"Na mármost, leküldtem az ápolónőt, hogy hozzon magának tiszta ruhát, de azt mondta, hogy nem volt." Megáll, és rám néz.

Újra a nyugtalan kezeimre sütöm a szemem. Minden nap ugyanazokat a ruhákat hordom. Ha találok egy darab régi szappant a szemétben, abban a kis mosdókagylóban mosom ki a ruháimat és magamat is a tömlöc hátuljában. Csak hideg víz van, de a semminél az is jobb. Legalább nem vagyok kóbor farkas. Az apám az volt, és nézzük csak meg, hogy végezte.

Az ápolónő belép egy sporttáskával, és leteszi az ágy végébe. "Szereztünk magának néhány holmit, amit felvehet. Semmi puccos, de tiszták, és jónak kell lenniük magára."

"Köszönöm." - mosolygok vissza rá.

"Még két napig itt marad. Maradjon ebben a szobában. Nincs látogató, amíg ki nem derítjük, ki tette ezt magával, vagy amíg teljesen fel nem épül, attól függ, melyik következik be hamarabb. Diane majd szól magának, ha távozhat." - adja ki a parancsot az orvos, majd kimegy.

Ránézek az ápolónőre, aki engem bámul. Amikor rájön, hogy észrevettem, a tekintete elcikázik. Ez meg mi volt?

Jól van, hölgyem. Bunkó.

"Most magára hagyom," - mondja - "Bemehet a fürdőszobába és megmosakodhat. Csak vigye magával azt az infúziós állványt. A táskában vannak rövidnadrágok és tiszta fehérnemű. A kórházi hálóinget magán kell hagynia, amíg a háta be nem gyógyul. Rendben?"

"Igenis. Köszönöm, Diane."

Bólint, és elhagyja a szobát.

Életemben először fordul elő, hogy az emberek kedvesek velem. Úgy értem, azt hiszem, ez a munkájuk része, de akkor is. Eddig mást sem ismertem, csak a sértéseket, a fizikai nyomorúságot és a kemény munkát. Sosem kaptam kedvességet, sosem kaptam szeretetet. Azt hiszem, az orvosban megbízhatok, de Diane nővérrel szemben még mindig óvatos vagyok. Ahogy az imént engem bámult, az kényelmetlen érzéssel tölt el.

Felveszem a sporttáskát, és bemegyek a fürdőszobába. Kerülöm a tükröt. Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok meglátni a károkat az arcomon. A fürdőszobában minden friss és fehér. Van egy zuhanyzó, de aggódom, hogy a víz nyomása bántaná a hátamat. Úgy döntök, hogy félig engedem a kádat, és úgy szállok be. A víz meleg és nyugtató. Van itt egy mosdókendő és egy bontatlan szappan. Addig mosakszom, amíg a víz undorítóvá nem válik. A sok rászáradt vér rózsaszínűre festi a vizet. Leengedem a kádat, kitörlöm a peremén lévő koszgyűrűt, és újra feltöltöm. A víz már közel sem olyan koszos, amikor befejezem a mosakodást. Fáj felemelni a karomat, de nem akarom behívni az ápolónőt, hogy segítsen. Óvatosan megmosom a hajam, és egy pohárral öblítem le. Megtörölközöm, és a puha törölközőt a hajam köré csavarom.

A mosdókagyló melletti polcon van egy fogkefe és egy kis tubus paszta. Valóságos luxusban élek a falka kórházában! Felveszem őket, és elkezdem mosni a fogam. Már nem tudom tovább halogatni, bele kell néznem a tükörbe. Összeszedem a bátorságomat, hogy vessek egy pillantást. Amit látok, attól kiejtem a kezemből a fogkefét.

Az arcomat még mindig zúzódások borítják, de nem ezért ejtettem el a fogkefét. A bal szemem írisze smaragdzöld. Nem olyan kék árnyalat, ami megfelelő fényben zöldnek tűnhet. Nem, nem. A jobb íriszem még mindig az a fakó szürke, amit megszoktam, de a bal őrülten néz ki. Párszor erősen pislogok. Még mindig ugyanolyan. Megpróbálom megdörzsölni a szemem, de nem változtat semmin. Kétség sem férhet hozzá - a szemem ragyogó, szinte világító... smaragdzöld.

