AVA MORENO SZEMSZÖGE

– Ideges vagy?

Daniel hangja kizökkentett a gondolataimból, miközben az autó a városi utcákon suhant.

– Nem – hazudtam, de olyan erősen markoltam az ülésem szélét, hogy elfehéredtek az ujjaim.

Kuncogott egyet, és rám pillantott. – Pocsék hazudozó vagy, Ava Moreno. Lazíts. Ez csak egy üzleti megbeszélés.

– Egy üzleti megbeszélés, ami megköveteli, hogy valaki menyasszonyának tettessem magam – vágtam vissza hitetlenkedve. – Ez egy kicsit többnek tűnik puszta üzletnél.

– Oké, jogos – mondta vigyorogva. – De gondolj bele. Az összeg, amit ezért kapsz, sorsfordító. Nincs több kávégép-takarítás minimálbérért, nincs több álmatlan éjszaka Annabel miatt aggódva. Ez a belépőd egy jobb élethez mindkettőtök számára.

Sóhajtottam, és a lányom említésére haraptam a számba. Nem tévedett. Csak miatta mentem bele ebbe az őrült tervbe – hogy megadjam neki azt az életet, amit megérdemel. Egy hete elküldtem a nagymamámhoz, azt mondtam neki, hogy ez csak ideiglenes. Magamnak pedig azt mondtam, hogy megéri.

– És biztos vagy benne, hogy a barátodat nem érdekli, ki játssza ezt a szerepet? – kérdeztem.

– Biztos – mondta, és leparkolt egy toronymagas üvegépület előtt. – Csak szüksége van valakire, aki elég meggyőző ahhoz, hogy a mostohatestvére leszálljon róla. Tökéletes vagy erre a feladatra.

Nagyot nyeltem és bólintottam, majd követtem őt a makulátlan aulába. Daniel törzsvendég volt abban a kávézóban, ahol részmunkaidőben dolgoztam; könnyed természete és rendíthetetlen optimizmusa miatt ő volt napjaim kevés fénypontjának egyike. Egészen addig, amíg elő nem állt ezzel a javaslattal: tettessen magam a főnöke és egyben barátja menyasszonyának, amíg az meg nem kapja a jogos örökségét, és ő nem lesz az örökös, vagy bármi is legyen a célja...

A liftút csak egy homályos emlék maradt, és mielőtt feleszmélhettem volna, már egy hatalmas irodába léptünk be.

– Raymond Williams, bemutatom Ava Morenót – mondta Daniel, miközben beléptünk, hangja könnyed és profi volt.

Felnéztem, egy udvarias mosolyt erőltetve magamra – és földbe gyökerezett a lábam.

Az asztal mögött ülő férfi felpillantott, a szívem pedig megállt.

Raymond Williams. Az utolsó ember, akit látni akartam... nem, még csak nem is az utolsó, hiszen azt a nevet már rég kitöröltem az életemből... RAYMOND WILLIAMS.

A neve úgy csapódott az elmémbe, mint egy tehervonat. Most másképp nézett ki – idősebb volt, határozottabb, ízig-vérig hatalmas üzletember. De azok a szúrós szemek, az a markáns állkapocs – bárhol felismertem volna.

A mellkasom elszorult, ahogy a多年ja eltemetett emlékek hirtelen rám törtek.

A szemei kikerekedtek a felismeréstől. – Ava Moreno?

Elakadt a lélegzetem. Hallani a nevemet az ő hangján, ennyi év után, olyan volt, mint egy ütés a gyomorszájra.

Mielőtt reagálhattam volna, már felállt és felém lépelt. Figyelmeztetés nélkül szoros ölelésbe vont, karjai úgy fonódtak körém, mintha örökké erre a pillanatra várt volna.

– Ava Moreno – mormolta újra, mintha el sem hinné.

– Ne érj hozzám! – sziszegtem, és minden erőmmel ellöktem magamtól. A hangom éles volt, de a kezem remegett. – Mégis mit képzelsz?

Rám meredt, arckifejezése kifürkészhetetlen volt, de némi öröm csillant meg benne. – Nem hittem volna, hogy valaha is látlak még – mondta.

