Negyedik fejezet

•SEBASTIAN•

Végre elérkezett a nap. A nap, amikor feleségül veszek egy emberbőrbe bújt boszorkányt.

Egy hónap telt el azóta, hogy Vivienne meglátogatott az irodámban, mondván, hogy jobban meg kell ismernünk egymást, és tanultam is róla néhány dolgot. Megtudtam, hogy többek között szeret olvasni és vásárolni. Kiváló szakács is volt, és imádott kísérletezni a konyhában; bár majdnem 100%-ig biztos voltam benne, hogy egyetlen ételét sem fogom megkóstolni. Nem bíztam benne, félő volt, hogy megmérgez, csak hogy kijusson a házasságból.

Kopogás hallatszott az ajtón, ami kizökkentett a gondolataimból.

– Gyere be! – kiáltottam annak, aki az ajtónál volt, és folytattam a fehér ingem begombolását.

Az ajtó kinyílt, és Xavier sétált be a szállodai szobába. Ő volt a tanúm, már felöltözve, öltönyben.

– Hé, haver, még nem végeztél az öltözködéssel? – kérdezte, miközben mellém állt.

– De, egy percen belül kész vagyok – válaszoltam.

– Siessél. A vendégek már érkeznek a helyszínre – jegyezte meg, én pedig felsóhajtottam.

– Az az ő bajuk. Akkor érünk oda, amikor készen állok – mondtam.

Felvettem a szmokingzakómat, és magamra rántottam. Fogtam a csokornyakkendőt is, és a helyére igazítottam. Amikor végeztem, felcsatoltam az arany karórámat. Magamra fújtam a parfümömet is, és belenéztem a tükörbe. Jóképű, mint mindig.

– Kész vagy végre? Mindig rengeteg időt töltesz az öltözködéssel – jegyezte meg Xavier szemforgatva.

– Persze, egy férfinak mindig jól kell kinéznie – kuncogtam, miközben tovább nézegettem magam.

– Befejezted az öncsodálatot? Indulnunk kellene – mondta Xavier türelmetlenül, és miután még egy percig legeltettem a szemem azon, milyen sármos vagyok, válaszoltam.

– Igen, mehetünk.

– Elég sokáig tartott – mondta morcosan.

Elhagytuk a szállodai szobát, és lifttel lementünk a lobbiba. A recepcióson kívül senki sem volt ott, mert a magánszféra érdekében az egész szállodát lefoglaltuk. Kisétáltunk a garázshoz, ahol egy limuzin várt ránk.

Kinyitották nekünk az ajtót, mi pedig becsúsztunk az autóba. Néhány másodperc múlva a sofőr elindult a szállodától nem messze lévő esküvői helyszínre.

Tizenöt perc autózás után végre megérkeztünk.

Ahogy a sofőr befordult a parkolóba, láttam, amint az esküvői vendégek belépnek a pompás helyszínre. Mondtam anyámnak, hogy nem akarok sok embert az esküvőre, de ő nem az a fajta, aki hallgat másokra. Lefogadom, hogy anyám egész Los Angelest meghívta.

A főbejárat lenyűgöző látványt nyújtott: virágokkal és indákkal díszített, tornyosuló kapu vezetett a hatalmas udvarra. Az udvart magas oszlopok vették körül, amelyeket bonyolult levél- és indamotívumok díszítettek. Puha, meleg fény árasztotta el a teret, aranyló ragyogásba vonva mindent, ami a varázslat és a luxus hangulatát árasztotta.

Apám megparancsolta, hogy jöjjek el és nézzem meg a helyet, és nem csalódtam, amikor megláttam. Lehet, hogy nem akartam az esküvőt, de azt biztosan akartam, hogy a helyszín elsőrangú legyen, olyasmi, ami a helyi és a nemzetközi hírek címlapjára kerül.

Az udvar végén állt a fő esemény helyszíne, az esküvői oltár. Az a színpad, ahol megpecsételem a megállapodást egy nővel, aki a szart is kiszerele belőlem. Elegáns mestermű volt, magas fehér oszlopokkal, bonyolult arany motívumokkal és leomló fehér selyemfüggönyökkel. A színpadot bőséges virágdíszítés borította, illatukkal megtöltve a levegőt, az öröm és a szerelem érzetét keltve. A színpad szépsége azonban semmit sem segített azon, mennyire ideges voltam. Csak az járt a fejemben, hogy néhány perc múlva nős emberként fognak emlegetni. Ki hitte volna?

– Menjünk, haver – szólalt meg Xavier, és egy eldugott útvonalon keresztül mentünk be az épületbe, nem ott, ahol a vendégek. Útközben belebotlottunk anyámba, aki gyakorlatilag bevonszolt az épület mélyére, egészen a színpadig, Xavier pedig szorosan a nyomunkban futott.

– Hol jártál? Már mindenhol kerestelek – mondta anyám kifulladva, miközben tovább rángatott. Meg sem próbáltam mondani neki, hogy engedjen el, mert úgysem hallgatott volna rám.

