NORA

„Teljesen rám figyel, Ms. Mercer?”

Nyelek egyet, és újra a főnökömre fókuszálok. Viktor Volkov haragosan méreget – nem azért, mert bármi rosszat tettem volna, hanem egyszerűen azért, mert mindig így néz rám.

Tulajdonképpen mindig így néz *mindenkire*. Meggyőződésem, hogy ő az a sajnálatos eset, amiről az anyukák mesélnek a gyerekeknek: egyszer régen savanyú képet vágott, és az arca úgy maradt.

Hogy őszinte legyek, most alapos oka van rá. Épp egy megdöbbentően erőszakos fantáziálás kellős közepén kapott rajta: azt képzeltem el, ahogy az íróasztalán lévő tűzőgéppel összefogom a gyönyörű ajkait, majd kihajítom őt a harmincadik emeleti, pazar irodájának ablakán.

Megérdemelné. És csak magát okolhatná érte.

Mert csupa nagybetűvel kiírva is *KIMERÜLT* vagyok attól, hogy ma is minden szeszélyét lestem.

Hajnalok hajnalán érkeztem az irodába. Egész nap nem volt tíz egymást követő másodpercem, amit magamra fordíthattam volna. És csak most, este kilenc óra felé közeledve látom valahol a végét ennek a pokoli munkanapnak.

Ha nem kapnék intravénásan négyszeres eszpresszót, már rég el fújt volna a szél.

De még a koffeinfüggőségem ellenére is úgy érzem, kívül-belül szétesek. Gondolatban az előző énemet átkozom, amiért volt olyan hülye, hogy fél számmal kisebb magassarkút vegyen, csak mert akciós volt. A lábfejem boltozata már háborús bűnöket is készen állna elkövetni a szabadságért.

Viktor viszont, mint mindig, most is kifogástalanul néz ki. Kimondottan felháborító, mennyire jól fest, annak ellenére, hogy gépszerűen dolgozik már pontosan amióta én is. Az öltönye makulátlan, akárcsak a sötét borostája, és perzselő borostyánszínű szemének intenzitása egy mákszemnyit sem lankadt.

„Ms. Mercer. Kérdeztem valamit.”

„Öh, igen” – dadogom. „Igen, figyelek.” Lefelé pillantok a jegyzetfüzetemre. „A peres ügyekről szóló közleménynek első dolga legyen reggel Colin Bankshöz kerülni a jogi osztályra. Új székeket kértek a tizenhetedik emeleti tárgyalóba, ellenőrizni fogom a szállítási határidőket. A délután kettőst átteszem tizenegy harmincra, a tizenegy harmincast hét tizenötre, a hét tizenötest jövő csütörtökre, a jövő csütörtöki megbeszélés résztvevőinek pedig megmondom, hogy – idézem – ’nyaljanak sót és dögöljenek meg’. Kihagytam valamit?”

Viktor felvonja az egyik arcátlanul tökéletes szemöldökét. Komolyan – ha átültethetném azokat a dögöket a saját arcomra, megtenném. Sötétek, kifejezőek, és fenyegetéseinek felét egyetlen szó nélkül közvetítik. „Kiérzek valami hangnemet.”

Az arcomat tökéletesen semlegesen tartom. „Nem, uram. Semmi hangnem. Ön kifejezetten kikötötte, hogy ’semmi pimaszkodás’ a múlt havi salátás incidens után. Nem felejteném el.”

„Hm.”

Akárcsak a szemöldöke, a Vanguard Industries hírhedt vezérigazgatójának, Mr. Volkovnak egyetlen, még szónak sem nevezhető szótagja is elég ahhoz, hogy felnőtt férfiak fakadjanak sírva.

Saját szememmel láttam. Szó szerint. Amikor itt kezdtem, az egyik mikrochip-beszállító, akit a Vanguard a fő otthonbiztonsági termékéhez használ, eljött egy megbeszélésre, és megpróbált magasabb árakat kialkudni. Miután az idióta befejezte az agresszív prezentációját, Viktor egyszerűen felhúzta a szemöldökét, és annyit mondott: „Hm.” Az ember úgy reszketni kezdett, hogy kerekes székben kellett kivinni a konferenciateremből, mintha mentőágy lenne.

És nem ő az egyetlen. Az Isten a tudója, hányszor hozott már engem is Viktor a sírás határára vagy azon is túl az alatt a tizennyolc hónap alatt, amióta neki dolgozom.

