Mire a térkép izzó vonalai elvezetnek az A. Előadóteremig, a terem már tele van. Tucatnyi diák tölti meg a lépcsőzetes sorokat; egyenruhájuk makulátlan, hangjuk méhkasként zsong, miközben varázsszikrák pislákolnak az ujjbegyeken, vagy lustán lebegnek a pergamenek felett. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy végigpásztázom a termet. Természetesen az egyetlen üres szék leghátul volt. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, a táskám a csípőmnek ütődik, és habozás nélkül becsusszanok a helyemre. A mellettem lévő fiú abban a pillanatban felnéz, ahogy leülök. Csupa éles vonás és félmosoly; bozontos, sötét haja már önmagában is fegyvernek látszik. A szeme sötétbarna, furcsa rőt csillogással, amely úgy fogja meg a fényt, mint a parázsló szén. Csibészség csillan benne, merészen és szégyentelenül. Remek. Pont az a fajta fiú, akivel egyáltalán nem akarok leállni. A padra lököm a táskámat, lehajtva tartom a fejem, és teljesen figyelmen kívül hagyom őt. Félmosolya csak még szélesebbre nyílik, de nem szól... Egyelőre. A terem elején lévő ajtó nyikorogva kinyílik, és csend söpör végig a termen. Egy magas nő lépdel be, ezüst köntöse vízfodrozódásként ejti fogságba a fényt. A haja csontfehér, a hátán befonva, a bőre pedig arccsontjának vonalában halványan csillogó pikkelyeket rejt. Éles, üveges tekintete a sápadt kékeszöld valami nyugtalanító árnyalatában játszik. – Jó reggelt mindenkinek! – mondja nyugodt, de parancsoló hangon. – Úgy látom, ma új diákunk van. Ezért ismét bemutatkozom. Seryna Kael professzor vagyok, én fogom oktatni önöknek az Arkán Elméletet.

A cím illik rá. Kael úgy mozog, mint akinek évszázadok tekeregnek a csontjaiban. Amikor előreér, egyik kezét a katedrára teszi. Mágia szikrázik halványan az ujjai mentén, a levegő pedig ropog, ahogy a fa reagál az érintésére. – Kezdjük el – folytatja, és olyan tekintettel pásztázza végig a termet, amelynek semmi sem kerüli el a figyelmét. – Az Arkán Elmélet nem arról szól, hogyan varázsolnak, hanem arról, miért úgy viselkedik a mágia, ahogy. Valamennyien uralják, igen, de a megértés nélküli erő olyan, mint penge a gyermek kezében. A mellettem ülő srác halkan felkuncog, és érzem, hogy rám szegezi a tekintetét. Én az enyémet a professzorra lakatolom. – Először is – mondja Kael, és egyet int a kezével. Egy izzó fényháló szökken a levegőbe, betöltve a terem elejét. Arany és kék szálak szövődnek össze pókhálóként, halványan lüktetve. – Ez a Szövedék. Mindent összeköt: a levegőt, amit beszívnak, a földet, amin járnak, még a gondolatokat is a fejükben. A mágiát nem teremtik; azt a Szövedékből merítik. A diákok lázasan körmölnek a jegyzetfüzeteikbe. Én csak meredek rá, és bár próbálom, nem bírom megállni, hogy ne tátva maradjon a szám. – Minden mágikus faj más-más kapcsolatban áll vele – folytatja. – Az alakváltók ösztönösen merítenek a vérvonalukból, a boszorkányok a kimondott igék révén, a tündérek alkuk és eskük által. A boszorkánymesterek... – tekintete az első sorban ülő kis csoportjukra villan – nagyon hasonlítanak a boszorkányokhoz; a látók pedig természetesen megpillantják a Szövedék áramlását az eljövendő lehetséges kimenetelekbe. Nyelek egy nagyot. Egy szó sem esik az elszívókról. Semmi utalás arra, hogy létezik hozzám hasonló is a világon. Kael hangja élesebbé válik. – A Szövedék azonban nem végtelen. Minden egyes meghúzott szál vámot szed. Ha túl sokat használnak belőle, megégnek. Ha rossz irányba hajlítják, visszacsap, és annak következményei lesznek. Hagyja, hogy a szavai egy pillanatig a levegőben lógjanak, mielőtt ökölbe szorítja a kezét. A fényháló egyetlen izzó szikrává omlik össze, amely a tenyere fölött lebeg. – Ez – mondja halkan – az Arkán Elmélet. Hogy nemcsak az adottságot értjük meg, amelyet birtokolunk, hanem az árat is, amelyet megkövetel. A terem elcsendesedik: tucatnyi kitágult szem, sercegő lúdtoll és nyugtalan mágia szikrája a válasz. Mellettem a bozontos fekete hajú fiú pont annyira hajol közel, hogy a hangja megsimítsa a fülemet. – Úgy látom, te már fejben jegyzetelsz, kóborló. Nem gondoltam, hogy érdekel. Megfeszülök, és még erősebben szorítom a tollam. Jegyzetelni? Nem... De minden szavára figyeltem, mert ha a Szindikátus azt hiszi, hogy az övék vagyok, akkor pontosan tudnom kell, mire akarnak felhasználni.

