1. könyv: 1. fejezet - Örökké a múltban és örökké a jövőben

A legtöbb ember már nem is emlékszik arra, hogy a falkaháznak van egy tömlöce. Én viszont igen. Van egy kis szobám hátul, ami régen magánzárka volt. Állott húgy, hányás és vér szaga van benne. Hozzá lehet szokni. Van egy tábori ágyam és egy régi, rongyos takaróm, ami melegen tart. Még egy lámpát is guberáltam a szemétből. Még mindig működik, így van fényem, hogy megcsináljam a leckémet. Mindenütt jó, de a legjobb otthon, meg a többi süket duma, igaz? Úgy értem, legalább nem vagyok kóbor farkas.

Ó, igen, be kellene mutatkoznom. A nevem Esmeralda Laurent, de mindenki csak Esmének hív. Senki sem szólít Esmeraldának, kivéve a tanárokat a suli első napján. Egy vérfarkas vagyok a Silvercrest falkából. Mivel árva vagyok, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy hány éves is lehetek, de nagy valószínűséggel tizenhat. Továbbá egy omega vagyok, ami azt jelenti, hogy szolga. Az a dolgom, hogy elkészítsem az ételeket a falkaházban élő vérfarkasok számára. A több mint száz farkas reggelijének és vacsorájának elkészítése, a takarítás utánuk, valamint a harmadik és negyedik emeleti, magasabb rangú tagok lakásaiban található kamrák feltöltése mellett átlagos tinédzser dolgokat is csinálok. Leszámítva persze, hogy nem igazán van sok szabadidőm az átlagos tinédzser dolgokra. Szóval a leckeírás, a leckeírás az átlagos tinédzser dolgaim netovábbja.

Épp most, éjjel tizenegy harminckor az angol esszém utolsó simításait végzem, amikor meghallom, ahogy a tömlöc ajtaja kivágódik. Remek. Most mit csináltam? Nem kell hozzá sok. Alistair Kensington Alfa alkoholista. A vérfarkasoknak nagyon nehéz berúgniuk, ami azt jelenti, hogy iszonyatosan sokat kell inniuk ahhoz, hogy érezzék a hatást. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg összeveszett Genevieve Lunával az ivás miatt. Ami azt jelenti, hogy a nő kizárta őt a szobájukból. Ami azt jelenti, hogy lejött, hogy rajtam töltse ki a dühét. Csak egy átlagos kedd este a falkaházban.

A whisky éles szaga már jóval azelőtt megcsapja az orromat, hogy feltűnne az ajtóm előtt. Tudom, mi a dörgés. Már a lábamon állok, és várom őt.

A fenébe, a fenébe, a fenébe.

"Alfa Alistair, miben segíthetek?" - kérdezem, miközben a szemem a padlóra szegezem. A kezeimet magam előtt összekulcsolva tartom, próbálva a lehető legkisebbnek tűnni.

Szó nélkül egy whiskysüveg süvít el a fülem mellett, és a falhoz csapódik a tábori ágyam felett. Összerezzenek, és nem tudom megállni, hogy el ne kezdjek remegni és át ne öleljem magam. Túl vagyunk az "A fenébe" fázison, most már az "A kurva életbe" területén járunk. Bármi is fog most történni, az rosszabb lesz a szokásosnál.

Előrelendül, és két kézzel torkon ragad. Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy az oxigénhiány miatt a látásom pereme elsötétül. Kétségbeesetten karmolom a kezeit, próbálok szabadulni a szorításából, de mindhiába. A nyakamnál fogva felemel, így pont egy magasságba kerülök az arcával. A szeme koromfekete, ami azt jelzi, hogy a farkasa, Ruckus a felszínre tört. A lehelete bűzlik az italtól, és az arca vörös a dühtől.

Elkezdek öklendezni és fuldokolni az oxigénhiánytól. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül úgy hajít át a szobán, mintha semmi súlyom nem lenne. A testem a falnak csapódik, és a hátamon landolok a tábori ágyon. A törött üveg szilánkjai a vékony pólómon keresztül átszúrják a hátamon a bőrt. A whisky miatt a vágások marni kezdenek. Próbálok elfojtani egy sikolyt, ahogy a fájdalom végigkúszik rajtam. Átsétál a szobán, és durván, a hajamnál fogva ránt fel. Érzem, ahogy az üvegszilánkok egyre mélyebbre vágnak, miközben felhúz.

Olyan erővel pofoz meg, ahogy csak bír, mielőtt a földre lökne. Gyomorszájon rúg, és újra meg újra megtapossa a hátamat. Az üvegdarabok egyre mélyebbre fúródnak a hátamba. Érzem, ahogy a vér átáztatja a cafatokra szakadt ingemet. Nem merek megmozdulni, nehogy még jobban feldühítsem. Érzem, ahogy a bordáim megreccsennek, amikor a lába eltalál. Az egyik rúgása az állkapcsomon landol. Egy gyomorforgató reccsenés visszhangzik az agyamban. A vér fémes íze azonnal megtölti a számat.

