Ria a szirénák ismerős hangjára és a lenti zsúfolt utcák lüktető városi zajára ébredt. A hátára fordult, felsóhajtott, és álmot dörzsölt a szeméből. A paplan alatt kotorászva kereste a telefonját, amit egy percnyi lusta tapogatózás után végre meg is talált. Megnézte az időt, és megkönnyebbülten látta, hogy az egyszer az életben sikerült az ébresztője előtt felkelnie.

Fejben átfutotta a napi beosztását, kiszámolva, mennyi ideje van elkészülni, mielőtt a főnöke sofőrje megállna a ház előtt, hogy felvegye. Három éve dolgozott a Vane Dynamics-nál, de még mindig nem szokott hozzá, hogy így járjon munkába. Pedig elengedhetetlen volt. Tekintve azt a munkamennyiséget, amit a főnöke nap mint nap rábízott, mindkettőjüknek szüksége volt sofőrre. Nem lett volna praktikus saját autót fenntartania, nem egy ilyen városban.

Kikelt az ágyból, nyújtózott egyet, majd a szobája túlsó falán lévő hatalmas ablakot borító sötétítő függönyökhöz botorkált. Elhúzta őket, és gyönyörködött a tizenharmadik emeleti lakásából nyíló kilátásban. Függetlenül attól, hogy mennyi munkát kapott a főnökétől, vagy hogy az idő nagy részében mennyire lehetetlen volt neki dolgozni, Aria mindig hálás volt egy ilyen kilátásért.

Apró mosollyal az arcán sietett a zuhany alá. Miután végzett, törölközőbe csavarta a testét, és a gardróbhoz ment, hogy ruhát válasszon. Egy fekete nadrágkosztüm mellett döntött, fehér inggel és piros magassarkúval. Az öltözetet egy pár vékony nejlonzoknival egészítette ki.

Miután felöltözött, Aria visszament a fürdőszobába, és felvitte a megfelelő mennyiségű sminket. Haját laza hullámokba sütötte, majd fogat mosott. Még egy utolsó pillantást vetett a tükörképére, elhagyta a fürdőt, és felkapta az aktatáskáját a komód tetejéről.

Végül néma üzemmódba tette a telefonját, ami azonnal meg is szólalt. Pontosan úgy, ahogy minden egyes reggel tette az elmúlt három évben.

– Jó reggelt, uram – mondta Aria olyan vidámsággal, amennyit csak össze tudott kaparni egy szerda reggelen.

– Új telefonra van szükségem – jött a főnöke nyers válasza.

Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy a férfi nem viszonozta az udvarias köszöntését. Felsóhajtott, türelemre intve magát.

– Csak a múlt héten vettem magának új telefont, uram – emlékeztette enyhén összeszorított fogakkal.

– Mi a f*sz köze van annak bármihez is? Új kell – vágott vissza türelmetlenül a főnöke.

A lány nyelt egyet, és megdörzsölte az orrnyergét. Úgy tűnt, a férfinak megint „olyan” hangulata van. Mindig nyers volt és mindig türelmetlen, de néha tényleg túltolta. Ilyenkor nem tehetett mást, mint hogy kapaszkodott, és próbálta a tőle telhető legnagyobb méltósággal átvészelni a hangulatváltozásait.

– Ma tizenkettő és három között van egy üresjárat a megbeszélésekben, akkor elmegyek és megveszem a telefont – mondta a főnökének, miközben bezárta a lakása ajtaját. – Bennett már itt van. Hamarosan az irodában leszek a…

– A teámmal együtt, remélem. Ügyelj rá, hogy ezúttal ne áztassák három percnél tovább, Aria – szakította félbe a főnöke, hangja fagyos és éles volt.

Ó, ma tényleg szörnyű hangulatban van. Aria képes volt kezelni, már több mint hozzászokott. De sajnálta azt a gyanútlan gyakornokot, akinek az a balszerencse jut ma osztályrészül, hogy keresztezi a főnöke útját.

Nem volt titok, hogy a Vane Security-nél a fluktuáció rendkívül magas volt, főleg az utóbbi időben. Nem utolsósorban a főnök és az ő… nos, a teljes képtelensége miatt, hogy bárkivel is lefolytasson egyetlen kedves beszélgetést.

Callum Vane minden szempontból egy seggfej volt. Igazi gazfickó. Tizenöt asszisztenst fogyasztott el a cége hét évvel ezelőtti alapítása óta. Figyelemre méltó módon Aria maradt, annak ellenére, hogy a férfi szinte mindenki irányában nyílt ellenségeskedést tanúsított.

Mindent ő intézett neki. A tisztíttatástól kezdve a könyvelésen át az időpontokig és az orvosi vizitekig… szó szerint ő volt Callum mentőöve szinte mindenben. Időnként túl sok volt, finoman szólva is. De míg Callum a legtöbb embert megfélemlítette, őt annyira nem zavarta. Míg mások megbántódtak, amikor Callum gyakorlatilag robotként viselkedett, akinek csak két érzelem volt a készletében: a dühös és a még dühösebb, ő sosem vette a szívére. Aria sosem kérdezte meg azt sem, miért ilyen a férfi. Bár félig meg volt győződve róla, hogy már az anyaméhből is örökösen morcosan jött ki.

