– Siena, van bármi mondanivalója a védelmében? – Mr. Bancroft hangja vágott bele a csendbe, hidegen és megvetően.

Nyeltem egyet, és kényszerítettem magam, hogy ne remegjen meg a hangom. – Én… én nem vettem el semmiféle pénzt. Nem tudom, honnan veszik ezt.

Ms. Langley szeme összeszűkült, tekintete éles volt és számító. – Valóban? Mert egy tolvaj pontosan ezt mondaná.

– Mi? Nem! – Végigpillantottam a termen, bárkit keresve, aki mellém állna. Tekintetem az asztalfőnél ülő Declanre tévedt. Az álla megfeszült, arckifejezése kifürkészhetetlen volt.

– Mr. Sterling, maga ugye nem hiszi el ezt? – Próbáltam tisztelettudó maradni, de a hangomba kétségbeesés vegyült.

Tekintete találkozott az enyémmel, de nem volt benne semmi vigasz, semmi bátorítás. – Ez nem fest jól, Siena.

A szavak úgy értek, mint egy pofon. Éreztem, ahogy elszorul a szívem, de kényszerítettem magam, hogy ne hajtsam le a fejem. – Ön ismer engem. Tudja, hogy sosem tennék… Nem én tettem.

Declan hallgatása bénító volt. Tessa, akit a barátnőmnek hittem – legalábbis eddig –, előredőlt, ajkán gúnyos mosoly bujkált.

– Ó, Siena, ne játszd már az ártatlant! – Vállat vont. – Tudod, hogy mondják: „A vágy felfújhatja az ember egóját.”

Tessa felé fordultam, az árulás érzése gombócot csalt a torkomba. – Tessa, hogy lehettél képes…

– Mindannyian látjuk, Siena – vágott közbe sima modorral. – Azt hitted, megúszod, mert olyan… szoros kapcsolatot ápolsz itt bizonyos emberekkel.

– Elég legyen! – Mr. Bancroft hangja határozott volt, egyetlen szóval félresöpört. – Siena, ez a cég bízott magában, és itt mindenki pontosan látja, mit tett.

Lenyeltem a dühömet, figyelmen kívül hagyva a bőrömet égető szégyent. – Köszönöm a lehetőséget, hogy megszólalhattam – mondtam, alig tudva stabilan tartani a hangomat. – Most pedig… távozom.

--

A hazafelé vezető út hosszabbnak tűnt a szokásosnál, minden lépésemet ezer gondolat nehezítette. Újra és újra lejátszottam minden pillanatot, minden szót, próbálva megérteni, hogyan hullhatott szét minden ilyen hirtelen.

Mikor végre elértem a lakásomat, kinyitottam az ajtót, és beléptem, készen arra, hogy összeomoljak a nap súlya alatt. Csak beszélni akartam Bryce-szal, elmondani neki mindent. De ahogy beljebb léptem, hangokat hallottam – nevetést, és nem csak Bryce-ét.

– Bryce? – kiáltottam el magam, a hang irányába indulva, miközben a gyomrom görcsbe rándult. – Én csak… szörnyű napom volt, beszélnünk kell.

Beértem a nappaliba, és földbe gyökerezett a lábam.

Ott volt, egy olyan nővel nevetgélt, akit még sosem láttam. A nő szorosan mellette ült a kanapén, a keze hanyagul Bryce vállán pihent, mintha csak oda tartozna.

Felnéztek, mindketten összerezzentek. A nő elmosolyodott, szinte diadalittasan, mintha csak arra várna, hogy mit lépek.

– Siena… – kezdte Bryce, de nem húzódott el mellőle. Csak ült ott, és úgy nézett rám, mintha ő lenne az áldozat.

– Én… zavarok valamit? – A hangom halk volt, de keserű él vágott bele.

A nő felhúzta a szemöldökét. – Nos, ez kínos – mormogta vigyorogva, és lassan felállt. Végigmért tetőtől talpig, mintha egyszerre mérlegelne és vetne meg. – Magatokra hagylak titeket… beszélgetni.

Miután elment, Bryce felsóhajtott, felállt, és zsebre dugta a kezét. – Figyelj, Siena. Köztünk a dolgok… már egy ideje nem működnek. Mindig olyan stresszes vagy, mindig későig dolgozol…

– Ó, szóval ez az én hibám? – vágtam a szavába, érezve, ahogy a düh kiszorítja a fájdalmat. – Megcsalsz, mert azért dolgozom, hogy jövőt építsek nekünk?

