– Mosolyogj, Siena – mormogta Declan halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon, miközben a keze még mindig szorosan a derekamon nyugodott. – Ne lássák rajtad, hogy meginogsz.

A pulzusom szaporán vert, ahogy összeszedtem magam, és az ajkaimat gyakorlott mosolyra húztam. Ám a mosoly mögött az agyam csak pörgött. Ez nem egyszerűen elsöprő volt – hanem fullasztó.

A riporter még várt egy pillanatig, a kamerája továbbra is ránk szegeződött, mielőtt továbblépett volna valaki máshoz. Halkan kifújtam a levegőt, de Declan nem lazított a szorításán.

– Mindig ilyen irányításmániás vagy, vagy csak én részesülök ebben a különleges bánásmódban? – suttogtam a fogaim között.

Declan szája sarka megrándult, mintha félmosolyra húzódna. – Csak ha valakinek szüksége van rá – felelte hűvösen.

– Persze – vágtam vissza gúnnyal a hangomban. – Mert megbotlani a ruhámban olyan bűn, ami nyilvános megaláztatást érdemel.

A derekamon nyugvó keze kissé elmozdult, és egy leheletnyivel közelebb vont magához. – Nem aláztak meg. Semmi bajod – mondta, most már lágyabb hangon. – Ez nem akkora ügy, amekkorának gondolod. Csak... kövesd a példámat.

Már nyitottam a számat, hogy ellentmondjak, de a szemében villanó intenzitás megállított. Volt ott valami kifürkészhetetlen, amitől kihagyott a szívem egy ütemet.

A zene lassabb dallamra váltott, és éreztem, ahogy megváltozik körülöttünk a hangulat. A párok együtt ringatóztak, a fények pedig épp annyira halványultak el, hogy megteremtsék a meghittség illúzióját.

– Jól vagyok, Declan – mondtam halkan, próbálva figyelmen kívül hagyni, ahogy a pulzusom felgyorsul a közelségétől. – Nem kell tovább játszanod a megmentőt.

– Ki mondta, hogy játszom? – A hangja mély volt, és ahogy a tekintete az ajkaimra siklott, elakadt a lélegzetem.

Mielőtt válaszolhattam volna, nevetés hangja vonta el a figyelmemet a bálterem széle felé. Elegánsan öltözött férfiak és nők egy csoportja beszélgetett élénken, jelenlétük mágnesként vonzotta a tekintetet. Egyikük, egy könnyed mosolyú, magabiztos fellépésű férfi, elkapta a tekintetemet.

Egyenesen rám nézett.

Declan azonnal észrevette. A tartása megfeszült, az álla megkeményedett, és a szorítása a derekamon már-már birtoklóvá vált.

– Ki az? – kérdeztem, akaratom ellenére is kíváncsian.

– Senki fontos – mondta Declan kurtán, de a hangja valami mélyebbről árulkodott – bosszúságról, talán még féltékenységről is.

A férfi előrelépett, és barátságos bólintással emelte ránk a poharát. Udvariasan visszamosolyogtam, de Declan reakciója azonnali volt.

– Beszélnünk kell – mondta élesen, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, lehúzott a táncparkettről.

– Declan, mi a fene? – sziszegtem, kissé megbotolva, miközben próbáltam lépést tartani hosszú lépteivel.

Meg sem állt, amíg a terem egy csendesebb sarkába nem értünk, távol a tömeg kíváncsi tekintetétől.

– Mi a bajod? – követeltem választ, kirántva a karomat a szorításából.

– Hogy mi az én bajom? – Fordult felém sötét tekintettel. – Te mondd meg, Siena. Jól érezted magad odabent?

– Hogy jól éreztem-e magam? – ismételtem hitetlenkedve. – Declan, rámosolyogtam egy férfira, aki történetesen felém nézett. Ez aligha bűn.

– A feleségem vagy – mondta halkan, de élesen. – Legalábbis mindenki ezt hiszi itt. Mit gondolsz, hogy néz ki, amikor így elkezdesz más férfiakra mosolyogni?

Döbbenten bámultam rá. – Csak viczelsz, ugye? Valójában miről szól ez?

– A látszat fenntartásáról szól, Siena – mondta Declan nyersen, de a szemében valami mélyebb izzott.

Összefontam a karomat, és összeszűkült szemmel néztem rá. – Ó, szóval erről van szó? A látszatról? Mert onnan, ahol én állok, inkább úgy tűnik, hogy hisztizel, amiért valaki más rám nézett.

Közelebb lépett, fölém tornyosult, és a hangja veszélyes suttogássá halkult. – Ne feszítsd a húrt, Siena. Fogalmad sincs, milyen kényes ez a helyzet.

Felnevettem, de nem volt benne vidámság. – Kényes? Declan, ez nem valami nagy téttel bíró tárgyalás. Ez egy gála. És képzeld: az emberek nézik egymást. Tépj túl rajta.

Az álla megfeszült, az arcizma rángott, ahogy próbált uralkodni magán. – Szerinted ez vicc?

