A tükör előtt állva Valerie Marchetti a tükörképét tanulmányozta, miközben ajkai lágy mosolyra húzódtak.

– Lenyűgöző – mormolta, hangja alig volt hangosabb egy suttogásnál.

A ruha rásimult karcsú derekára, a szoknyarész pedig olyan lágyan omlott alá, mintha egyenesen egy tündérmeséből lépett volna elő.

Smink nélküli arca ugyanolyan finomnak és igézőnek tűnt a természetes fényben.

Az üzletvezető éppen a ruha redőit igazgatta.

Nem bírta megállni, hogy meg ne jegyezze: – Miért nincs itt Önnel Mr. Vance? Tudja, a férfiaknak és a nőknek egészen más az ízlésük.

Valerie szájszegletében halvány mosoly bujkált. Vállrándítással kísérve az üzletvezetőre pillantott. – Ismeri a férfiakat. Elfoglalt a munkával. Nem tud elszabadulni.

Épp ekkor megrezzent a telefonja a közeli pulton. Valerie rápillantott a hívó fél nevére, mielőtt felvette volna: – Chloe.

A vonal túlsó végén Chloe Barlow sietős, szinte fojtott hangja szólalt meg: – Val, láttam Siennát és Tristant!

Abban a pillanatban, ahogy meghallotta ezeket a neveket, Valerie ujjai ráfeszültek a telefonra, az ujjpercei elfehéredtek.

Az arcán bujkáló mosoly lassan elenyészett, helyét fagyos tekintet vette át.

Tristan Vance – a vőlegénye – mindössze egy hétre állt attól, hogy feleségül vegye őt.

Sienna Hastings nevének puszta hallatára is undor fogta el Valerie-t.

Valerie az üzletvezetőre nézett, aki azonnal megértően bólintott.

Egy néma mozdulattal az üzletvezető kiküldte a személyzetet a helyiségből.

Miután a szoba kiürült, Valerie a tökéletesen manikűrözött körmeire engedte a tekintetét. – Hol láttad őket? – kérdezte hanyagul.

Chloe hangja megremegett a sietségtől: – A kórházban. A szülészeti és nőgyógyászati osztályon.

Valerie felvonta a szemöldökét, és egy halk nevetés szökött ki a torkán. – Elég különleges hely – mormolta, miközben arcára alig leplezett gúny ült ki.

Egy férfi és egy nő a szülészeten és nőgyógyászaton? Valerie-nek kétszer sem kellett gondolkodnia, hogy tudja az okát.

Chloe, még mindig zaklatottan, folytatta: – Az a Sienna egy számító dög, Tristan meg egy idióta. Nem szabad hozzámenned!

Míg Valerie nyugodtnak tűnt, Chloe forrt a dühtől.

Valerie rezzenéstelen arccal kortyolt egyet az asztalon lévő vizespohárból. – Akárhányszor számolgat, a baj mindig ENGEM ér. Te miért vagy így felhúzva?

Amikor két évvel ezelőtt elment, Sienna zokogva könyörgött Valerie bocsánatáért.

Most pedig visszajött, és újra rávetette magát Tristanra.

'Papucs vagyok? Vagy csak túl kedves?' – gondolta magában Valerie.

Chloe nem tágított: – A legtökéletesebb időpontot választotta ki – pont azelőtt, hogy összeházasodnátok Tristannal. Egyértelműen forral valamit.

Valerie tekintete megacélosodott, szorítása megerősödött a telefonon. – Leteszem – mondta hűvösen.

Chloe hangja kétségbeesett volt: – Mit fogsz tenni?

Valerie ajkai keskeny mosolyra húzódtak. – Valaki elszámolta magát. Meg fogom tanítani matekozni.

Ezzel bontotta a vonalat, a hirtelen beálló csend pedig súlyos teherként telepedett a szobára.

Tükörképét bámulva Valerie felnyúlt, és megérintette a ruha fűzőjét.

Egy hirtelen, éles reccsenéssel kettétépte a ruhát, a darabokat pedig a földre hajította.

A hasadó anyag hangja visszhangzott a csendes helyiségben.

Az eladólányok döbbenten kaptak a levegő után, a szemük kikerekedett. De látva a Valerie arcáról sugárzó fagyos haragot, egyikük sem mert megmozdulni vagy megszólalni.

Miután visszavette a saját ruháit, a telefonja újra megrezgett.

Rápillantott a képernyőre – Tristan neve állt rajta.

Szó nélkül felvette, és a férfi hangja azonnal meg is szólalt, határozottan és röviden: – Ha végeztél a próbával, gyere be az irodába.

