki az ajtót, vagy betöröm!”

Csak ekkor szólalt meg belülről egy félénk, halk hang. Xandriknak ez nem tetszett. A hang alapján a lány egyáltalán nem volt jól.

„Ki… ki vagy? Nem mehetek ki. Kérlek, menj el!”

Félelem.

Ez volt az első dolog, ami Xandrik eszébe jutott, amikor meghallotta a reszkető hangot. A lány félt, és ez arra sarkallta Xandrikot, hogy hirtelen döntéssel betörje az ajtót, pontosan úgy, ahogy korábban ígérte.

A látvány azonban, ami elé tárult, vad morgásra késztette.

Igaza volt. A társa nem volt jól.