Kaelia

Előrebotorkáltam. Úgy éreztem, mintha a lábaim már nem is hozzám tartoznának, de mozgásra kényszerítettem őket. Nem állhattam meg. Gyorsan vettem a levegőt, a látásom elhomályosult, de átküzdöttem magam a ködön.

Megcsináltam.

Valóban megcsináltam.

Megmenekültem a haláltól.

Bár még mindig véreztem, összetörtem és egy hajszálon függött az életem, tudtam, hogy ha ellátást kapok, sikerülhet. Meggyógyulhatok és élhetek. A gondolattól halvány mosoly rándult meg az ajkaimon.

Felnéztem, és megláttam a kastély kapuit. Az otthonomat. Ismerős páncélos férfiak őrizték. A megkönnyebbülés olyan erővel áradt el bennem, hogy majdnem térdre kényszerített.

'Megcsináltuk, Nyla. Majdnem otthon vagyunk.'

Nyla nem válaszolt. A farkasom a csata óta hallgatott. Fehér farkas volt, az egyik legerősebb a létezők közül, mégis, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, eltűnt, pontosan úgy, mint az előző életeimben minden egyes alkalommal.

Mégis tudtam, hogy ott van, figyel, és a maga módján segít. Ha nem lett volna, már halott lennék. Nem értettem a hallgatását, de azt mondtam magamnak, hogy amint meggyógyulok, visszatér hozzám.

A testem imbolygott, ahogy a kapu felé botladoztam. Az egyik őr összeszűkült szemmel nézett, majd elkiáltotta magát: – Mi? Valami közeledik! Íjakat fel!

– Ki vagy?! Mi járatban vagy?

Felemelem egy remegő kezem, a hangom rekedt volt: – Álljatok meg! Ne lőjetek! Én vagyok az, Luna Kaelia.

A férfiak megdermedtek, döbbenten pislogtak rám. Nem hibáztathattam őket. Egyáltalán nem hasonlíthattam önmagamra: vértől borítva, a halál torkában botladozva, mint egy koldus, ahelyett a kecses Luna helyett, akihez hozzászoktak.

A térdemre támaszkodtam, kapkodva a levegőt, majd kiegyenesedtem. A szemem rájuk szegeződött. – Mire vártok? Nyissátok ki a kapukat! Mondjátok meg Caiusnak, hogy visszatértem.

Az őrök nem mozdultak. Ehelyett egymásra néztek. Aztán lassan felemelték az íjaikat, és rám céloztak.

Hitetlenkedve pislogtam. A szívem megbotlott a mellkasomban. – M-mit csináltok?

Bámultam a férfiakat, a testem ingadozott, a mellkasom égett minden egyes nehéz lélegzetvételnél. Egyikük előrelépett, a hangja kemény volt.

– Térdre. Parancsba kaptuk, hogy vegyünk őrizetbe.

A szemem tágra nyílt. – M-hogy érted, hogy őrizetbe? Mit csináltok? Nem látjátok, hogy megsérültem? – A hangom elcsuklott. – Meghalok, ha nem kapok ellátást. Hívjátok Caiust azonnal! Ha Caius tudná, mit műveltek, soha nem tűrné el ezt a tiszteletlenséget!

Az egyik őr gúnyolódott, szája gúnyos mosolyra húzódott. – Persze, persze. Térdre, Kaelia Ashwood.

A teljes nevem pofonként ért. Senki sem merte a Lunát a teljes nevén szólítani. Összevontam a szemöldökömet, összezavarodva. Ez nem volt jó. Tudták, ki vagyok. Tudták a rangomat. És mégis mertek nyilakat szegezni rám?

Kinyitottam a számat, hogy válaszokat követeljek, de a kapuk nyikorogva kinyíltak.

Megfordultam, megkönnyebbülve, hogy Caius lép ki rajtuk.

Olyan lélegzetallító volt, mint mindig: hosszú fekete haja gondosan hátra volt fogva, vörös talárja lágyan hullámzott, fején arany korona csillogott. Az Alfám, a társam. Az ok, amiért egyáltalán elindultam ebbe a háborúba.

Az oldalán az ikertestvérem, Giselle sétált. Ő volt azon kevesek egyike, akik mindig mellettem álltak, támogattak és szerettek, bármi történt is. Mögöttük további őrök lépkedtek.

Caius léptei lassúak voltak. Megállt előttem. A térdeim majdnem összeroskadtak, de megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.

Hála az istennek.

Elmosolyodtam. – C-Caius… hála az istennek, hogy itt vagy. Ezek az emberek ostobaságokat beszélnek. Nem akarnak beengedni, azt mondják, őrizetbe kell venniük. Tudom, hogy ez biztosan tévedés. – Megszorítottam a vérző oldalamat. – De nem számít, csak olyan fáradt vagyok, Caius. Ellátásra van szükségem. Kérlek, csak...