Aria olyannak fogadta el az embereket, amilyenek voltak, és Callum sem volt kivétel. Így, bár gyakran a nyelvét kellett harapnia a főnöke napi szinten elhangzó nevetséges kérései hallatán, azt is tudta, hogyan beszéljen vele. Tudta, hogyan jár az agya, és tudta, hol nem szabad feszíteni a húrt, hogy elkerülje a nukleáris szintű katasztrófát. Legalábbis az idő nagy részében. Amikor a férfi a szokásosnál is kiszámíthatatlanabb hangulatban volt, kicsit trükkösebb volt felmérni a következő lépését.

– Intézem. Bármi más, uram? – kérdezte Aria Callumot, miközben kilépett a társasház kapuján. Gyorsan megtalálta Bennettet, pontosan ott, ahol mindig. A fényes, fekete SUV-t, amivel járt, lehetetlen volt elvéteni. Úgy ütött el a várost elárasztó sárga taxik tengerétől, mint egy fájó pont.

– A részvényesekkel való megbeszélés Desmonddal ma van, vagy holnap? – kérdezte Callum bosszús sóhajjal.

Aria beszállt a kocsi hátsó ülésére, néma köszönetet intve Bennettnek, majd eltartotta a telefonját a fülétől, és kihangosította. Megnyitotta a naptárát, hogy megnézze a beosztást.

– Ma délután négykor – mondta Callumnak, miközben becsatolta a biztonsági övét, ahogy Bennett is tette elöl. A sofőr besorolt a forgalomba, és a kávézó felé vette az irányt, ahová minden reggel jártak. Ez volt az utolsó hely Callum listáján, ahol nem „teljesen rosszul” készítették a teáját. Nem tudta, mit tenne, ha – és elkerülhetetlenül eljön majd az idő – ezt a helyet is alkalmatlannak nyilvánítaná.

– A f*szba. Halálosan unom már ezeket a heti megbeszéléseket – hallotta Callum morgását a telefon hangszóróján keresztül.

Mivel a férfi nem láthatta, Aria megengedte magának azt az elégtételt, hogy megforgassa a szemét. – Uram, tudja, hogy a részvények árfolyama az elmúlt hónapokban rohamosan esett. Ki kell dolgoznunk egy stratégiát a helyzet orvoslására. A sajtó pedig…

– A sajtó? Ne nevettess, Aria. Tudod, hogy egyáltalán nem érdekel, mit gondol rólam a sajtó – csattant fel Callum.

Aria visszanyelt egy sóhajt. – Értem én. De attól, hogy önt nem érdekli a véleményük, még nem jelenti azt, hogy az átlagember is osztja az ön véleményét az újságírásról – emlékeztette finoman a főnökét.

Callum egy sor válogatott káromkodást eresztett meg, Aria pedig némán hallgatta. Mostanában mindig így zajlottak az ilyen beszélgetések, amióta a Vane Corp. részvényei folyamatos lejtmenetbe kezdtek. Miután teletöltötte a lány fülét a kedvenc trágárságaival, szó nélkül letette a telefont.

A lány lezárta a készüléket, és az aktatáskája oldalzsebébe csúsztatta. Behunyta a szemét, megdörzsölte a halántékát, próbálva egy morzsányi türelmet kaparni magának az előtte álló naphoz.

– Innod kellene egy extra adag eszpresszót a kávédba – javasolta Bennett barátságos pillantást vetve rá a visszapillantó tükörben.

Aria minden humor nélkül felnevetett. – Nem hiszem, hogy az ma elég lenne, Bennett – ismerte el fejrázva.

Bennett megértően bólintott, és pár perccel később lehúzódott a kávézó melletti járdaszegélyhez. A lány kiszállt, és bement. Megrendelte a szokásosát – az extra eszpresszót kihagyva –, majd leadta Callum rendelését is.

Aria árgus szemekkel figyelte, ahogy a barista elkészíti Callum fekete teáját, számolva az áztatási időt. Nem tudta, Callum miből jön rá, ha a teája túl sokáig ázott, de mindig tudta. És mindig ő volt az, aki kapta a bosszúságot, ha nem volt tökéletes. Ma nem volt kedve a következményekkel foglalkozni, ezért továbbra is gondosan figyelte a baristát. Aria meggyőződött róla, hogy egy csepp cukrot vagy tejet sem tesznek bele, majd kifizette az italokat, és visszatért Bennetthez.

– Te hogyan bírod ki a napot kávé nélkül, Bennett? – kérdezte a főnöke sofőrjét, nem először. Bennett az ötvenes éveihez közelített, de kifogástalan formában volt, és még a haja nagy része is megvolt.

Bennett felkuncogott az első ülésen. – Gumicukor – válaszolta huncut mosollyal.

A lány meglepetten felvonta a szemöldökét. – Ez valójában zseniális – nevetett fel, és egy hosszú kortyot ivott a kávéjából. Mellkasát átjárta a melegség, és azonnal egy kicsit emberibbnek érezte magát.