– Nos, itt vagyok – vágtam rá, és hátraléptem egyet. – De ez nem egy érzelmes viszontlátás. Férjnél vagyok, és csak a szerződés miatt vagyok itt. Ennyi. És jelen pillanatban már nem is érdekel az egész.

Az álla megfeszült, de mielőtt bármit mondhatott volna, sarkon fordultam és az ajtó felé indultam. A szívem a torkomban dobogott, a gondolataim száguldottak. Nem tudtam megtenni. Nem tudtam *vele* eljátszani ezt a színjátékot.

– Ava Moreno, várj! – Raymond Williams hangja követett, de nem álltam meg.

Kiértem a folyosóra, ziháló mellkassal feltéptem az ajtót, és futásnak eredtem.

*****

Nem is tudom, hogyan sikerült hazaérnem. A városi forgalom kegyetlen volt, de alig vettem észre valamit. Bedugtam a fülhallgatómat, teljes hangerőn hallgattam a zenét, és arra koncentráltam, hogy ne gondolkodjak.

Amint beléptem a parányi lakásomba, ledobtam a táskámat, és azonnal takarítani kezdtem. Söpörtem, töröltem, súroltam – bármit megvettem, csak hogy lefoglaljam a kezemet és kiürítsem az elmémet.

Kényszerítettem magam, hogy együtt énekeljek a háttérben szóló zenével, sőt, úgy táncoltam, mint egy őrült. Hamis mosoly, hamis energia – nem számított. Csak menekülni akartam a bennem dúló vihar elől.

Amikor megcsörrent a telefonom, megmerevedtem. Daniel neve villogott a kijelzőn. Elszorult a mellkasom, de figyelmen kívül hagytam. Nem álltam készen arra, hogy bármit is megmagyarázzak.

****

Másnap reggel vonszoltam magam a kávézóba dolgozni. Az ismerős rutin megnyugtatott, de a gondolataim máshol jártak.

Megszólalt a csengő az ajtó felett, és ahogy megfordultam, láttam, hogy Daniel lép be. Vidáman mosolygott, de a szemében kérdések bujkáltak.

– Ava Moreno – mondta, és hanyagul a pultnak dőlt. – Most már kerülgetsz engem? Csak úgy elviharzottál.

Hebegtem-habogtam, és úgy tettem, mintha egy már makulátlan felületet törölgetnék.

– Én... Csak sok volt az egész – mormogtam.

– Sok? – firtatta. – Ugyan már, beszélj velem. Ismerted őt?

A szavai érzékeny ponton találtak, a gyomrom pedig görcsbe rándult. A kezem megállt, a pult szélébe kapaszkodtam, miközben a gondolataim örvénybe kezdtek.

Hogyan is magyarázhatnám el ezt? Hogyan mondhatnám el neki, hogy Raymond Williams volt az a fiú, akit egykor szerettem, az a fiú, aki mindent elvett tőlem?

Nem visz rá a lélek, hogy elmeséljem a szégyenteljes múltamat, gondoltam keserűen. Hogyan is kezdhetném el? Raymond Williams volt a gimis szerelmem, aki egy évig ostromolta a falaimat, utánam futkosott, csak hogy elnyerje a szívemet. És amikor végre beadtam a derekam, amikor végre bíztam benne... elvette a szüzességemet, és másnap eltűnt.

Az emlékek utat törtek maguknak a felszínre. Egy barátjától tudtam meg, hogy szó nélkül külföldre költözött. És a legrosszabb rész – amit még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni – a videófelvétel volt, amit a barátja mutatott nekem akkor. Raymond Williams nevetett, kérkedett, és fogadást kötött, hogy ágyba tud vinni.

Elszorult a torkom. Az az egyetlen éjszaka tönkretette a jövőmet, de megadta az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni – a gyönyörű lányomat, Annabelt.

– Ava Moreno? – Daniel hangja áttörte a gondolataimat.

Pislogtam egyet, és rájöttem, hogy csak álltam ott szótlanul. Aggódó tekintete áthatolt a falakon, amiket kétségbeesetten próbáltam újra felépíteni.

És hirtelen átszakadt a gát.

Könnyek gördültek le az arcomon megállíthatatlanul, és az arcomat a tenyerembe temettem.

– Ava Moreno... – Daniel hangja gyengéd volt, de nem tudtam válaszolni.

Hogyan is tudtam volna...