– Szerintem ezt túlliheged – vágtam vissza. – Hacsak... – oldalra döntöttem a fejem, és gúnyos mosoly bujkált az arcomon. – Hacsak nem többről van szó, mint a látszat. Talán féltékeny vagy?

A csend, ami követte, fülsiketítő volt. Declan tekintete az enyémbe fúródott, az arca kifürkészhetetlen maradt, de a feszültség tapintható volt közöttünk.

– Nem vagyok féltékeny – mondta végül, hidegen és kimérten.

– Persze – húztam el a szót. – Csak nyugtasd ezzel magad, Declan.

Mielőtt újabb lélegzetet vehettem volna, áthidalta a köztünk lévő távolságot. A keze a derekamra siklott, és szorosan magához vont. A szívem a bordáimnak csapódott, ahogy a másik kezével az állam alá nyúlt, a hüvelykujjával pedig végigsimított az arcomon.

– Azt hiszed, ez játék? – kérdezte mély, rekedtes hangon.

Nyeltem egyet, a közelségéből áradó forróság miatt képtelen voltam tisztán gondolkodni. – Talán azt – suttogtam, a hangom kissé megremegett.

A szeme elsötétült, és egy pillanatra azt hittem, meg fog csókolni. De ehelyett egészen közel hajolt, és az ajkai a fülemet súrolták beszéd közben.

– Csak feszítsd tovább a húrt, Siena – mormogta, meleg lehelete a bőrömet érte. – És egy nap talán én is visszavágok.

Elakadt a lélegzetem, és utáltam, hogy a szavai ennyire hatnak rám. – Ez fenyegetés?

– Figyelmeztetés – mondta egyszerűen, rendíthetetlen hangon.

Mielőtt válaszolhattam volna, valaki megköszörülte a torkát mögöttünk. Megriadtam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elléptem Declantól.

Egy elegáns öltönyös férfi állt ott, szemöldökét enyhe szórakozottsággal felhúzva. – Elnézést a zavarásért – mondta, bár a hangszíne azt sugallta, egyáltalán nem sajnálja. – Declan, a házigazda keres.

Declan kurtán bólintott, tekintete még egy ütemig rajtam felejtett, mielőtt elfordult volna. – Maradj itt – vetette oda a válla felett, olyan hangon, ami nem tűrt ellentmondást.

Ahogy elsétált, megpróbáltam megnyugtatni a légzésemet, az agyam pedig csak cikázott. Mi a fene történt az előbb?

A bálterem szélére sündörögtem, tettetve, hogy a csillogó csillárokban gyönyörködöm, miközben próbáltam összeszedni magam. A levegő nehéznek tűnt, az éjszaka feszültsége rám telepedett. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem Declan visszatérését, amíg a keze határozottan át nem kulcsolta a karomat.

– Gyere velem – mondta élesen és halkan.

– Declan, mi...?

– Most – vágott a szavamba.

Alig volt időm reagálni, már vezetett is ki a bálteremből, egy oldalsó ajtón keresztül egy halványan megvilágított folyosóra. A gála zaja elhalkult mögöttünk, ahogy hirtelen megállt, és felém fordult.

– Mi a bajod? – követeltem a választ, kiszabadítva a karomat. – Nem rángathatsz csak úgy körbe, mint egy...

Declan a hajába túrt, az állkapcsa megfeszült. – Csőbe húztak – mondta baljóslatú hangon.

Pislogtam egyet. – Miről beszélsz?

Declan tekintete az enyémbe fúródott, rendíthetetlenül és komolyan. – Valaki pletykákat terjeszt rólunk. Rólad.

A gyomrom görcsbe rándult. – Milyen pletykákat?

Habozott, az arca sötét és kifürkészhetetlen volt. – Azt mondják, ez a házasság csak álca. Hogy csak a pénz miatt csinálod.

A szavak úgy értek, mint egy gyomorszájra mért ütés. – Mi? Ez nevetséges!

– Tudom – mondta Declan, most már lágyabb hangon, de nem kevésbé intenzíven. – De ez komoly, Siena. Ha ez kitudódik, mindent tönkretehet.

Rábámultam, ahogy a szavai súlya leülepedett bennem. – Ki tenné ezt?

Az állkapcsa megfeszült, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha többet akarna mondani. De aztán megrázta a fejét. – Még nem tudom. De bárki is legyen az... figyelnek minket.

A levegő hidegebbnek, nehezebbnek tűnt. Körbenéztem a félhomályos folyosón, hirtelen védtelennek érezve magam. – Mit tegyünk? – kérdeztem alig hallható suttogással.

Declan közelebb lépett, jelenléte szilárd és parancsoló volt. – Elébe megyünk a dolgoknak – mondta határozottan. – De Siena – ez azt jelenti, nincs több játék. Nincs több határok feszegetése. Nem engedhetünk meg magunknak egyetlen hibát sem.

Nyeltem egyet, a szívem a torkomban dobogott. – Rendben – mondtam remegő, de eltökélt hangon.

Declan bólintott, éles tekintete egy pillanatra sem tágított az enyémről. – Jó.

De ahogy elfordult, az arcom még sötétebbé vált, árnyék suhant át rajta.

A dolgok hamarosan nagyon csúnyává fognak fordulni.