A két nap örökkévalóságnak tűnik. Bár nem panaszkodom. Életemben nem aludtam még ennyit, és bónuszként napi háromszori étkezést kapok. Hármat! Folyton a tükröt nézem. Nem tudom túltenni magam azon, milyen furcsán fest a zöld szemem.

A második napon immár az egymilliomodszor bámulom magam a tükörben. A bal szemem még mindig smaragdzöld. Most úgy tűnik, mintha a jobb szemem is kezdene smaragdzöldre változni. Semmit sem tehetek ellene, ezért úgy döntök, megpróbálok nem aggódni. Mivel a Silvercrest egy elég nagy falka, van egy középiskolánk a falka területén. A könyvtárnak van egy hatalmas, vérfarkas legendákkal és kutatásokkal foglalkozó részlege. Ebédidőben majd utánajárok a dolognak.

Ahogy oldalra döntöm a fejem, hogy megfésülködjek, észreveszem, hogy egy tincs megváltoztatta a színét. A megszokott egérbarna helyett ezüstös szürke lett.

Na jó, most már komolyan. Mi folyik itt? Mi történik velem? Ez valami tréfa? Szőkítő van a samponban, vagy ilyesmi? Ha ez egy tréfa, akkor egyáltalán nem vicces. Felveszem a flakont, és beleszagolok. Eperillata van, nem szőkítő. Furcsa. Sosem hallottam még arról, hogy egy farkas szeme vagy hajszíne megváltozik a felnőtté váláskor, de az orvos szerint ez történik.

Diane jön be ebéd után, papírokkal és brosúrákkal a kezében. Egy újabb kis szatyrot nyújt át nekem. "Csak egy kis apróság, ami segít inkognitóban maradni, amíg be nem fejeződik a gyógyulás."

"Köszönök mindent" - mondom, miközben kinyitom a szatyrot. Egy baseballsapka és egy sötét napszemüveg van benne.

"Hogy nézek ki?" - kérdezem, ahogy bemutatom neki a szerelést.

Kuncog a pózolásomon. "Kész sztár vagy, drágám."

Talán mégsem olyan rossz nő ő.

Gyengéden megölel, mielőtt elindulok. Még van két órám, mielőtt el kellene kezdenem a vacsora előkészületeit. Úgy döntöm, leviszem az új ruháimat a szobámba, és feltakarítom a rendetlenséget, hogy ma éjszaka már tudjak aludni.

Valami más az illat, ahogy végigsétálok a tömlöc folyosóján... mintha valamilyen tisztítószer lenne. Felkapcsolom a lámpámat, és látom, hogy a szoba teljesen átalakult. A lámpám nem egy halom tejesládán áll. Hanem egy éjjeliszekrényen. Van egy új ágy is. A régi tábori ágyam eltűnt. Van egy rendes ágyam. Kompletten, új lepedőkkel és takarókkal. Van még egy kis íróasztal és szék is, és az összes tankönyvem egy kosárban van elrendezve mellette. Biztosan álmodom. Vagy véletlenül valaki más szobájába sétáltam be, csakhogy itt lent senki más nem él. Alig lehet felismerni, hogy ez egy régi tömlöccella volt. Úgy néz ki, mint amilyennek egy kollégiumi szobát képzelek.

Kikucskálok az ajtón, hogy megbizonyosodjak róla, jó helyen járok-e. Úgy tűnik, igen. Mi a fene? Odamászom az ágyhoz, és óvatosan leülök, mintha eltűnne, ha túl gyorsan mozdulok. Olyan, mint egy felhő. A szürke és türkiz ágynemű friss és új. Még két párna is van. Soha életemben nem volt még rendes párnám, nemhogy mindjárt kettő.

Amennyire tudom, Diane az egyetlen, aki lejött ide, amíg a kórházban voltam. Ő csináltathatta mindezt? Biztosan bajba kerül majd, ha Alfa Alistair rájön. Aztán eszembe jut, hogy a nő nem tudja, mennyire gyűlöl engem az Alfa. Nem tudom, hogyan fogom megmagyarázni, amikor rájön, de nem is fogok beköpni senkit, aki segíteni próbált rajtam.

Az új ruháimat beteszem az éjjeliszekrény fiókjaiba. A sporttáskát elrejtem a matrac alá. Ha betöltöm a tizenhetet, kitalálom a módját, hogyan jussak ki erről a helyről. Keresek egy új falkát, ami befogad egy smaragdzöld szemű, gyenge farkast.