Vállat vont, kerülve a tekintetemet. – Talán csak másra vágyunk. Nem tudok olyasvalakivel lenni, aki a munkája megszállottja.

Keserűen felnevettem, és keresztbe fontam a karom. – Pontosan tudtad, miért dolgozom. És most, mert a dolgok egy kicsit nehezebbé váltak számodra, mindent eldobsz?

Nem válaszolt, csak sóhajtott, mintha untatná a beszélgetés. Végül megragadta a kabátját. – Talán így lesz a legjobb.

– Igen – mormogtam, nézve, ahogy távozik. – Talán így.

Az ajtó becsukódott, én pedig ott álltam egyedül a csendben, próbálva feldolgozni a történteket. Elárultak a munkahelyemen, megvádoltak valamivel, amit nem tettem, és most… ez.

Sikítani akartam, sírni vagy összeesni. De nem engedhettem meg magamnak az összeomlást. Nem most. Számláim voltak, és várandott a másodállásom.

---

A kávézó meleg, ismerős zajai körülöleltek, ahogy felkötöttem a kötényemet. A hangok mormogása, az edények csörömpölése egyfajta vigaszt nyújtott, ideiglenes menekülést az életem romjai elől.

– Nehéz nap? – kérdezte Nate, a munkatársam, miközben egy tálca rendelést nyomott a kezembe.

– Fogalmad sincs – mormogtam, próbálva elmosolyodni.

– Nos, most már itt vagy – mondta vigyorogva. – Csak szép sorjában, kávéról kávéra, nem igaz?

Bólintottam, és az előttem álló feladatra koncentráltam. Meg tudom csinálni. Muszáj.

Ahogy telt az este, belejöttem a rendelések felvételének és a vendégek kiszolgálásának ritmusába. Az ismétlődő mozdulatok tompították a nap fájdalmát, ha csak egy kicsit is. De aztán felnéztem, és a szívem kihagyott egy ütemet.

Declan állt a pultnál, és engem figyelt.

Pislantottam, nem voltam biztos benne, hogy csak képzelem-e. De nem, ő volt az – a főnököm, ugyanaz az ember, aki hallgatott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Letettem a tálcát, a kötényembe töröltem a kezem, és odaléptem.

– Mr. Sterling – mondtam halkan, igyekezve megőrizni a hidegvéremet. – Én… nem számítottam önre itt.

Felvonta az egyik szemöldökét. – Azt hiszem, a formaságokon már túl vagyunk, Siena.

– Igaza van. – Erőltetett mosolyt villantottam. – Én csak… el akartam mondani, hogy nem én tettem. Soha nem lopnék a cégtől…

Felemelte a kezét, félbeszakítva. – Tudom.

A szavak váratlanul értek, szóhoz sem jutottam. – Maga… tudja?

– Igen. – Tekintete egy kicsit meglágyult, valami megbánáshoz hasonló suhant át az arcán. – De nem volt más választás. Egyelőre valakinek el kellett vinnie a balhét. Maga… kézenfekvő bűnbak volt.

– Bűnbak? – A hangom remegett a dühtől. – Mindig hűséges voltam a céghez. Keményen megdolgoztam mindenért, és most csak…

– Siena. – Hangszíne lágyabb lett. – Tudom, ki maga. Tudom, milyen ember.

– Akkor… hogyan hozzam ezt helyre? – kérdeztem, és a hangomba kétségbeesés vegyült. – Hogyan tisztázzam a nevemet?

Egy pillanatig hallgatott, tekintetét az enyémbe fúrta. Aztán egy olyan pillantással, amit nem tudtam hova tenni, közelebb hajolt.

– Van egy mód – mondta, hangja alig volt több suttogásnál.

Összeráncoltam a homlokomat, az arcát fürkészve. – Miről beszél?

– Menjen hozzám feleségül – válaszolta, hangja komoly volt és rendíthetetlen.

A világ megfordult velem. Pislantottam, biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam. – Tessék?

Szemrebbenés nélkül nézett rám. – Menjen hozzám feleségül, Siena. Ez az egyetlen módja, hogy helyrehozzuk a dolgokat.