Kaelia

Már kilencszer haltam meg. És minden egyes alkalommal az ő keze által.

Zaric alfa a Vasvért falkából. A legveszélyesebb férfi, akivel valaha szembe kerültem.

A jelenet mindig ugyanúgy kezdődött: a kardja a torkomnak feszült, hideg kék szemei odaszegeztek a földhöz, ahol térdeltem. A végső csapás sosem maradt el, pengéje átvágta a húst, vér ömlött a mellkasomra, miközben az utolsó lélegzetemet vettem.

Talán felmerül a kérdés, hogy ha kilencszer tértem vissza, miért nem tudtam megakadályozni. Miért nem tudtam megváltoztatni a véget. A valóság kegyetlen volt. Semmire sem emlékeztem az előző életeimből egészen eddig a pillanatig, amíg meg nem láttam Zaric pengéjét a torkomnál. Akkor zúdult vissza rám minden: a kilenc halál, a szemem előtt újra és újra lepergő életem.

A mellkasom zihált. Rászorítottam a kezem a hasamon tátongó sebre, próbálva visszatartani azt, ami már így is kifelé ömlött. Körülöttem a csatatér csendes volt, leszámítva a haldoklók nyöszörgését. Minden emberem odaveszett.

Zaric magasodott felettem, szikáran és könyörtelenül, páncélja fénylett a vértől. Egyetlen karcolás sem volt rajta. Az arca a szokásos módon kifejezéstelen és rideg volt, azok a hideg kék szemek a szánalom legkisebb jele nélkül fúródtak belém. Úgy nézett rám, ahogy az ember egy sebesült állatra néz, másodpercekkel a végső csapás előtt. A hidegvérű szörnyeteg épp arra készült, hogy kioltsa az életemet.

– Óh – gúnyolódott valaki mögötte, egy arctalan katona, aki már túl sokszor nézte végig a halálomat. – Még mindig küzd az életéért. Milyen szomorú.

Egy másik katona felnevetett. – Haha. Valóban szomorú. A hatalmas Luna, aki háborúba vezeti a népét, miközben a társa a kastélyában ül, iszik és a szajháival kefél. Mennyire ostoba!

Egy harmadik hang is közbeszólt. – Egyáltalán meg kell ölnünk? Nézzetek rá. Gyönyörű. Magunkkal vihetnénk, tarthatnánk rabszolgaként. Képzeljétek el: a Moonflare falka Lunája előttünk térdel.

Mocsok áradt felém. Ökleim remegtek a földön, körmeim a tenyerembe vájtak. A torkom sajgott, a lélegzetem akadozott, de hallgattam. Bármelyik másik napon vért köptem volna az arcukba, és megátkoztam volna őket. Én voltam a Luna. Senkinek sem engedtem volna meg, hogy megsértsen. De tanultam belőle.

Minden alkalommal, amikor felkeltem, hogy megvédjem a becsületemet, Zaric leterített. Ez is egyike volt a halálnemeimnek. És istenem, olyan fáradt voltam.

Így hát hagytam, hadd beszéljenek. Hadd rángassák a nevemet a sárban. Nem emeltem fel a tekintetemet, és nem pazaroltam az erőmet.

A hallgatásom feldühítette egyiküket. Csizmák csikorogtak a véráztatta földön, ahogy közelebb viharzott. – Ki a fasz vagy te, hogy levegőnek nézel, te kurva? – Emelte fel a kezét, készen állva arra, hogy pofon vágjon. De mielőtt a tenyere lecsaphatott volna, Zaric odafordította a fejét, és rá szegezte a tekintetét.

A katona azonnal megmerevedett. A keze nyomban lehullott.

Még a saját emberei sem mertek ellenszegülni neki.

Épp csak annyira emeltem fel a tekintetemet, hogy rájuk nézzek, majd újra leengedtem. A hangom halkan hagyta el a torkomat: – Ölj meg.

Csend.

Mindannyian megtorpantak, a szemük elkerekedett. Egyikük hitetlenkedve mormolta: – Most tényleg… arra kért minket, hogy öljük meg?

Egy másik feszülten gúnyolódott: – Az előbb még úgy harcolt, mint egy démon. Honnan ez a hirtelen változás?

