Kaelia döbbenten állt, alig hitt a szemének.

A férfi, aki immár hat éve a férje volt, a falkaházuk kellős közepén fonta karját egy apró termetű lány köré. Az aranyos vörös hajú lány diszkréten rápillantott, és Kael meg mert volna esküdni, hogy egy röpke pillanatra gúnyos mosolyt vélt felfedezni az arcán.

– Kae, drágám – szólította meg őt Torin, a törvényes férje, választott társa és a falkájuk Alfája olyan hangon, ahogyan mindig is tette, amikor kettesben voltak. – Be kell vallanom valamit. Megtaláltam az igazi társamat. Nadiának hívják.

A teremben síri csend uralkodott attól a pillanattól kezdve, hogy ők ketten kézen fogva beléptek. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és minden szem hármójukra szegeződött: az Alfára, a Lunára és az Alfa társára.

Kael képtelen volt rávenni magát, hogy megszólaljon, így Torin vette át a szót.

– Figyelj, tudom, hogy mi választott társak vagyunk, és mindig te maradsz a Lunám, efelől biztosíthatlak, de amióta a farkasam meglátta Nadit, teljesen megőrül. Rosszat tenne a falkának, ha most elutasítanám. Nem tudná feldolgozni, és ez gyengítene minket.

Tessék, itt is van – a kifogás!

Ők ketten iskoláskoruk óta szerelmesek voltak egymásba, a tökéletes pár. Kaelia egy rendkívül erős falka hatalmas Alfájának lánya és örököse volt. Torin pedig az apja legjobb barátjának fia, és a saját falkájának leendő Alfája. Amióta randevúzni kezdtek – a lány tizenöt, a fiú pedig tizenhat éves volt akkor –, mindenki folyton arról suttogott, hogy ők az igazi társak. Mindig is álompárként tartották őket számon, és mindenki irigyelte a szerelmüket. Ráadásul Kaelt, mint egy Alfa lányát, arra nevelték, hogy egy napon Luna váljon belőle. És nem is akármilyen. A tökéletes Luna. Felelősségteljes nő lévén minden szabadidejét azzal töltötte, hogy azt tanulmányozta, mit is kell majd tennie élete hátralévő részében. Egyértelmű volt, hogy minden egyes feladatot a tökéletességig sajátított el, hogy mire betölti a tizennyolcat és készen áll a Torral való házasságra, mindenre fel legyen készülve.

Amikor elérkezett Tor tizennyolcadik születésnapja, Kael remegve várta a találkozást, vágyva arra, hogy meghallja kettejük életének egyetlen és legfontosabb szavát: társ.

A férfi aznap kora reggel átvezetett a falkájához, a lány pedig lerohant a lépcsőn, hogy üdvözölje őt, ám ahogy közeledett, mindkettőjük mosolya lehervadt. Kael semmit sem érzett, de a fiú már tudta a választ.

– Nem mi vagyunk egymás társai, ugye? – kérdezte a lány, miközben könnyek csorogtak le az állán.

– Nem a sors által elrendeltek – erősítette meg Torin, majd nagyot sóhajtva a karjába zárta őt, ajkait a hajába fúrva. Jó ideig csak álltak így, várva, hogy az első csalódottság hullámai elüljenek. Amikor készen álltak, Tor a kezei közé fogta a lány arcát, és megígérte: – Ez nem számít, Kae! Téged választalak! Mindig téged foglak választani! Bármi is történjen, senki sem törheti meg a köztünk lévő szerelmet. Te leszel a társam, az én választott társam! Az egyetlenem!

Sokat segített a helyzeten, hogy a családjaik ekkorra már gyakorlatilag az egész esküvőt megtervezték. Apjának már nem volt fia, mivel Kaelia bátyja fiatalon elhunyt, miközben a kishúgaikat, az ikreket próbálta megmenteni egy csapat kóborlótól. Végül mindannyiukat megölték, és csak Kael maradt életben. Sürgető kérdés volt az is, hogy ki örökli majd a falkát. Tor egyértelmű választásnak tűnt. Ők ketten szerették egymást, és egyik családtag sem ellenezte a két erős falka egyesülését.

