Átvágok a padlástéren, a csizmám kopogása visszhangzik a széles, üreges padlódeszkákon. A hely hatalmas, nagyobb, mint bármelyik ház, amibe valaha betettem a lábam, és nagyobb, mint a legtöbb pajta otthon, a kietlen vidéken. Mindent porréteg borított: a szarufákat, a repedezett gerendákat, a sarkokat, ahol a pókhálók csipkeként csüngtek, és mégis... Bele tudtam képzelni. Egy kis mágiával, itt egy villanásnyi fénnyel, ott egy kis polírozással, egy bűbájjal, ami kikeféli a penész és a férfi hónalj bűzét, szinte már szép is lehetne. Talán. Ahogy mászkálok, megakad a szemem valamin a túlsó fal közelében: egy halvány ragyogás, csupán egy apró fényszilánk, ami áttör a padlódeszkák között. Leguggolok, végighúzom az ujjam az illesztés mentén, amíg meg nem találom: egy kis fémlapka, ami a deszkák közé van ékelve. Egyetlen rántással visszacsúszik, és egy éles lélegzetvételre akadok. Egy szellőzőnyílás. Bár kicsi és keskeny, egyenesen a lent lévő kollégiumi szobába látni rajta. Közelebb nyomom az arcom, és elvigyorodom, amikor meglátom egy diák körvonalait, ahogy könyveket és ruhákat gyömöszöl egy táskába. Gyorsan mozog, magában motyog, teljesen gyanútlan. Hátradőlök, végigpásztázom a padlás padlóját, és a vigyorom még szélesebb lesz, amikor észreveszem, hogy több szellőzőnyílás is van. Tucatnyi van belőlük elszórva a padló teljes hosszában. – Na, helló, mágikus utánpótlás – mormolom magamban. Újra mélyre hajolok, és a lent lévő fiúra fókuszálok. Az energiájának zsongása – nyers, hanyag, őrizetlenül hagyott – úgy bizsereg át a szellőzőn, mint egy feszültség alatt álló vezeték. Gondolkodás nélkül kinyúlok érte, csak annyira rántva rajta, hogy megízleljem. Az erő simán és melegen csúszik belém, szikrázva a bőrömön. Csak egy korty, többet nem is veszek el. Csak annyit, hogy együtt zsongjak vele. Észre sem fogja venni, hogy eltűnt. Szinte sosem veszik észre. Mire elhagyja a szobát, a tartalékai újra feltöltődnek, én pedig jóllakom. Visszaülök a sarkamra, a szívem hevesen ver, az ajkam titokzatos mosolyra húzódik. Igen, ez a padlás talán bűzlik a portól és a mellőzöttségtől, de átkozottul jó kis juttatás jár hozzá.

Visszacsúsztatom a szellőzőt a helyére, a fém finoman megkarcolja a fát, majd újra hátra dőlök a sarkamon. Halkan dúdolva a tartalékolt boszorkánymesteri mágiámtól, elsuttogom egy régi varázslat szavait; egyszer akadtam rá, elrejtve egy könyvben, amiről senki sem gondolta volna, hogy elolvasom. A levegő megremeg körülöttem, ahogy a mágia beleszívódik a gerendákba és a falakba, légmentesen lezárva a padlásteret. Semmi hang be, semmi hang ki – hacsak nem én akarom úgy. Remek kis trükk. Olyan, ami már többször segített rajtam, mint amennyit meg tudnék számolni. Felállok, leporolom a kezem, és felemelem a tenyerem. Egy újabb lélegzettel kiengedem a kölcsönzött mágiát; éles széllökéssel söpör végig a padlón. A por felkavarodik, majd eltűnik, ragyogóan tisztán hagyva a teret. Odalépek a hatalmas ólomüveg ablakhoz, és a tenyerem a hideg üvegnek nyomom. A mocsok feloldódik az érintésem alatt, a színek tisztább, élénkebb árnyalatokba robbannak, amíg a reggeli napfény be nem áramlik, vörös és kék mintákat szórva szét a padlón. Egy pillanatig csak állok a fényben; a mellkasom emelkedik, a mágia halványan zsong az ereimben. Halkan kipróbálom magam, tesztelem a vonzást. Még mindig maradt egy kevéske – egy csinos