Az elmúlt két évben Tristan mindig gyengéd és figyelmes volt.

Most, hogy Sienna visszatért, hirtelen hűvössé vált.

Ez a hirtelen hangnemváltás a már egyébként is rideg szobát még fagyosabbá tette.

Gúnyos villanás suhant át Valerie tekintetén. Nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Habozás nélkül letette.

*****

Fél órával később...

Valerie belépett Tristan irodájába. A férfi a padlótól a mennyezetig érő ablaknál állt, és telefonált.

A napfényben fürödve a kifinomultság és a gyengédség mintaképe volt. Tökéletesen faragott profilját nehéz volt figyelmen kívül hagyni; olyan arc volt az övé, amelyről képtelenség volt elfordítani a tekintetet.

Megjelenése oly ritka és hibátlan volt, mintha olyasvalami lenne, amiről a legtöbb ember West Harbor Cityben csak álmodni mer.

Észrevéve a jelenlétét, Tristan gyorsan a telefonba mormolta: – Ma nem tudok veled ebédelni. Sajnálom. Szia.

Letette a telefont, odasétált a közeli bőrkanapéhoz, és a párnák halk nyikorgásával elhelyezkedett rajta.

A hívásból áradó melegség mintha egy szempillantás alatt elillant volna, helyét fagyos ridegség vette át, ami elhomályosította az arcát.

Tekintete Valerie-re szegeződött, hangja pedig nyerssé vált, amint kiadta a parancsot: – Gyere ide.

Valerie állta a tekintetét, egy centit sem mozdult. Sűrű feszültség vibrált közöttük, nehezen nehezedve a levegőre.

A megszokott rutintól eltérően nem ült mellé. Ehelyett a vele szemközti helyet választotta, olyan távolságot tartva, amely hűen tükrözte a köztük lévő fagyos hangulatot.

Tristan szeme elszűkült, és a fagyosság még mélyebbé vált.

Klikk – egy öngyújtó hangja hasított bele a csendbe. Halvány benzinszag terjengett a levegőben.

Valerie bosszúsan legyintett a kezével, hogy elhessegesse, orrát enyhén fintorba rántva a szagtól.

Tristan, rezzenéstelenül beleszívott a cigarettába, majd lassan kifújta a füstöt. Végül némi vonakodással megszólalt: – Sienna visszatért.

Egy másodpercre bűntudat villant meg a szemében, de szinte ugyanolyan gyorsan el is eltűnt, ahogy jött.

Aztán jöttek a szavak, amelyek megfagyasztották benne a vért: – Az esküvőnk... el kell halasztanunk.

Valerie a Chloéval való beszélgetés után már sejtette, hogy ez lesz.

– Mit értesz ezalatt? – kérdezte hűvösen.

Az esküvőjüknek semmi köze nem kellene, hogy legyen Siennához.

Tristan újabb füstfelhőt fújt ki, hangja higgadt volt, miközben magyarázta: – Beteg. Borzasztó állapotban van.

Miközben beszélt, átnyújtott neki egy dossziét, és hozzátette: – A Saint Jude Egyetem felvételi értesítője. Oda kellene menned tanulni.

Hangjában szinte leereszkedő él bujkált, mintha parancsot adott volna.

Valerie a kezében lévő dossziéra pillantott, de nem nyúlt érte. Apró, szinte játékos mosoly ült ki a szájszegletére.

– Külföldre küldesz? Hogy ne legyek láb alatt? – kérdezte, hangjából csöpögött a gúny.

Tristan arca elkomorult, az állkapcsa megfeszült. – Nem ez az az iskola, ahová mindig is járni akartál? Most megvan rá a lehetőséged...

– Tristan Vance! – vágott közbe élesen, hangja úgy hasított át a feszültségen, mint a kés.

Anélkül, hogy megvárta volna, míg befejezi, Valerie előrehajolt, kikapta a borítékot a kezéből, és darabokra tépte.

A boríték darabkái szerteszét szóródtak a padlón, az utolsó cafat pedig a kezéhez tapadt. Gondolkodás nélkül egyenesen Tristan arcába vágta.

A férfi arckifejezése megváltozott, a melegség teljesen kiveszett a szeméből.

Valerie többé egy pillantásra sem méltatta. – Elhalasztani az esküvőt? Ne is fáradj. Le van fújva.

Hagyta, hogy a szavak a levegőben lebegjenek, azok véglegessége szinte kettéhasította a szobát. Halasztás? Képtelen volt még csak fontolóra is venni. A törlés sokkal egyszerűbb volt.