Alfa Alistair már évek óta a személyes bokszzsákjának használ, de ez most sokkal intenzívebb, mint eddig bármikor volt. Általában megüt néhányszor, majd addig korbácsol, amíg vérezni nem kezdek és a húsig nem hatol. Az elmúlt pár évben elkezdte a korbácsot farkasölő sisakvirágba mártani, amitől lassabban gyógyulok, így most rémisztő hegek borítják a hátamat és a karjaimat.

"Afa Alish, aagyja apba. Kéemm," - sikerül kinyögnöm valahogy.

A hangom erőtlen és torz az eltört állkapcsom és a számból dőlő vér miatt. Hirtelen megáll, és kimegy a szobából. Egy pillanattal később visszatér a korbáccsal, és könyörtelenül ütlegelni kezdi a hátamat. A korbácsról csöpög a farkasölő sisakvirág kivonata. A csapások, a hátamban lévő üvegszilánkokkal és a farkasölő sisakvirággal kombinálva, már túl soknak bizonyulnak.

A látásom elhomályosul, és elveszítem az eszméletemet.

Sötétség és zsibbadás vesz körül. Ilyen érzés halottnak lenni? Békés, de egy kicsit unalmas. Legalább nem kell etetnem a falkát. A francba, nem volt alkalmam beadni azt az angol esszét. Pedig jó is lett. A folyamatos, halk sípolás megnyugtató. Nem tudom, mióta lehetek halott, de úgy érzem, ki akarom nyitni a szemem, készen arra, hogy szembenézzek a túlvilággal.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után képes vagyok kinyitni a szemem, és rájövök, hogy egyedül vagyok egy puha, kényelmes ágyban egy fényesen kivilágított, tiszta szobában. Ez lenne a túlvilág? Talán ez valamiféle váróterem, de hol van a recepció? Van itt egyáltalán recepciós? Az elmém lassan egyre tisztábbá válik, és ráeszmélek, hogy nem vagyok halott. A falka kórházában vagyok.

El kell mennem innen, mielőtt az Alfa megtalál a tömlöcön kívül. Próbálok felkelni, de alig bírom megmozdítani a testemet. Minden mozdulat gyötrelmes fájdalmat okoz. Pánikolni kezdek, amitől a sípoló hangok a szobában felgyorsulnak. Ó, egy csomó géphez vagyok kötve. Próbálom kitalálni, hogyan köthetném le őket, hogy senki se hallja a zajokat. Túl késő, hallom, ahogy az emberek a folyosón egyre közelebb érnek. Próbálok felülni. Figyelmen kívül kell hagynom a fájdalmat. El kell menekülnöm. Lassan lecsúszom az ágy széléről. A lábaim remegnek. A belőlem kiálló csövek és vezetékek megakadályoznak abban, hogy túl messzire jussak.

Az ajtó kinyílik, és a falka orvosa lép be egy ápolónővel. Az orvos egy idősebb férfi. Fekete haja van, ami oldalt már őszül. Az ápolónő fiatal, göndör, szőke haja lófarokba van fogva.

"Ah, Esme. Felébredt. Segítsünk vissza az ágyba, jó?" - mondja az orvos gyengéden. Ő és az ápolónő mellém lépnek két oldalról, és kinyújtják a kezüket, hogy megfogják a karomat. Egy mély morgás szakad fel a mellkasomból.

"Ne érjenek hozzám!" - csattanok fel, lerázva őket magamról. A hangom rekedt és nyers, a számban pedig olyan érzés, mintha ezer tű szurkálna.

"Minden rendben, Esme. Itt senki sem fogja bántani. Azon vagyunk, hogy segítsünk a gyógyulásban. Menjünk vissza az ágyba, és adjunk egy kis vizet" - emeli fel a kezét megadásképpen az orvos.

Habozva nézek rá, mielőtt elfogadnám a segítségüket a visszafekvéshez. Az ápolónő egy pohár vizet nyújt nekem szívószállal. Az arcom teljes alsó fele fáj az ivástól, de a víz jól esik a torkomnak.

Az orvos leül az ágy melletti székre, miközben az ápolónő ellenőrzi az életjeleimet, és elkezd babrálni a hozzám csatlakoztatott csövekkel és vezetékekkel.

"Esme, megműtötték, hogy eltávolítsanak több száz üvegszilánkot a hátából. Néhány bordáját és az állkapcsát is helyre kellett tennünk, és rengeteg farkasölő sisakvirág volt a vérében. Vérátömlesztést kapott, hogy kitisztítsuk a szervezetéből, és gyógyulni tudjon" - magyarázza az orvos. "Szerencséje van, hogy nem halt meg."

