*Megtagadtam a holdat.* Nem csodáltam többé a sötét éjszakába árasztott fényét, sem a csillagokat, melyeket a mérhetetlen égbolton világra hozott. Lelkemet, mely minden egyes lélegzetvételemmel a hold által megáldott társam után epedezett, elnyelte a soha meg nem békélő vágyakozás, mert ő sosem teljesítette a kívánságomat. Folyton csak imádkozásra kényszerített. A tenyerén tartott, és úgy játszott velem, mintha a játékszere lennék, napról napra, apránként zúzva szét az álmaimat és a soha el nem múló reményemet.

A hold gúnyolódott velem: a körülöttem lévő nőstényeket megajándékozta azzal, amire a szívük vágyott, engem viszont nem. Nézni, ahogy a barátaim rátalálnak a párjukra, és mindenkinek megmutatják a szerelmüket, olyan érzés volt, mintha az enyém elveszett volna a néma sötétségben, és soha többé nem kerülne elérhető közelségbe.

Valahányszor elborult az ég az esőt szülni készülő, felduzzadt szürke felhőktől, és hangos dörgésekkel, villámlásokkal vihar kerekedett, annak hangja és látványa mindig őrá emlékeztetett. A bőrömhöz érő, lágy, hűvös szellő, melyet a partot csókoló hullámok moraja ringatott, őrá emlékeztetett. Egy hímre, aki az enyém volt, bár sosem találkoztunk. Nem birtokoltam mást, csak egy érzést a lelkem mélyén.

Azt mondták, az ember álmodik a párjáról, nekem mégsem volt semmilyen álmom. Késő éjszakáig ébren maradtam, még akkor is, amikor a hold már aludt, abban reménykedve, hogy ha lehunyom a szemem, megadatik, hogy legalább egy pillantást vessek rá. De még ezt az egyszerű reménymagot sem kaptam ajándékba. Nem volt semmim.

A hold minden áldott nap gondoskodott arról, hogy lássam a párokat körülvevő, mézbe mártott, tiszta boldogságot. Gondoskodott róla, hogy szenvedjek, és minden éjjel könnyekkel áztassam a párnámat. Valóban igazságtalan volt. Miért pont én?

Hogy enyhítsem a szívem fájdalmát, kínomban egy másik után néztem. Valaki után, aki nem az enyém volt. Szembe mentem a tanításaival és akaratával, kezembe vettem saját életem gyeplőjét, kitépve azt a hold szorításából. Nem, nem volt vonzás közöttünk. Csak egy hím volt, akivel együtt nőttem fel, így hát ő lett a vigaszom.

Néztem, ahogy a kölyökből, akivel egykor játszottam, előbb fiatal suhanc, majd végül felnőtt hím lett. Ahogy egyre nagyobbá vált, a mellkasa kiszélesedett, izmai megduzzadtak, szőre sűrűbb, tekintete pedig élesebb lett. Tudtam jól, hogy nem táplál érzéseket irántam, csupán úgy tekint rám, mint egy fivér a húgára.

Bármilyen köteléket is próbáltunk kétségbeesetten kovácsolni magunk között, ő nem tudta betölteni az űrt. A lelkemben tátongó szakadék egyre csak tágult, valahányszor találkozott a tekintetünk. Semmi szikra, semmi szerelem, semmi, csak kísérteties hidegség. De én ragaszkodtam hozzá, amit ő nem akart viszonozni. Amikor végül rátalált a saját nőstényére, képtelen voltam elengedni őt, mert ő volt az egyetlen az életemben, aki megmutatta, milyen érzés, ha van mellettem egy hím.

Olyannyira tévedtem a tetteimmel; a lelkem minden éjjel zokogott és jajveszékelt, átlépve a tiszta és forró bűnbánat gátjait.

Fájdalmas létezésem évei után megjelent Rogan. Egy vadállat, aki egy könyörtelen, dörgő vihar homályából lépett elő. A hím, aki után vágyakoztam. Készületlenül ért, és teljesen a hatalmába kerített az óceánkék szemeiből áradó bűbáj. Egy bűbáj, amit nem tudtam feloldani, és abban a pillanatban tudtam, hogy bajban vagyok. Abban a másodpercben, hogy tekintetünk találkozott, tudtam, hogy fájdalmat fog okozni nekem, és ha ő lett volna az íjász a tűzzel bevont nyilaival, örömmel álltam volna a célkeresztjébe, hogy porrá égjek a lángokban.

A szófukar hím, aki csak a szemével beszélt, villámcsapásként ért, és bebizonyította, hogy bármi történjék is, bármilyen fájdalmas vagy magányos is legyen az életem, várnom kellett volna. Hogy úgy kellett volna maradnom, ahogy voltam, amíg a sors meg nem engedi, hogy keresztezzük egymás útját. Hogy edzenem kellett volna és erőt gyűjtenem, hogy méltó lehessek a jobb oldalán állni. Hogy bíznom kellett volna benne. Bennünk.

Fivérek voltak: a hím, akit én kerestem, és a párom. A fiatal Rogan, akihez kölyökként olyan közel álltam, eltűnt, és a helyét egy barbár vette át; megrémisztett, miközben egyetlen szempillantással életeket oltott ki. Semmi bűnbánat, semmi fájdalom, a belső fenevadja gyakran átvette az irányítást, előretört és uralta az érzékeit. Egyenrangúak voltak.

Hogyan is kapcsolódhatnék egy ilyen hímhez? Hogyan érhetném el, hogy az övének nevezzen? Egy hím, akinek nem volt szüksége egy Luna jelenlétére. Nem voltam számára sem vágy, sem létszükséglet, szemben azzal, amit ő jelentett nekem. Ahogy rám nézett... a csontom velejéig éreztem. Érdektelenség, nemkívánatosság... feleslegesség.

A fivérével kapcsolatos múltbeli tetteim miatt gyengének és méltatlannak látna engem, de számomra ő mindig is mindent megérdemlő maradt.

Még ha gyenge vagyok is, küzdeni fogok az utolsó leheletemig. Érte és a falkájában engem megillető helyért, mert ő az, akit már azelőtt szerettem, hogy a tekintetünk találkozott volna. Ő az enyém, én pedig az övé. Nem hiába nevezik őt *Král*-nak, hiszen ő egy király. Az én királyom.