Elowen

A Blackbriar Akadémia hatalmas vaskapui magasodnak előttem, feketén és élesen; sokkal inkább tűnnek szögesdrótnak, mintsem díszítőelemnek. Olyan magasan tornyosulnak, hogy a nyakamat kell nyújtogatnom, ha látni akarom a tetejüket. Egy pillanatra az az érzésem támad, mintha a rácsok meghajolnának, és úgy tekerednének körém, mint egy lecsapódó csapda. A bal oldalamon álló végrehajtó szorosabbra fogja a karomat, mintha attól tartana, hogy megint megpróbálok meglépni. Spoiler: Megpróbáltam. Kétszer is. Először a kietlen bozótoson át vetettem magam futásba, mielőtt a porba tepert volna. A második azzal végződött, hogy megbotlottam az átkozott csizmájában, és arccal a földbe csapódtam. A büszkeségem még mindig jobban fáj, mint a bordáim. A jobb oldali végrehajtó... Nos, ő tisztes távolságot tart. Nem hibáztatom. Tegnap, amikor először rám találtak, arcon lőttem egy olyan varázslattal, amiről nem is tudtam, hogy meg tudom idézni. A szemöldöke még mindig nem nőtt vissza rendesen, ami egyszerre kielégítő és enyhén rémisztő, valahányszor ránézek. Ahogy folyton oldalpillantásokat vet rám, mintha attól tartana, hogy újra felgyújtom, majdnem mosolyra késztet... De csak majdnem.

A kapuk hangtalan csikorgással nyílnak fel, mintha az egész hely csakis rám várt volna. Tökéletes, zöld pázsit terül el szabályos négyzetekben, túlságosan hibátlan ahhoz, hogy természetes legyen. Márványösvények csillognak a reggeli napfényben; egyetlen porszem vagy repedt kő sincs a láthatáron. A távolban kőtornyok magasodnak, ablakaik megcsillantják a fényt, és aranyszilánkokat vetnek a földre. Mágia zsong a levegőben, úgy nehezedik a bőrömre, mint vihar előtt az elektromosság. Aztán ott vannak a diákok. Tucatnyian, talán százan is ellepik az udvart. Szoros kis csoportokban mozognak, egyenruhájuk friss és vasalt: sötét blézer ezüst hímzéssel, a nyakuknál tökéletesen megkötött nyakkendő, a cipőjük pedig olyan fényesre van bokszolva, hogy tükörként veri vissza a fényt. Egyikük sem fest úgy, mintha valaha is a kietlen vidéket járta volna, sárral a körme alatt és füsttel a tüdejében. Mindannyian megtorpannak, amikor meglátnak. Olyan, mintha egy fodrozódást figyelnénk a tavon: egy fej elfordul, aztán még egy, majd megint egy. A mágia megtorpan a levegőben, a beszélgetések pedig megszakadnak. A makulátlan udvaron minden szempár rám szegeződik. Úgy bámulnak rám, mintha valami vadállat lennék, amelyik az erdőből tévedt ide. És nem is tévednek nagyot. Megrántom a karom, de a végrehajtó szorítása csak még erősebb lesz. A keze akár egy bilincs, mélyen a bicepszem húsába váj. Kihúzom magam, és egyenesen állom a tekintetüket. Ha veszett állatot akarnak, ám legyen. Megkapják.

Most jövök rá, milyen sok a mágiahasználó. Alakváltók, akiknek a bőre alatt szőr csillan. Tündérek ezüsttel keretezett szemekkel. Boszorkányok, akiknek az ujjbegyéből szikrák hullanak. A szellő egy szirén nevetését sodorja magával. Soha nem láttam még ennyit egy helyen. Még csak nem is álmodtam róla. A kietlen vidéken, ahonnan jöttem, nincsenek ilyen emberek, csak megtört mágiahasználók és a szabadság foszlányai. Mostanra a szabadság odalett, egyre zsugorodik mögöttem minden egyes lépéssel, amivel beljebb hatolok ebbe a tökéletes kis börtönbe. A végrehajtók nem lassítanak. Átvágunk az udvaron, és felmegyünk a széles márványlépcsőkön, amelyek úgy fénylenek, mint a csont. Az előttünk tornyosuló ajtók hatalmasak, rúnákkal vannak telefaragva, amelyek halványan pulzálnak, ahogy közeledem. Maguktól kinyílnak, engem pedig belöknek egy csarnokba, amitől összeszorul a mellkasom. Blackbriar belülről még rosszabb, mint kívülről. A levegő sűrű a füstölők és a mágia illatától. Csillárok lebegnek a fejünk felett, kristályszilánkok csöpögtetik a csillagfényt a falakra. Mélyvörös és ezüstszínű zászlók lógnak mindenfelé, rajtuk a Blackbriar címere hímzéssel: egy tűzből és láncokból álló főnix. A padló olyan tökéletesen csillog, hogy látom benne a saját komor tükörképemet. A csarnokot szegélyező diákok mellett vonulunk el, akik a kezük mögé bújva suttognak. Szemükkel engem követnek, arckifejezésük a kíváncsiságtól az undorig terjed. Olyan szavakat csípek el, mint „vad”, „jelöletlen” és „illegális”. Olyan erősen szorítom össze az állkapcsom, hogy megfájdulnak a fogaim. – Mozgás – mormolja a végrehajtó, és egy széles lépcsősor felé terel. A lépcsők végtelennek tűnnek, egyre magasabbra és magasabbra mászunk. A falakat komor arcú mágiahasználók portréi borítják, akik úgy merednek le rám, mintha már most bűnös lennék valamiben. A legtetején nehéz ajtók magasodnak, sárgaréz kilincseik tekeredő kígyókat formáznak. A végrehajtó egyet kopog, és az ajtó nyikordulva feltárul. Újra belöknek.