Biztos ebben az utolsó részben, doki? – gondolom magamban.

"Amikor a falka rájött, hogy a reggeli nem készült el, Tate Béta elment magáért, és a földön fekve találta a... ööö... szobájában" - néz rám együttérzően. "Esme, ki tette ezt magával? Ez egy olyan bűncselekmény, ami alapot adhatna a falkából való száműzetésre. A hegesedés alapján nem ez az első alkalom, hogy megtámadták."

Nem tudok válaszolni neki. Csak csendben bámulom a kezeimet az ölemben. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy Alfa Alistair az, aki ezt okozta? Esélytelen, hogy hinne nekem, és még ha így is lenne, mit tennének? Száműzik az Alfát? Arra aztán tényleg semmi esély. Úgy döntöm, a legjobb lépés, ha csak megrázom a fejem, hogy nem. Nem akarom, hogy hazugság miatt kidobjanak a falkából. Nincs hová mennem. Kóbor farkas lennék.

"Rendben. Térjünk át a következő kérdésre. Mikor tölti be a tizenhetet?" Belenéz a mappájában lévő papírokba.

"N-nem tudom pontosan, uram" - mondom őszintén.

Ráncolt homlokkal néz rám. Egy pillantást vet az ápolónőre, és megkéri, hogy hagyjon minket magunkra néhány percre. A fenébe. Bajban vagyok? Épp csak felébredtem. Nem tudom, mit csinálhattam álmomban. A nő befejezi, amit csinált, és elhagyja a szobát.

"Nem tudja a születésnapját, Esme?" - kérdezi zavartan.

"A-az apám hozott ide, amikor még csecsemő voltam. Ő egy kóbor farkas volt. Alfa Alistair, nos... ő..." Érzem, ahogy az arcom felforrósodik a szégyentől. A kezeim remegnek, és a könnyek azzal fenyegetnek, hogy kiszöknek a szememből. Nem gondoltam volna, hogy el kell mesélnem ezt a történetet az orvosnak. Azt hittem, már mindenki tudja.

Az apám egy kóbor farkas volt. Alfa Alistair meggyilkolta, amiért engedély nélkül lépett a falka területére. Fel sem fogták, hogy egy csecsemő van nála, amíg ki nem cipzárazták a kabátját, és meg nem látták, hogy oda vagyok rejtve. Kész csoda, hogy túléltem. Mivel csak egy baba voltam, nem tudtak egyszerűen megszabadulni tőlem, de semmit sem tudtak rólam. Egy takaróba voltam burkolva, amire az "Esmeralda" név volt hímezve. Így hát így neveztek el.

Az apám felőlem akár gyerekrabló is lehetett volna. Az egyetlen ok, amiért a Laurent vezetéknevet adták nekem, az volt, hogy miután megölték az apámat, átnézték a pénztárcáját, hogy azonosítsák. Az egyetlen azonosításra alkalmas irat, ami nála volt, egy könyvtári olvasójegy volt, amin az Arthur Laurent név szerepelt. Korábban már próbáltam rákeresni a nevére az interneten az iskolai könyvtár számítógépén. Semmi sem jött ki a keresésből.

"Nem kell befejeznie, tudom, mi történt az apjával."

"Nos, miután az... megtörtént... Genevieve Luna vett magához, amíg elég idős nem lettem ahhoz, hogy iskolába menjek. Aztán átköltöztetett a tömlöcbe. Azóta többé-kevésbé magamra vagyok utalva. Soha nem tudtam meg, mikor van a tényleges születésnapom. Hogy őszinte legyek, maga az első ember, aki valaha is megkérdezte. Szóval, azt hiszem, tizenhat vagyok. A farkasam még nem ébredt fel."

Az orvos bólint, és sajnálattal néz rám. Szinte mintha tényleg érdekelné a dolog. Feltesz még néhány kérdést a kórtörténetemről, de igazából nincs miről beszélni. Nem emlékszem, hogy valaha is kezelt volna orvos.

"Értem." Becsukja a mappát, és a tollát az ingzsebébe csúsztatja. "Nos, tudom, hogy még nem volt alkalma tükörbe nézni, de ha majd megteszi, talán észreveszi, hogy egy kicsit másképp fest. Ne ijedjen meg. Úgy hiszem, ez annak a jele, hogy a farkasa kezd felébredni. Annyi tesztet elvégeztem, amennyit csak el tudtam képzelni. Ennek semmi köze az orvostudományhoz."

Zavarodottan nézek rá: "I-igenis, uram."

Feltételezem, arra gondol, hogy gyorsabban gyógyulok, de miért kellett erre figyelmeztetnie? Miért nem mondta meg egyszerűen?