Megálltam, amikor valami megakadt a szememen.

Pislogtam. A testvérem egy arannyal hímzett talárt viselt, rajta a Luna jelével.

A Luna-talárt.

A szívem kihagyott egy ütemet, a vérem megfagyott az ereimben.

– Ez… mi ez? – A hangom alig volt több suttogásnál. Caiusra kényszerítettem a tekintetemet, megerősítést keresve. – Miért viseli azt?

Nem mozdult, még csak nem is reagált arra az állapotra, amiben voltam. Csak állt ott, a szeme kifürkészhetetlen volt.

Megremegett az ajkam, ahogy megnyaltam, érezve a vér ízét. – Caius… mi folyik itt?

Caius tekintete találkozott az enyémmel. – Hogyan sikerült túlélned?

Pislogtam. Bennrekedt a szó a torkomban. – M-mit?

– Hogyan élted túl, Kaelia? És hol vannak a csapatok, akiket veled küldtünk?

Kiszáradt a szám. Nyeltem egy nagyot, a testem imbolygott a lábamon. Nem tudtam, mit mondjak. A gondolataim összekuszálódtak, kavarogtak a kimerültségtől és a vérveszteségtől.

Giselle hangja csattant fel mellette: – Testvérem, az Alfa kérdezett tőled valamit. Miért hallgatsz ennyire? Nincs rá válaszod? – Megkocogtatta az állát, mintha gondolkodna, az ajka elmosolyodott. – Vagy… talán az lehet az oka, hogy a csapataidat csaliként használtad, és egyedül menekültél el?

A szemem tágra nyílt. Hitetlenkedve bámultam rá. – M-mit beszélsz, Giselle? Csalinak? Sosem tennék ilyet!

Az egyik őr gúnyosan felhorkant. – Mi? Úgy érti, sorsukra hagyta őket? A saját katonáit használta a visszavonulása fedezésére? – A földre köpött. – Gyáva féreg.

Kétségbeesetten ráztam a fejem. – Nem! Mondom, hogy ez nem igaz! Senkit sem használtam fel a meneküléshez!

Caius hangja könyörtelen volt. – Akkor hogyan menekültél meg? Miért hagyott volna életben az a hidegszívű vipera?

Rá akartam sikítani, hogy haldoklom, és legalább hagyhatna pihenni, mielőtt válaszolásra kényszerít, de visszanyeltem a szavakat. Csak annyit tehettem, hogy remegő ajkakkal kipréselem az igazságot.

– Én… nem tudom – suttogtam. – Csak úgy elengedett. Mindenki más meghalt, de engem nem ölt meg.

Giselle felnevetett. Gúnyos kuncogás volt, ami egyáltalán nem hasonlított a testvéremére.

– De miért engedett volna el, testvérem? Amennyire én tudom, Zaric alfa senkinek sem kegyelmez. Mindenkit megöl, aki az útjába áll. Ó, hacsak nem… – Színpadiasan elakadt a lélegzetem, a kezét sokkoltan a szájához kapva. – Hacsak nem feküdtél le vele és az embereivel. Ezért engedett el?

A vérem felforrt a hitvány megjegyzésétől.

– Elég! – förmedtem rá, hangom megdördült a Luna parancsszavától. Giselle hátrahőkölt, az önelégült mosolya elhalványult. Még ebben az állapotomban is helyre tudtam tenni őt.

– Ne tegyél ilyen visszataszító feltételezéseket! – üvöltöttem, a mellkasom zihált. – Inkább meghalnék, minthogy megengedjem, hogy hozzám érjenek!

Caius felé fordultam, kétségbeesett, könyörgő tekintettel. – Hinned kell nekem, Caius. Ez történt.

Egy pillanatig csak bámult rám. Hideg zöld szemei az enyémet kutatták, de nem volt bennük melegség.

– Nem számít.

Bennrekedt a lélegzetem. – M-mit?

– Nem számít, mi történt odakint. Az számít, hogy neked nem kellett volna élve kijutnod onnan, Kaelia.

A talaj megmozdult alattam. – Mit beszélsz…?

– Azt hittem, megkíméllek – folytatta. – Azt hittem, kíméletesebb, ha a csatában halsz meg, mintha az egész falka előtt utasítanálak el, és temetnélek el a szégyenben. De te nem haltál meg a csatában. Így nincs más választásom, mint ezt tenni.

– Én, Caius Ironcross, a Moonflare falka Alfája, elutasítalak téged, Kaelia Ashwood, mint társamat.