Kael professzor egy újabb mágia-szikrát hagy a tenyere felett lebegni egy hosszú pillanatig; a halványkék fény éles árnyékokat vet tündérvonásaira. Aztán egy ujjmozdulat, és a szikra felfelé lő, egyetlen vékony, ragyogó aranyszállá fonódva. – A legtöbben úgy hiszik – mondja –, hogy a mágia a sajátjuk. Hogy ott lakozik önökben, arra várva, hogy az akaratukhoz hajlítsák. A szál egy kötél vastagságúra duzzad, amely feszesen nyúlik ki a két keze között. – Ám az igazság az, hogy kölcsönkapják. Merítenek a Szövedékből, amiért cserébe pedig tartoznak neki. Egy újabb éles csuklómozdulattal a kötél kilövell, és lándzsa alakot ölt. Éles, vibráló energia zsong keresztül a termen, és feláll a szőr a karomon. A diákok előrehajolnak, tágra nyílt szemmel és elvarázsolva. – Nos – mormolja Kael, a hangja már-már túlságosan is halk ahhoz, hogy hallani lehessen –, mi történik akkor, ha többet vesznek el, mint amennyit vissza tudnak fizetni? Keresztülhajítja a lándzsát a termen. Olyan dörrenéssel csapódik a kőfalba, amely megrezegteti a padokat. Zihálás és ideges nevetés hullámzik végig a diákokon, amíg a lándzsa vissza nem csapódik, akár egy gumiszalag, és brutális erővel belevágódik Kael mellkasába. Az ütéstől szikrák pattognak végig a testén, köntösét kék tűz csillogásába borítva. Megtántorodik egyetlen lépést, de éles mosolya egy pillanatra sem bizonytalanodik el. Egyetlen rántással a mágia kialszik, semmi mást nem hagyva maga után, csak a levegőben kavargó füstöt. Ismét síri csend borul a teremre. – Ez – mondja hűvösen, lesöpörve a képzeletbeli port az ujjáról – a Szövedék válasza az arroganciára. Minél nagyobb a lopás, annál nagyobb a visszacsapás. A történelem tele van olyan bolondok hulláival, akik nagyobbnak hitték magukat annál a törvénynél, amely mindannyiunkat megköt.

Annyira rászorítok a tollamra, hogy az ujjperceim teljesen elfehérednek. Ha igaz, amit mond, akkor mi a pokolnak köszönhetem, hogy túléltem az elszívásokat az elmúlt évek alatt? Egy kéz lendül a magasba az első sor környékén. – Hogyan vonatkozik ez ránk? – kérdezi a fiú. A hangja könnyedén száll át a termen. – Az alakváltók ereje a vérből fakad, nem valami... égi varázshálóból. Mormogások hulláma követi, miközben az osztály fele egyetértően bólogat. Kael professzor arckifejezése nem változik. Ha valami, az ajka körüli halvány ív még élesebbé válik. – Jogos kérdés, és igaza van: az alakváltók nem a hagyományos értelemben varázsolnak. Az önök mágiája a csontvelőben van megkötve, magába a vérvonalba van beleírva. Önök maguk a testet öltött Szövedék. A fiú úgy kidülleszti a mellkasát, mintha dicséretet kapott volna. – De azért még nem jelentenek kivételt. A Szövedék továbbra is uralja önöket. Minden egyes alakváltás, a megnövekedett erő vagy sebesség minden egyes fellángolása olyan, mintha egy szálat húznának meg. Ha túl messzire, túl gyakran feszítik a húrt, még a saját vérük is elárulja önöket. És akkor a fenevad mindent felemészt. Vagyis még az alakváltók is kiéghetnek. A Szövedék tényleg egy cseppet sem törődik azzal, milyen fajba tartozik az ember; mindig megköveteli a maga jussát.