kis adag bennem elrejtve. Elég ahhoz, hogy számítson, ha szükségem lesz rá. Úgy döntöm, a legjobb, ha a többit elrakom későbbre. Sosem tudhatja az ember, mikor jön a következő „harcolj vagy menekülj” szituáció. Egy sóhajjal a padlástér túlsó vége felé fordulok. A ruhásszekrény repedezetten és ferdén áll ott, de halványan zsong a bűbájtól. Az ujjaim súrolják a fogantyúját, és egy meleg szikra fut végig a bőrömön. Határozottan megbűvölték, hiszen hogy is lehetne másként. Hisz „hasznos”. Kinyitom az ajtaját, és azonnal megbánom, hogy megtettem. Bent az egyenruha lóg. Hangosan felnyögök, és a kezemmel az arcomba temetkezem. – Te most tényleg szórakozol velem. Az öltözék úgy néz ki, mintha olyasvalaki tervezte volna, akinek még sosem kellett az életéért futnia. Egy icipici, fekete rakott szoknya, ami alig fedi el a fenekemet; combig érő, fehér zokni, ami csak úgy ordít, hogy „nézz rám”; egy merev, fehér gombos ing, ami valószínűleg két számmal kisebb a kelleténél, és egy kis blézer ezüst hímzéssel, amit mintha csak azért terveztek volna, hogy a puszta formalitásával is megfojtson. Mindezek tetejébe pedig fekete magassarkú. Hogy a pokolba tudnék én valaha is az életemért futni magassarkúban? Felemelem a vállfát, és úgy meredek rá, mintha abban bíznék, hátha spontán lángra lobban. – Hát igen – mormolom. – Ez az iskola meg akar kínozni.

Miután belepaszírozom magam az egyenruhának nevezett nevetséges ürügybe, és beletuszkolom a lábam a combig érő zoknikba, átvetem a vállamon az oldaltáskát, amit a szekrényben találtam. Halványan molyirtó- és porszaga van, de legalább elég strapabíró ahhoz, hogy elbírjon néhány könyvet, vagy egy téglát, ha esetleg arra lenne szükségem. Fényes új megaláztatásom beteljesülve a kezembe veszem a mágikus térképet, és elindulok lefelé a kanyargós padláslépcsőn. Abban a pillanatban, hogy visszalépek a kollégium folyosójára, meg is bánom. A bámuló tekintetek azonnal megtalálnak. Már nem azok a kíváncsi vagy gúnyos pillantások, mint korábban; ezek másmilyenek. Súlyosak, hosszan elidőznek rajtam és éhesek. Alakváltók dőlnek ki az ajtófélfákon, a szemük csillog, ahogy követnek. Boszorkánymesterek hagyják abba a beszélgetést a mondat közepén, ajkuk félmosolyra húzódik. Még a tündérek is olyan ragadozó, méregető módon döntik meg a fejüket, amitől borsózni kezd a hátamon a bőr. Forróság kúszik fel a nyakamon, ahogy ökölbe szorítom a kezem az oldalam mellett, de rákényszerítem magam, hogy tovább haladjak. Magasabbra húzom a táskát a vállamon, és hagyom, hogy hosszú, fekete hajam előrehulljon, mintegy függönyt vonva az arcom elé. Szemem a kezemben lévő térképre tapad, mintha az izzó vonalak és a változó szimbólumok lennének a leglenyűgözőbb dolgok, amiket valaha láttam. Egyik lépés a másik után, végig a kollégiumon, át a tágas közös helyiségen, miközben elhagyom a füttyögéseket és a mormolásokat. – Szobatárs-alapanyag? – suttogja valaki. – Egy hetet sem fog kibírni – mondja egy másik mély, sóvárgó hangon. Összepréselem a számat, úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, és megyek tovább. A térkép halványan ragyog, kacskaringós folyosókon és márványlépcsőkön lefelé vezet, amíg a címsor aranysárga fényben ki nem élesedik: Bevezetés az Arkán Elméletbe — X. Előadóterem. Kifújom a levegőt, és felkészülök. Az első órám, az első próbám, és máris mindent utálok ezen a helyen.