A történet Északnyugaton kezdődött, ahol egy hatalmas, kastélyszerű kúria állt a végtelen füves pusztaságon. Olyannyira hasonlított egyfajta Shangri-Lára, hogy bárki, aki idevetődött, nem tudta megállni, hogy csodálattal ne sóhajtson fel a lenyűgöző látvány láttán.

Ekkor egy fiatal hölgy tiszta és dallamos hangja szűrődött ki a kúriából. – Micsoda? Semmiképpen! Szó sem lehet róla, hogy Veridale-be menjek eljegyezni magam!

– Ez nem rajtad múlik, Evangeline. Az eljegyzésedet a Vane család és én már jó néhány éve elrendeztük. A Vane család öt fia mind igen kiváló úriember, és neked csak annyit kell tenned, hogy kiválasztod egyiküket jegyesednek. Ne aggódj, biztosan találsz majd kedvedre valót.

Evangeline Ashford hátradőlt a kanapén, hullámos haja lazán omlott a nyakára. Vonásai finomak és elbűvölőek voltak, és testének minden pórusa olyan kisugárzást árasztott, amely mindenki mástól megkülönböztette.

Mivel gyermekkorától fogva nagyapja nevelte, Evangeline tudta, hogy a dolog kőbe van vésve. Egy pillanatnyi gondolkodás után sokatmondó mosollyal így válaszolt: – Rendben, de van néhány kérésem, nagypapa. A Vane testvérek nem tudhatják, ki vagyok. Mivel azt mondod, hogy mind nagyon kiváló úriemberek, szabadon távozhatok, ha egy éven belül egyikükbe sem szeretek bele. Akkor már magam dönthettek a házasságomról.

Silas Ashford, Evangeline nagyapja mosolyogva válaszolt: – Semmi akadálya.

…

Néhány nappal később négy finom vonású férfi alakja rajzolódott ki Veridale vasútállomásának bejáratánál. Különböző típusok voltak; az egyik távolságtartó volt, míg egy másik vidámnak és életvidámnak tűnt, napfényes személyiséggel… A járókelők tekintete rájuk szegeződött. Ha a testőrök nem tartják távol a tömeget, sokan már régen odaléptek volna, hogy elkérjék az elérhetőségüket.

Finley Vane, a Vane család ötödik, legkisebb fia panaszkodott: – Olyan meleg van ma, a nagypapa mégis ragaszkodott hozzá, hogy mi négyen jöjjünk ki ezért a kislányért. Tényleg azt hiszi, hogy egyáltalán nincs más dolgunk?!

Caspian Vane, a Vane család negyedik fia – egy hatalmas híresség, aki nemrégiben az ország minden nőjének Szőke Hercegeként vált ismertté – arcmaszkot és sapkát viselve szólt közbe: – Így van. Ha belegondolok, hogy vonattal jön... ez a lány biztosan egy vidéki suttyó!

– Azt hittem, a nagypapa csak viccel, amikor tegnap azt mondta, hogy ötünk közül valakit egy vidéki lány vőlegényének választanak ki! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Raphael Vane, a Vane család harmadik fia. – Annyira irigylem Dominicot; ő megúszta egy céges megbeszélés miatt, amin részt kellett vennie.

Lucian Vane, a második Vane testvér egy szót sem szólt, de a kifejezéséből ítélve egyáltalán nem volt ínyére a dolog.

Ekkor egy piros ruhás, virághímzéses fiatal hölgy bukkant fel a vasútállomás kijáratánál. Akár azt is mondhatnánk, hogy ízléstelenül öltözött. Ráadásul a hosszú bubifrizurája rettentően csúnyává tette.

Finley megveregette Caspian vállát. – Ezt nézd meg! Nem is tudtam, hogy manapság az emberek még mindig így öltözködnek! Cöcö, ilyet még csak filmekben láttam. Haha…

Aztán a négy férfi nagy meglepetésére a fiatal hölgy odalépett, és megállt előttük. – Sziasztok. Ti bizonyára a Vane testvérek vagytok, ugye? Én Evangeline Ashford vagyok.

Mind a négy férfi némileg elborzadt, különösen Caspian, aki hitetlenkedve kérdezte: – Te vagy Evangeline Ashford? „Ő lenne az a gyönyörű kis tündér, akiről a nagypapa beszélt?” – gondolta magában. Evangeline nemcsak ízléstelenül állt előttük, hanem a bőre sötét volt, és számos anyajegy éktelenkedett az arcán. Ráadásul az élénk rózsaszín Barbie-rúzs, amit viselt, egyenesen fojtogatóan hatott.

Evangeline bólintott, és még belehabarodott pillantással is válaszolt: – Szóval a nagypapa végül is nem hazudott. Jóvágásúak vagytok. „Mindannyian meglehetősen jelentéktelennek tűntök. Akármilyen jóképűek is vagytok, egyikőtök sem elég jó ahhoz, hogy hozzám illő legyen” – gondolta.

Finley majdnem káromkodásban tört ki. „Még ha vidékről jött is, nem szabadna ennyire csúnyának lennie!” – gondolta. – Mi lenne, ha inkább visszamenne, Miss Ashford?

– Tessék? – pislogott zavartan Evangeline.

Végül Lucian, a Vane Global alelnöke szólalt meg: – Szálljunk be az autóba, és először menjünk haza.

Így öten hagyták el a vasútállomást, Evangeline és Lucian az autó középső sorában foglalt helyet. Evangeline kipillantott az ablakon, majd csodálattal sóhajtva így szólt: – Hűha! Szóval ilyen magasak az épületek a nagyvárosokban!

A másik négy utas szája széle megremegett a szavai hallatán. „Micsoda ő, egy városba tévedt parasztlány?”

Ekkor Evangeline véletlenül a szeme sarkából megpillantotta a Lucian csuklóján lévő órát. Felkiáltott: – Hűha! Ez az óra olyan szép! Biztosan kerül vagy pár százba, ugye?

Pár százba? Az a bizonyos óra Lucian csuklóján harmincmillióba került! Mind a négy férfi annyira szóhoz sem jutott, hogy csak remélni tudták, Evangeline egyiküket sem szemeli ki magának, és nem kéri fel vőlegényének.

Autójuk ezután a Vane-birtokhoz hajtott. A Vane család kúriáját megpillantva Evangeline ismét meglepettséget színlelt. – Hűha! A ti házatok igazán hatalmas, nem igaz? – Ugyanakkor magában azt gondolta: „Ez a kúria még az egytizede sincs a családom birtokának.”

Ekkor meghallotta maga mellett Finley hangját, aki úgy tűnt, mintha a türelme határához ért volna. – Elég volt, te suttyó! Ne viselkedj úgy, mintha most járnál először a világban! Nem bírom tovább.

A mellettük ülő három férfi közül egyik sem szólalt meg. Végtére is ők sem bírták elviselni Evangeline viselkedését.