ELENA

Öt évvel később

Ahogy a tömeg hátuljában álltam, súlyos csend nehezedett a levegőre, amit csak néha tört meg egy-egy mormogás vagy szipogás a falkatagok részéről. Öt évvel ezelőtt végleg elhagytam ezt a falkát és a tagjait.

Néhányan hátrapillantottak, megláttak, és azzal a különös, szánakozó tekintettel néztek rám.

Mélyen összeráncoltam a homlokom.

Miért sajnálnak engem? Nem én haltam meg. Az Alfa, a Gamma, és sajnos az apám voltak azok, akik életüket vesztették. Anyám szerint éppen egy gyűlésre tartottak, amikor az autójuk felrobbant egy bomba miatt, és mindhárman szörnyethaltak.

Anyám nem hívott fel azonnal a történtek után, csak két nappal később keresett, és közölte, hogy ma lesz a temetés. Bár egy éve egy szót sem váltottunk, úgy gondolta, itt a helyem az apám temetésén. Hosszú utat tettem meg hazáig, csak azért, hogy százhatvanöt centis magasságommal a tömeg végén állva hallgassam a szomorú vonyítást és a szörnyű búcsúszavakat.

Nem láttam azokat, akik elöl álltak, de láttam az új Bétát, egy sebhelyes arcú, félelmetes farkast, amint a falnak dőlve, lehajtott fejjel és megfeszült vállal áll.

Ahogy a szertartás véget ért, a falkatagok az ideiglenes oltárhoz járultak, virágot hagytak ott, majd hazamentek. Hamarosan rám került a sor. Nem volt nálam sem virág, sem beszéd, sem felajánlás az apámnak vagy a többieknek. Csak álltam az oltár előtt, bámultam néhai apám fényképét, és percekig nem szóltam semmit. Ugyanazt a „semmit”, amit öt éven át mondtunk egymásnak.

– Késtél – panaszkodott anyám a hátam mögött.

– El sem akartam jönni – suttogtam vissza. Túl fájdalmas volt újra itt lenni. A kapcsolatom apámmal azután romlott meg, hogy összeálltam Viktorral, de még rosszabb lett, amikor szó nélkül elhagytam a falkát. Most pedig elment, és örökre elvesztettem az esélyt, hogy rendbe hozzam a kapcsolatunkat.

– Nem akartál eljönni az apád temetésére?! – emelte fel a hangját. Mérges volt, és talán szomorú is. Akkor sem értené meg, hogyan érzek, ha elmondanám neki.

Nem tudom, honnan veszi az erőt, hogy még mindig a lábán álljon a társa elvesztése után, de lehet, hogy csak színlel.

Megvontam a vállam, mintha nem érdekelne. Abban a pillanatban megszűntem fontos lenni nekik, amikor Viktort választottam helyettük, és még csalódottabbak lettek, amikor a férfi elhagyott egy másik nőért.

– Legalább annyira tisztelhetted volna, hogy időben érkezel, és hozol neki néhány szál virágot – szűrte át a szavakat a fogai között.

– Legalább itt vagyok – suttogtam a szélbe. – Itt vagyok, apa. – Az utolsó szavak halkabbak voltak, és csak egyetlen embernek szóltak.

Anyámnak hálásnak kellene lennie ezért.

– Egy férfit választottál a családod helyett, Elena. Ki ne lenne dühös egy ilyen dolog miatt? Elmenekültél, amikor elhagyott, esélyt sem adtál nekünk... – Tudom, hogy alaposan elszúrtam.

– Kérlek, hagyd abba. Ne itt. Erről majd később beszélünk – hazudtam.

Ez az ígéret hazugság volt. Eszem ágában sem volt itt maradni és átbeszélni mindent, ami történt. Egyszerűen képtelen vagyok rá.

Miután néhány perc múlva elhagyom ezt a helyet, a szomszéd városba indulok a repülőmhöz, és megyek haza. Nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább maradjak. Otthon szükség van rám, ez a hely pedig túl mérgező számomra.

– Hallottál felőle? – kérdezte hirtelen. Elfordítottam a tekintetem apám képéről, és felé fordultam.

– Ki felől?

– Viktor felől.

