Csend van, nem duruzsol a legjobb barátnőm hangja a fülemben. Furcsa ez a csend. Fel sem tudom idézni, mikor volt utoljára ilyen kevés káosz a közelemben. És ha lehunyom a szemem, és nem veszek tudomást a rendetlenségről, még áldottabb az állapot.

Legalábbis egy pillanatra.

Aztán egy arc bukkan fel lelki szemeim fekete képernyőjén.

Viktor az, mert ahogy Gwennynek mondtam, még akkor is kísért, amikor nem dolgozom. Azzal a mosollyal mosolyog, amit ő írt le. Azzal a „gyere az ágyba, és megmutatom, mit tudok veled művelni” mosollyal. Képzeletem kamerája hátrál, majd lefelé úszik.

A képzeletbeli Viktor elefántcsontfehér inget visel, a felső két gombja kigombolva. Pont annyira, hogy látni lehessen a sötét mellszőrzetét és egy tetoválás szélét, amit nem tudok pontosan kivenni. Megfeszíti az alkarját maga előtt. Az ujjpercei roppannak, hangosabban, mint vártam, én pedig egy meglepett kis sóhajt hallatok.

Szeretem, amikor ilyen hangot adsz ki, duruzsolja. Megnézzem, el tudom-e érni, hogy megint megtedd?

Már bólogatok, mielőtt egyáltalán felfognám, mit csinálok. „Érd el, hogy nyögjek” – könyörgöm.

A térdem belső oldalához is hozzáérek, mielőtt észrevenném magam. De nem a saját kezem az – vagy legalábbis nem úgy érzem, mintha az lenne. Viktor kezei azok, hatalmasak és erősek, átkulcsolják a combomat, és becsúsznak a ceruzaszoknyám széle alá.

Rossz asszisztens voltál, morogja, mentolos lehelete az arcomba ér, ahol keveredik a kölnije fás, fűszeres illatával. Halvány nevetés bujkál a hangjában, mintha tudná, hogy ez az egész őrültség, de belemegy, mert izgatóbb, mint amennyire nevetséges. Nagyon-nagyon rossz voltál. Gyere be az irodámba, és csukd be az ajtót.

A világ többi része eltűnik, mintha csak követtem volna az utasításait. Sehol a kupis lakásom és a burrito-sajt terjengő szaga. Most már csak Viktort érzem.

Azt a kölnit.

Azt a leheletet.

És alatta azt a pézsmás illatot, ami lángra lobbantja az idegvégződéseimet.

„Meg fogsz büntetni, Viktor?” – suttogom.

Szeretnéd, nem igaz? Imádnád, ha az asztalomra fektetnélek, és lehúznám a cipzárt azon a szoknyán, amíg az a bokád köré nem hullik. Imádnád, ha végigsimítanám a tenyeremmel a csupasz fenekedet, aztán felemelném, és olyan erősen rácsapnék, hogy újra felkiálts. Megőrülnél, ha hagynám, hogy az ujjaim lejjebb vándoroljanak, szétnyissák a combjaidat, és egy lassú, ugrató ujjheggyel végigszántsanak a nedvességeden. Mindezt imádnád, nem igaz, Mercer kisasszony?

Kétségbeesetten rágom az alsó ajkamat. A saját kezem feljebb táncol, és megérinti a bugyim szélét, majd alámerül és félretolja. Lüktetek a nedvességtől. Sajogva vágyom rá. A légkondi fuvallatának suttogása a puncimon szinte elég hozzá, hogy a csúcsra repítsen.

De ez a baj, Mercer kisasszony. Túlságosan is imádnád. Milyen büntetés lenne az, ha minden másodpercét élveznéd? Van egy jobb ötletem.

Szó szerint a székem szélén ülök, dörzsölöm magam és rángatózom az ujjaim ellenében. A képzeletbeli Viktor a tenyeréből etet. Bármit megtennék érte. Bármit kimondanék. Bármi lennék.

„Igen, uram” – reszelem. „Igaza van, uram. Mire gondolt?”

Azzal kezdem, amit az imént leírtam. Rád hajolok, izgatlak, elfenekellek. Aztán arccal lefelé az asztalomra szorítalak, miközben mögéd kerülök, és a nyelvemet oda teszem, ahol az imént az ujjaim voltak. Minden cseppet felnyalok rólad. Először csak a nyelvem hegyével. Csak egy röpke, könnyed csók a szeméremaidra. Súrolni fogom a csiklódat, te pedig hozzám feszülsz majd, többet keresve. De én visszaszorítalak az asztalhoz, és rámordulok: Egy centit se mozdulj, amíg nem mondom! És mit fogsz erre felelni?

„Nem mozdulok, uram” – nyögöm ki kétségbeesetten. „Pontosan azt teszem, amit akar. Ott maradok, amíg kényeztet a nyelvével.”

Ez egy jó válasz, Mercer kisasszony. Csak így érheted el, hogy folytassam. De ha jó kislány leszel, ha hallgatsz rám és engedelmeskedsz, akkor folytatni fogom. A combjaid közé nyomott csókjaimból hosszú nyelvcsapások lesznek. Aztán szétnyitom a szeméremaidat, és mélyebbre megyek. Egy ujjamat a redőid közé nyomom, aztán még egyet, és behajlítom őket, hogy a legmélyebb részeket ingereljem, azokat, amiknek már az érintésétől is úgy rángatózol, mint egy feszültség alatt lévő vezeték. Egyre gyorsabban és gyorsabban foglak ujjal kényeztetni, miközben felfalom a nedvességedet, amíg a lábaid reszketni nem kezdenek, és a nyögéseid hangos zeneként nem szólnak a fülemben. Hogy hangzik ez?

