– Szia, Vivi, itt vagyok! – Lyra csatlakozik hozzám és Lóhoz a mosdóban, miközben magamat tanulmányozom a tükörben. Lyrával egymásra mosolyogtunk, pontosan tudva, mire készülünk, miközben Lo arcára egy hatalmas grimasz ült ki, de tudta, hogy ebből nincs menekvés számára.

Kidugtam a fejem a mosdóból, hogy meggyőződjek róla, tiszta a levegő. Egyetlen diák sem mászkált a folyosókon.

– Gyerünk, indulás!

Ahhoz, hogy a terv működjön, ki kellett mennünk a parkolóba. Lo belement, hogy ő lesz az őrszemünk, amíg Lyrával mi elintézzük a többit.

Öntelt arckifejezéssel sétáltam ki egy festékszóróval a kezemben, és ugyanez volt igaz Lyrára is. Mindig is gyakorolni akartam a művészi képességeimet, és pontosan tudom, hogyan. Mondták már nekem, hogy művészpalánta vagyok, legalábbis az anyám.

Roman kocsijához mentem, letettem a festékszórót a földre, és levettem a kupakját. A Lamborghini Huracán Spyderének jobb oldalát rózsaszínre és lilára fújtam. Lyra az autó bal oldalát festette zöldre és kékre. Elővettem egy papírdarabot, amire ez volt írva: „A bosszú egy ribanc”, mellette egy mosolygós emojival.

Alig várom, hogy lássam, hogyan reagál.

– Ó, annyira ki lesz akadva – nevetett Lyra. – Tudod, hogy ez a kedvenc autója…

– Igen, pont ezért tetszik jobban ez a terv. – Mindketten lepacsiztunk, és úgy mosolyogtunk, mint az őrültek.

– Gyerünk, csajok, siessetek, mielőtt becsengetnek! – suttogta Lo. Visszarohantunk az épületbe, egyenesen a mosdóba, hogy lemossuk a festéket a kezünkről.

Közvetlenül azután csengettek be, hogy kiléptünk a mosdóból, jelezve az ebédszünet kezdetét.

Ez aranyat fog érni!

A diákok elkezdtek kiszállingózni a termekből, mi pedig beolvadtunk a menza felé tartó tömegbe. Vettem egy kis sültkrumplit meg gyümölcslevet, Lyra és Lo pedig szendvicset és kólát vettek. Az asztalunkhoz sétáltunk, és leültünk az ételes tálcáinkkal.

– Nem gondoljátok, hogy túl messzire mentetek? – kérdezte Lo aggódva.

– Kérlek! Erre gondolnia kellett volna, mielőtt majdnem elüt – válaszoltam pimaszul.

– Szerintetek látta már? – kérdezte Lyra.

– Nem tudom…

– Nem lenne ilyen csendben, ha már látta volna.

– Talán még nem látta.

– Szóval mondd csak, Lyra, hánykor jön a bátyád pénteken? – kérdeztem.

– Még nem tudom biztosan, de mintha azt mondta volna, hogy délre itt lesz.

– Úgy tűnik, valaki még mindig táplálja a kiszemeltje iránti érzéseit – kötekedett Lo.

– Mit mondhatnék? Bukom a jóképű fiúkra – válaszoltam pimaszul.

– Igen, ezt tisztán látjuk – mondta Lyra, mielőtt teletömte volna a száját a szendvicsével.

– Ezt meg hogy érted? – A szemöldököm a magasba szökött, ahogy Lyrát bámultam.

– A szexuális feszültség közted és Roman között egyszerűen túl nagy. – A válaszától félrenyeltem az italomat. Folyamatos köhögés közben meredtem rá, miközben Lo a hátamat veregette.

Mi a fenéért gondolnánk ezt? Roman és én is tudjuk, hogy ez sosem fog megtörténni.

– Szerintem nem tudod, mit beszélsz, Lyra. Roman és Vivi azóta fojtogatják egymást, amióta az eszemet tudom. Hidd el, nincs ott semmilyen szexuális feszültség.

– Ebben egyetértek Lóval, Lyra. Nincs semmilyen szexuális feszültség Roman és köztem, fúj. – Hányingert mímelő arcot vágtam, nyomatékosítva a mondandómat.

– Ha te mondod… de a szerelem néha gyűlöletből indul – vágott vissza Lyra.

– Ez sosem fog megtörténni, soha! – vágtam rá.

A menza ajtajának kivágódása mindenki figyelmét felkeltette, és az egész ebédlő elnémult.

Roman sétált be, és ha értitek, mire gondolok, forró füst gomolygott ki a füléből. Az arca vörös volt a dühből, az ujjai pedig szorosan ökölbe szorultak.

– Ki tette ezt a kocsimmal?! – kérdezte, a hangja nagyon nyugodt volt, de halálos.

Senki sem válaszolt, mi Lyrával pedig küzdöttünk, hogy visszafojtsuk a nevetésünket.

– Ki a fene tette ezt a kocsimmal?! – üvöltötte; képtelen volt uralkodni a dühén.

Nem fogok hazudni; kiverte belőlem a frászt, de még mindig nem állt szándékomban meghátrálni.

A tekintete végigpásztázta a termet, mielőtt megállapodott volna rajtam. Belül megborzongtam a szemeinek intenzitásától, miközben a tekintetem rezzenéstelenül találkozott az övével.

– Ennek még nincs vége – mondta Roman, majd kiviharzott a menzáról.

– Hoppá, egy kicsit túlságosan is kiakadt – mondtam, és idegesen felkuncogtam.

– Igen, most mit csináljunk? – kérdezte Lyra aggódva, és mindketten Lóra néztünk, aki az „Én megmondtam” nézéssel meredt ránk.

A nap hátralévő része is eltelt, egészen addig, amíg a csengő meg nem szólalt, jelezve a nap végét. Boldogan felsóhajtottam.

Végre, szabad vagyok.

Lónak még harminc percet bent kellett maradnia suli után valami klub miatt, amihez csatlakozott, Lyra viszont már elment; néhány gyereket korrepetált. Mivel Lo volt a fuvarm hazáig, úgy döntöttem, hogy a mosdóban ütöm el az időt az Instagram pörgetésével. Amikor kisétáltam, a folyosó már teljesen üres volt.

Még mindig volt öt percem. Ugh.

Kisétáltam a suliból, és úgy döntöttem, Lót a kocsijában fogom megvárni, de mielőtt odaértem volna, meghallottam, hogy valaki a nevemet üvölti.

– VIVI! Mi a fene?! Mit csináltál a kocsimmal?!

Rajtaütés! Ismétlem, rajtaütés áldozata lettem. Segítsetek!

Tudtam, hogy esélyem sincs a menekülésre, így nekitámaszkodtam az autónak, miközben Roman pontosan előttem állt.

Egek… említettem már, hogy rohadt magas?

Mibe kevertem már megint magam?