Mielőtt elvállaltam a munkát, mindenki figyelmeztetett, hogy nem lesz könnyű. Az utolsó három személyi asszisztense sorrendben hat, négy és nulla egész öt hónapig bírta, mielőtt sikítva menekültek volna. Van egy pletyka, miszerint egyikük még mindig bentlakásos terápián van valahol Vermontban.

Elég annyit mondanom, hogy mindenkinek igaza volt. Az élet Viktor Volkov árgus szemei alatt nem egyszerű. Korán kezdődik és későn ér véget. Durva. Pörgős. Soha nem mondja, hogy „legyen szíves”, és nem ismeri a „köszönöm” jelentését.

De egyetlen, és csakis egyetlen okból maradtam: mert muszáj volt.

Ami azt illeti, ez nem a teljes igazság. Három okból maradtam. És a nevük: Jace Hayes, Chloe Hayes és Riley Hayes.

Lépillantok a telefonomra, ami az ölemben pihen. Három mosolygós arc néz vissza rám a lezárt képernyőről. Az ötéves Riley Hayesnek épp kiesett az első foga, és a kis bolond a résen keresztül dugja ki a nyelvét. Chloe Hayes még csak hatéves, de már a „smizing” (szemmel mosolygás) technikáját és az állat behúzó szelfi-pózokat gyakorolja. *Annyi* fiú szívét fogja összetörni, amint engedem neki, hogy Instagram-fiókja legyen. Jace Hayes nyolc évével a legidősebb – de ha ránéz az ember, azt hinné, legalább tíz évvel idősebb ennél is. Valami van a szemében. Valami kísértetiesség. Valami hűvösség. Egyfajta kőkemény felelősségtudat, ami nem való egy olyan fiúnak, aki még túl fiatal ahhoz, hogy hónaljszőre nőjön.

Ez történik, ha az ember elveszíti az anyját.

Tudom jól – részben legalábbis –, mert a nővérem elvesztése velem is ugyanezt tette.

Gyorsan számolok fejben. Ma március 9-e van, Tessa Hayes pedig három évvel ezelőtt, szeptemberben halt meg. Tehát három éve, hat hónapja és négy napja telt el azóta, hogy utoljára megöleltem vagy hallottam nevetni.

Három éve, hat hónapja és négy napja telt el azóta, hogy egy szempillantás alatt nagynéniből anyává váltam.

Három éve, hat hónapja és négy napja telt el azóta, hogy az életem örökre megváltozott.

Viktor feláll és megigazítja a mandzsettáját. Megerőltetés nélkül teszi, mint mindent. Megbocsátható lenne, ha valaki azt hinné, egy *GQ* magazinmodell. Megropogtatja az ujjperceit, majd a nyakát, és közben végig engem figyel.

Ülök a székemben, és a légzésemre koncentrálok.

Tizennyolc hónap elég hosszú idő, azt hittem, a rajongásom mára elmúlt volna. De tévedtem. Ha lehet, még gyönyörűbb, mint azon a napon, amikor először besétáltam ide.

Még mindig emlékszem, hogy volt. Bebe fordultam a sarkon, és megálltam, megkövülve és úgy csorgatva a nyálam, mint egy elmebeteg. *Ez* az ember vezeti a világ legnagyobb otthonbiztonsági vállalatát? Biztosak vagyunk benne, hogy nem egy hollywoodi dublőr?

Viktor a maga részéről egyetlen pillantást vetett rám, mielőtt megkérdezte: „Megkönnyíteni vagy megnehezíteni fogja az életemet, Ms. Mercer? Ha az utóbbi, akkor le se tegye a holmiját; csak forduljon vissza, amíg teheti.”

Ez nagyjából meg is alapozta a munkaviszonyunk hangvételét.

„Elmentem” – jelenti be Viktor, visszatérve a jelenbe. „Gondoskodjon róla, hogy a mappák készen álljanak a reggeli osztályvezetői értekezletre.” Megkerüli az asztalt, és felém lépked. A szívem felgyorsul, amikor elég közel ér ahhoz, hogy megérezzem a kölnijét. A mai fás. Füstös. Friss.

„Igen, uram” – recsegem halkan.

„Ó” – teszi hozzá –, „szükségem van a szmokingomra is a 48. utcai penthouse-ban. Ma este.”

„Ma este?” – akadok fenn. „De nekem…”

Már el is ment. Kisurolt az ajtón, anélkül, hogy hátrafordult volna. Csak a kölnijének visszamaradt illatfelhője maradt utána.