„Kibaszottul jól hangzik, uram.” Magamba nyúlok és ütemesen mozgatom a kezem. „Kérem, tegye ezt. Kérem, kérem.”

Már ott leszel. Pont a szélén. Érzed, ugye? Életed legnagyobb orgazmusa ott van, csak el kell venned. Csak annyit kell tennem, hogy egy bizonyos módon megnyallak, miközben az ujjaimmal pontosan ezt csinálom, te pedig elélvezel nekem, mint az én különleges kis hercegnőm, ugye? Tudom. Te is tudod. Mindketten csak a megfelelő pillanatra várunk. És eljön, megígérem. Az a pillanat közeledik, egyre közelebb és közelebb, én pedig nyallak és ujjazlak, te pedig nyögsz és rángatózol, és már majdnem ott vagyunk, és aztán…

„És aztán mi?” – sikoltom. „Aztán mi?”

Aztán megállok. Felállok és hátralélek. Ott hagylak, egy nedves, romokban lévő roncsnak, emlékeztetőül arra, hogy ahogy a szíved, az elméd, a tested, a lelked, a szabadidőd, a reményeid és az álmaid… ahogy mindez, úgy az orgazmusaid is hozzám tartoznak.

Nagyobbat élvezek, mint valaha az életemben, miközben az ajkaim a legszívszaggatóbb „Neeeee!”-t formálják, amit valaha hallottam.

Olyan, mintha elütne egy busz, de a busz közvetlenül a csiklómat célozná meg, és egyben egy szemétprés is lenne, ami belülről kifelé facsar ki, miközben lángra lobbant, majd tetőtől talpig jéggé fagyaszt.

A képzeletbeli Viktor éppolyan kegyetlen szemétláda, mint az igazi. Azt mondta, megtartja magának az orgazmusaimat, de úgy érzem, ezt elloptam tőle. Az eufória egyik végtelen villámcsapásként cikázik át rajtam a másik után, mígnem végül – ami egy órának tűnik – visszatérek valami normális tudatállapothoz, nyállal az ajkaimon, az ujjaimmal pedig nedvesen és ragacsosan a saját vágyamtól.

Olyan lábakra állok, amik pontosan olyan ingatagok, mint amilyeneket jósolt. Fáj a torkom a nyögéstől, és mindenem sajog. Ahogy felállok, a telefonom a földre csörren.

Lehajolok, hogy felvegyem…

És a szörnyűségtől megdermedek.

Viktor neve világít a kijelzőn.

És a hívás él.

A valóság azonnal belém hasít, de kell pár pillanat, mire az agyam is felfogja.

Hét perce és harminckét másodperce hívásban vagyok Viktor Volkovval.

Hét perce és harminckét másodperce önkielégítést végzek életem legmocskosabb fantáziájára, amelynek főszereplője Viktor Volkov.

Hét perce és harminckét másodperce a telefonom rögzít minden egyes nyögést, sóhajt, lélegzetvételt és rándulást, amit produkáltam, miközben az irgalmáért esdekeltem és azért könyörögtem, hogy élveztesse el velem.

Viktor hallotta az egész átkozott dolgot?

4

VIKTOR

– Orrvérzés?

– Jelentéktelen kis gikszer. Semmi ok az aggodalomra. Minden tesztfázisban volt néhány alanyunk, akinek vérzett az orra. – A vezető vegyészem vonszolja a lábát a patyolatfehér laborasztalhoz, ahol kémcsövek sorakoznak pedáns rendben, mindegyik fehér folyadékkal teli. Hümmög és hezitál, úgy lapozgatja a jegyzetfüzetét, mintha az irritációmra a válaszokat abban találná meg.

Átkozott tudósok. Zseniálisak.

De egyben púpok is a hátamon.

Megköszörülöm a torkom. – Pavel, tegyen meg nekem egy szívességet. Mi az az Elízium?

A táskás szemei zavartan pislognak. Tudja, hogy tudom a választ, mert az Elízium az a milliárd dolláros fogadás, amely biztosítja a Volkov Bratva jövőjét; azt nem tudja, miért kérdezem.

– Ez egy, ööö… afrodiziákum, enyhe hallucinogén tulajdonságokkal.

– Ügyesen tetteti, hogy hülye vagyok. Csak így tovább. Egy afrodiziákum pedig…?

A pislogása egyre gyorsabb lesz, már-már attól tartok, meghibásodik. – E-ez egy erotikus sstimuláns. Arra tervezték, hogy er-erős s-szexuális vágyat keltsen.

– Kiváló. Na már most, Pavel, az orrvérzést Ön különösen erotikusnak találja?

Odanéz a három fehér köpenyes tanítványára. Sorban állnak, akaratlanul is utánozva az Elízium-mintákat a kémcsövekben.

– Nem, uram.

– A „nem” a helyes válasz – morgom. – Az orrvérzés nem erotikus. Ezért ez nem egy „jelentéktelen kis gikszer”. Ez egy kibaszott probléma. Amit tudni akarok: javítható?

Olyan hangosan nyel egyet, hogy hallom a laborberendezések folyamatos morajlása mellett is. – Megpróbálom, uram.

A hírhedt Volkov-pillantással szegezem le, amitől felnőtt férfiaknak is kedvük támad bevizelni, ha megpróbálják állni. – Ne próbálja. Csinálja meg.