Zaric kardja meg sem moccant a torkomon. Félrehajtotta a fejét, jéghideg tekintetében kíváncsiság csillant meg, miközben méregetett. – Halált kívánsz? – A hangja nyugodt volt, szinte derűs. – Miért?

Nem válaszoltam. A tekintetem a földre tapadt, a térdemnél tócsába gyűlő vérre.

– Miért, a Moonflare falka Lunája? – faggatott újra.

Miért?

Mert fáradt voltam. Mert minden élet, minden küzdelem, minden kétségbeesett harc mindig ide vezetett. Belefáradtam a sors elleni harcba, csak azért, hogy ugyanazt a véget érjem el.

Nyeltem egyet. Az ajkam remegett, de az igazság mégis kiszaladt rajta.

– Mert elfáradtam a harcban – suttogtam elcsukló hangon. – Úgyis véget vetsz neki, bármit is teszek… szóval csak tedd meg gyorsan.

Éreztem, ahogy a tekintete belém ég. Nem mertem felnézni. Ha most meglátnám a szemét, ha ebben az állapotban néznék szembe vele, megvetném magam, amiért ilyen gyenge vagyok.

A penge közelebb nyomódott a torkomhoz. Nyeltem egy nagyot, a pulzusom száguldott. Istenem, rettegtem. Nem akartam megint meghalni. De milyen választásom volt?

Lehunytam a szemem. Kérlek, most legyen gyors. Minden korábbi alkalom túlságosan fájt.

A kard súlya elmozdult. Felkészültem a vágásra, de ehelyett a penge leengedésének hangját hallottam.

Kipattant a szemem. Megdermedtem. Mi?

Körülöttem mindenki hallgatott. Zaric katonái is értetlenül bámulták az alfájukat. Ő ott állt, a penge az oldala mellett pihent, az arca olyan hideg és kifürkészhetetlen volt, mint mindig.

– M-mit csinálsz…? – remegett meg a hangom, ahogy hitetlenkedve felnéztem rá.

Összeszűkült a szeme. – Meg akarsz halni? – Szája gúnyos mosolyra rándult, de ez nem mosoly volt. – Ez egészen szórakoztató. A tekinteted… rettegsz a haláltól, mégis könyörögsz érte. Még sosem láttam hozzád hasonlót.

Nyeltem egyet, a torkom száraz volt.

Zaric félrehajtotta a fejét, úgy tanulmányozott, mint egy kirakóst. Aztán így szólt: – Nagyon jól van. Adok egy esélyt az életre. Ha túléled a mai napot, megtarthatod az életedet.

A szívem kihagyott egy ütemet. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.

– Caleb – szólt Zaric.

– Igen, Alfa – válaszolt egy feltűnő jelenség, egy szőke hajú férfi, a bétája.

– Add ide az íjamat.

Caleb gyorsan engedelmeskedett, és Zaric kezébe adta a fegyvert. Az Alfa idegbe fektetett egy nyilat, majd rám szegezte.

– Adok egy percet a futásra – mondta. – Aztán az embereimmel tüzet nyitunk. Ha el tudsz menekülni, nem fogunk vadászni rád.

A katonák felnevettek. Szemük felcsillant az örömtől. Számukra már nem Luna voltam. A prédájuk voltam.

Összeszorult a mellkasom. Minden ösztönöm azt sikoltotta, hogy maradjak lent, hagyjam itt véget érni az egészet, mielőtt elkezdhetnék a kegyetlen játékukat. De ez még soha nem történt meg azelőtt. Kilenc életem során egyszer sem kímélt meg, nemhogy kiutat kínált volna.

Remegett a testem. Az elmém azt súgta, hogy adjam fel. De valahol mélyen mégis élt bennem a remény. Nem akartam meghalni.

Élni akartam.

Zaric feje kissé félrebillent, kék szemei megvillantak. – A helyedben – mondta –, már futnék.

Beleharaptam az ajkamba. A lábaim elnehezültek, de mozgásra kényszerítettem őket. Aztán megfordultam és futásnak eredtem.

Mögöttem a hangja visszaszámolt. Amikor az első nyilak fütyülve hasítottak át a levegőben, nem álltam meg. Még akkor is futottam tovább, amikor a húsomba vájtak, még akkor is, amikor a fájdalom átégette a testemet.

Futottam, mert az összes életem során most először volt esélyem.