Csettintettem a nyelvemmel. Ő volt az egyik oka annak, hogy az évek során soha nem akartam visszatérni ebbe a falkába. Számomra ő halott volt, és annak is kellett maradnia.

– Megöltem magamban.

Anyám a szemöldökét ráncolta. – De hiszen él. Ő veszi át a falkát új alfaként, mivel az elhunyt alfának nem volt másik gyermeke.

– Azt hittem, mindannyian gyűlöltétek, amiért fattyú – emlékeztettem.

– Nem csak fattyú volt, Elena. Bajkeverő volt és szörnyű gyerek, de ami még rosszabb, mára egy Bestia lett belőle. Amióta a felesége meghalt, valóságos démonná vált. Amerre jár, mindenki retteg tőle. Szívtelen, vad és halálos. Úgy hívják: a Halálos Bestia – zúdította rám az összes információt egyetlen mondatban.

Nem volt közöm hozzá.

– Ne beszélj róla többet – suttogtam.

– Menjünk haza. Van néhány dolog, amit át kell adnom neked.

Ránéztem egy pillanatra. – Menj csak előre, ott leszek mögötted.

Bólintott, egyetértve velem. De nem voltam mögötte, hanem kifelé tartottam. Felvettem egy virágot, ami a puszta földre esett, és utoljára letettem apám képe elé, mielőtt végleg elhagynám a falkát.

Ahogy átkeltem az utcán, egy konvoj állt meg az út túloldalán, és a levegő hirtelen megváltozott. Egy ismerős illat szállt felém, és a felismerés szikrája gyúlt ki a szememben.

Ez egy olyan illat volt, amivel egy örökkévalóságnak tűnő ideje nem találkoztam. A lábam a földbe gyökerezett, képtelen voltam mozdulni. Ott állt az út túloldalán Viktor. Fekete öltönyt és sötét szemüveget viselt, ami eltakarta a szemét, de tudtam, hogy egyenesen rám néz.

Nem éreztem mást, csak gyűlöletet iránta. Amint azt hittem, hogy megindul felém, azonnal sarkon fordultam és elmentem.

Nem akartam ugyanazt a levegőt szívni, mint az az ember, aki összetörte a szívemet, és romokban, darabokban hagyott ott engem. Úgy ment el, mintha semmit sem jelentenék neki, és egy másik nő karjaiba vetette magát.

Az első két hónap a távozása után szörnyű volt, alig tudtam felkelni a padlóról. Csak azért tudtam összeszedni magam, mert rájöttem arra a kis csodára, ami a távozása után derült ki.

A szívfájdalom túl sok volt ahhoz, hogy kezelni tudjam, és a gondolat, hogy ő mással van, majdnem tönkretett.

Dehogyis! Tönkre is tett.

Elveszítettem magam! Örökre! És most ugyanúgy el kell mennem, ahogy évekkel ezelőtt tettem.

Hála az égnek, apám háza messze volt a kapuktól. Így el tudtam kerülni anyámat. Vettem egy mély lélegzetet, amikor már csak pár lépésre voltam a kijárattól.

Hirtelen megállított néhány harcos, akik a kaput őrizték.

– Sajnálom, hölgyem, de nem távozhat.

Micsoda?! Értetlenül húztam fel a szemöldököm.

– Mi tessék?

– Viktor Alfa utasításba adta, hogy senkit ne engedjünk ki a falkából.

Hangosan fel akartam nevetni, de túl nagy volt a döbbenet a nevetéshez.

– Csak ma reggel jöttem apám temetésére, nem mondhatják, hogy nem mehetek el. – Nem válaszolt, csak meredt rám.

– Azonnal el akarok menni! – kiáltottam.

– Ezt az Alfával kell megbeszélnie. Én csak az ő parancsait teljesítem.

Ökölbe szorítottam a kezem, uralkodva a bennem forrongó dühön.

– Menj a fenébe! Te is, meg az ostoba Alfád is – sziszegtem halkan, és rámutattam.

Sarkon fordultam, és visszamentem Viktorhoz. Soha nem volt tervben, hogy találkozunk, de az, hogy találkozzunk, és talán megöljem, lett az új tervem.