Leülök az íróasztalhoz, és írok egy köszönőlevelet az orvosnak és Diane nővérnek. A székkel körbefordulva nézegetem az újnak tűnő szobát. Biztosan elbambultam, mert nem hallom az ajtót a lépcső tetején, de hallok két pár lépteket közeledni a folyosón. Azonnal lefagyok. Érzem Alfa Alistair illatát, ahogy egyre közelebb ér. Nem tudom, kié lehet a másik illat.

Ösztönösen felpattanok, és a szoba közepére állok, pont, amikor az ajtóba érnek. A férfi az ajtófélfának támaszkodik, és maga előtt összefonja a karjait. Az egész testem remeg, miközben engem bámul. A szemem a padlóhoz van szegezve. Egyáltalán nem akarom, hogy meglássa az átsejlenő, új szemszínemet.

"S-segíthetek v-valamiben, Alfa Alistair?"

"Az a kis magánszámod, amit levágtál, rengeteg pénzembe került" - mondja nyugodt, kavicsos hangon -, "És amikor pénzbe kerülsz nekem, akkor az egész családomnak pénzbe kerülsz."

"Sajnálom, uram." - kérlek bocsánatot. Fogalmam sincs, milyen magánszámról beszél. Épp csak annyira nézek fel, hogy lássam Juliant, az Alfa fiát, aki szintén az ajtóban áll.

Julian egy lépéssel közelebb jön, és érzem, ahogy a könnyek marják a szemem sarkát, miközben a karjaim kontrollálhatatlanul remegnek. Hogyan fogok a szemébe nézni az iskolában? Amennyire én tudom, fogalma sem volt róla, hogy itt lent élek. Egészen biztos, hogy mindenkinek el fogja mondani.

"A műtétek és a kórházi tartózkodás nem olcsó mulatság, Esme" - gúnyolódik Alfa Alistair az ajtóból -, "És tudod te egyáltalán, milyen undorító volt az étel az elmúlt két és fél napban?"

Csak bólintok, még mindig a földet bámulva. Nem próbálok meg vitatkozni egy őrülttel. Nem az én hibám, hogy meg kellett műteni. Ő volt az, aki összetört egy üveget, és a szilánkok közé vágott! Ha nem tette volna, semmi bajom nem lett volna. Képes lettem volna másnap talpra állni és reggelit készíteni, ahogy az a dolgom, még ha le is voltam harcolva.

Szünet következik, majd végül felmordul: "Honnan van ez a sok bútor? Loptad?"

"N-nem, uram. É-én... itt volt, amikor v-visszaértem a kórházi szárnyból. Nem tudom, k-ki hozta."

"Tartozol nekem, Esme Laurent. És annak is, aki Ritz-Carltont csinált a szobádból. Addig fogsz dolgozni a falkaházban, amíg az utolsó centig vissza nem fizeted. Ha kell, életed végéig. Nincs több suli. A főzéshez meg a takarításhoz nem kell végzettség."

Az Alfa hangját használja. Nem engedelmeskedhetek. Ezekkel a szavakkal a remény apró lángja kialszik a szívemben. Nem kapok fizetést, így nem tudom, hogyan tudnám valaha is visszafizetni a tartozásomat. Genevieve Luna évekkel ezelőtt megmondta, hogy a tömlöcbeli szoba bőséges fizetség a szolgálataimért. Most már kevesebb vagyok, mint egy omega. Rabszolga vagyok.

"Julian, tanítsd meg őt egy életre, amiért pazarolja a pénzünket."

"Igenis, Alfa."

Könnyek csorognak az arcomon, ahogy a sorsom valósága tudatosul bennem. Alfa Alistair átadja a kegyetlenség fáklyáját a fiának. De én pontosan tudom, hogy nem erről van szó. Sosem fogja abbahagyni, hogy bántson.

Julian előrenyúl, és rácsap a tarkómra. Meghajlásra kényszerít, és mélyen felmordul: "Hálásnak kellene lenned, amiért apám nem száműz téged. Ha kóbor farkas lennél, én rohadtul gondoskodnék róla, hogy soha ne juss el a terület határáig."

Egy cincogás csúszik ki a torkomon. Annyira félek, úgy érzem, mindjárt elájulok. Érzem, ahogy a látásom szélein gyülemlik a sötétség, miközben a szívem hevesen ver.

Julian az apjához fordul. "Ne aggódjon, Alfa. Kézben tartom a helyzetet."