Az iroda csupa sötét fa és füst. A falak mentén magas polcok sorakoznak, roskadoznak az olyan régi könyvektől, amelyeknek a gerince mintha menten szétmállana. Egy kőkandallóban tűz lobog, a forróság végigkúszik a bőrömön. Egy hatalmas íróasztal mögött egy férfi ül, aki úgy néz ki, mintha kőből faragták volna, majd a biztonság kedvéért még fel is gyújtották volna. A haja hamuszürke, a szeme pedig akár az izzó parázs, amely annál forróbban ég, minél tovább bámul rám. Alistair Ashborn. A Blackbriar Akadémia igazgatója. – Üljön le – mondja, dörgő hangja mintha megrezegtetné a padlódeszkákat. Állva maradok. A csizmámat megvetem, a karomat összefonom. A szeme összeszűkül, de eszem ágában sincs a szelíd kis kóborlót játszani csak azért, mert egy sárkány alakváltó a puccos székéből ezt parancsolja nekem. Ashborn a végrehajtók felé int a kezével. – Hagyjanak magunkra. A hiányos szemöldökű úgy néz ki, mintha tiltakozni akarna, de a másik kilöki az ajtón, mielőtt kinyithatná a száját. A kilincs bekattan, és a szoba hirtelen túlságosan is csendes lesz. Csak én és a sárkány. – Mi a neve? – kérdezi. Megemelem az állam, de nem válaszolok. – És milyen mágiahasználó maga? – A szavai rövidek és kimértek. Pislogás nélkül meredek rá. A csend addig nyúlik, amíg meg nem pattan. Halkan cöccög egyet, és megrázza a fejét, mintha csak egy rosszcsont gyerek lennék. Majd egyetlen megfontolt ujjal megnyom egy rézgombot az íróasztala sarkán. – Küldje be Thorne professzort – mondja a belső telefonba. Érzem, ahogy megugrik a pulzusom. Újra hátradől, s parázsszemeivel egyenesen a padlóba szegez. – Sebaj, így vagy úgy, de kiszedjük magából azokat a válaszokat. Néhány másodperccel később az ajtó kinyílt, és besétált a baj.

Thorne professzor olyan magas, hogy az ember ösztönösen fel akar nézni rá, és le sem akarja venni róla a szemét. Alkata szikár, de erős; vállai kitöltik a sötét, szabott zakót, amit visel. A bőre meleg bronzszínű, az állkapcsa olyan éles, hogy üveget lehetne vele vágni, sötét haja pedig pont olyan hosszú, hogy súrolja az inge gallérját. A szeme viharszürke, méghozzá meglepő árnyalatban; éles és sokatmondó, mintha már most átlátna rajtam. A szája... Telt ajkak, amelyek úgy ívelnek, mintha csak egyetlen félmosoly választaná el attól, hogy a romlásba döntsön. Nyelek egy nagyot, a torkom kiszárad. Ashborn lustán felé int, orrlyukaiból füst száll fel, ahogy megszólal. – Thorne professzor a bájitalok és mérgek mestere, ugyanakkor van egy ritka képessége is. Tud a gondolatokban olvasni. A gyomrom összeszorul. Az elmém éppen vagy hat különböző, mocskos forgatókönyvet játszik újra a viharszürke szemekkel és azzal kapcsolatban, hogy mire lehetne képes az a száj... Basszus.