– Úton voltam ide, nyilvánvalóan – válaszoltam közönyös arccal.

– Nos, már harminc perccel ezelőtt itt kellett volna lenned. Az esküvőnek két perc múlva kezdődnie kell – jelentette ki.

– Mindegy. Essünk túl rajta – mormogtam, de ő rám sem hederített.

Hamarosan megérkeztünk a színpadhoz, és anyám a bal oldalra állított. A szertartásvezető már középen állt, Xavier és a többi koszorúslány... akarom mondani tanúk, akiknek az arcát meg sem néztem, mögém álltak.

A vendégek fehér széksorokban ültek a gyepen, a rózsákkal és szalagokkal díszített boltív felé fordulva. Megszólalt a zene, egy lágy dallam, és mindenki hátrafordult, hogy lássa a virágszóró kislányok bevonulását. Két tündéri testvér volt, egy nagynéném lányai, rózsaszín tüllruhában, szirommal teli kosárkákkal a kezükben. Lassan és kecsesen sétáltak, szirmokat szórva a fűre. Félénken mosolyogtak az emberekre, akik olvadoztak tőlük és tapsoltak nekem. Amikor az út végére értek, helyet foglaltak a szüleik mellett, akik sugároztak a büszkeségtől. A zene ismét megváltozott, jelezve a menyasszony érkezését. Mindenki felállt és hátranézett, vágyva egy pillantásra – mindenki, kivéve engem. Minden erőmmel próbáltam elrejteni a bosszúságot az arcomról.

Vivienne méltóságteljesen sétált felém, az apja oldalán. Néhány másodperc múlva odaért hozzám, és az apja átadta nekem a kezét. A kezét az enyémre tette, és a szertartásvezető felé fordultunk.

Egy idő után elmondtuk a fogadalmainkat, felhúztuk a gyűrűket, és aztán eljött az ideje az elkerülhetetlennek.

– Most már megcsókolhatja a menyasszonyt – mondta a szertartásvezető, én pedig majdnem félrenyeltem. Nos, lesz, ami lesz.

Felemeltem a fátylát, és végre tisztán láthattam az arcát. Elbűvölően nézett ki, rendes és szép sminkkel, nem azzal a sötét és ijesztővel, amit általában viselt.

– Meg fogsz csókolni, vagy csak bámulsz tovább, mintha még sosem láttál volna semmi ilyen szépet? – kérdezte suttogva, én pedig gúnyosan néztem rá.

– Ó, kérlek. Ne hordd fenn ennyire az orrod. Nem is vagy olyan szép – hazudtam szemrebbenés nélkül.

– Tudom, hogy az vagyok. Sőt, gyönyörű. Nincs szükségem a te megerősítésedre – mondta gúnyos mosollyal.

Éppen válaszolni készültem neki, amikor a szertartásvezető hangosan megköszörülte a torkát, és ekkor vettem észre, hogy az összes vendég kérdő tekintettel bámul ránk.

– Most már megcsókolhatja a menyasszonyt – ismételte meg, én pedig felsóhajtottam.

– Most vagy soha – mormogtam, miközben az arca köré fontam a kezem, ő pedig lehunyta a szemét. Egy tizedmásodpercre az ajkamra szorítottam az övét, majd a következő pillanatban már el is váltunk. Inkább volt ez egy puszi az ajkakra, mint csók, de a vendégeknek úgy tűnt, nem tűnt fel, mert mindannyian felálltak, és tapsolni, gratulálni kezdtek.

Miután minden felhajtás lecsillapodott, éppen a limuzin felé tartottam, hogy végre elhúzzak a zajtól, amikor apám megállított.

– És te mégis hova mész? – kérdezte, miközben elém állt, elzárva a kijáratot. Nos, el is lökhetném, ha megpróbál megállítani...

– Vissza a villámba, nyilvánvalóan – válaszoltam szemforgatva. – Hova máshova mennék? Árvaházba?

Bunkó voltam, de ezt kapta, amiért belekényszerített egy házasságba, amit nem akartam.

– Nem is tudom... Talán azokhoz a kurvákhoz, akikkel viszonyod van – mondta, én pedig felnyögtem.

– Csak állj az utamból, kérlek. Elég volt már ebből a hülyeségből – mondtam.

– Nos, fiam, ma nem mész haza – szólalt meg, én pedig értetlenül néztem rá.

– Mi van? Már megvolt az az istenverte esküvő, amit rám kényszerítettél. Mit akarsz még tőlem? Az életemet? – kérdeztem dühösen.

– Nem, fiam, az életedet megtarthatod. Nincs rá szükségem – válaszolta, figyelmen kívül hagyva minden mást, amit előtte mondtam.

– Akkor mit akarsz tőlem? – kérdeztem még egyszer.

– Nászútra mész a frissen feleségül vett nejeddel, Vivienne-nel – jelentette ki.

– Mi a szar?! –