Megírták a szerződést, de Torin azt javasolta, várjanak, amíg Kaelia be nem tölti a tizenkilencet. Megerősítette, hogy ő már döntött, de szerette volna, ha a lány is megpróbálja megtalálni a saját igazi társát, mielőtt végleg elkötelezné magát. Az ezt követő egy évben végiglátogatták a többi falkát, majd egy hónappal a lány következő születésnapja után összeházasodtak, mivel egyikük sem talált rá az elrendelt társára. Érzéseik csak még tovább erősödtek.

Ők lettek a vérfarkasvilág legbefolyásosabb hatalmi párja, és a két falkát eggyé olvasztották. Évről évre szorgalmasan dolgoztak azon, hogy falkájukat még erősebbé tegyék. Kael huszonöt éves korára már mindenki által csodált, elismert Lunává vált.

Kaelia végigjártatta a tekintetét a termen, és látta falkatársai döbbent arcát. Érdekes módon nem tudta nem észrevenni, hogy látszólag nem mindenkit értek váratlanul a friss események. Férje Bétája csendben figyelt a távolból, karba tett kézzel, a szemében a meglepettség legapróbb szikrája nélkül.

Mindazonáltal a leginkább megdöbbent személy mind közül mégis maga Kaelia volt, bár korántsem azok miatt az okok miatt, amelyeket a többiek feltételeztek.

Ujjai remegtek, ajkai enyhén megrezdültek, miközben tágra nyílt szemekkel meredt a férjére és annak igazi társára.

– Nem – suttogta. – Ez lehetetlen!

Miért vitte volna vissza őt a Holdistennő pontosan abba az időpillanatba, amikor az élete a feje tetejére állt? Abba a pillanatba, ami a vesztét okozta.

Hiszen alig néhány másodperccel ezelőtt Kael még az erdő talaján vonszolta magát az életéért küzdve, miközben két teremtmény szorosan a nyomában volt. A farkas talált rá először; éles szemfogait a húsába mélyesztette, amitől a lány felüvöltött a fájdalomtól.

Ő maga is erős farkas volt, de sajnos valaki sisakvirággal bedrogozta, amitől elgyengült és képtelen volt alakot váltani, így gyakorlatilag bénult állapotba került.

A farkas morgott, miközben kegyetlenül kitépett egy darabot a combjából, és Kaelia életében először hangosan felsikoltott.

– Kiáltozhatsz, amennyit csak akarsz – gúnyolódott a lány, aki ekkor előlépett. – Itt senki sem fogja meghallani.

Kael azonnal felismerte a hangot. Kínzója nem más volt, mint férje igazi társa, Nadia.

– Te?! – zihált Kael, miközben megpróbált felülni. – Miért csinálod ezt? Már mindent elvettél tőlem! A férjemet, a Luna pozíciómat, a falkámat.

A farkas rávicsorgott, ő pedig próbálta felismerni a bestiát, de túl sötét volt, ő maga pedig túlságosan gyenge. Az egyetlen tulajdonság, amit észrevett, hogy a vérfarkas barna volt, ám annyi barna farkas élt a világon, hogy ez az információ cseppet sem segített rajta.

– Megvannak rá az okaim – vágott vissza Nadi, miközben kerekedő hasát simogatta –, és ezeket már nem kell megmagyaráznom neked. Többé nem. A te időd lejárt. Végeztél, Kaelia.

– Rá fognak jönni az igazságra – figyelmeztetett a volt Luna. – Ezt nem fogod megúszni!

Zengő kacaj volt Nadi válasza, miközben Kaelia mellé térdelt, és megragadta egy maréknyi haját. – Kedves Kaelia, hát nem érted? Már megúsztam!

Erőteljesen a földhöz vágta Kaelt, majd megfordulva parancsot adott a farkasnak: – Végezz vele. Gondoskodj róla, hogy semmi se maradjon belőle.

Miután Kaelia karjai és lábai teljesen felmondták a szolgálatot, csak nézni tudta, ahogy Nadi komótosan elsétál, kerekedő hasát simogatva, mintha nem az imént adta volna ki a parancsot a meggyilkolására.

Egy magányos könnycsepp gördült le Kaelia arcán, amikor a farkas egy pillanatra megtorpant.

Nem érdemelte meg!

Ez nem volt igazságos!

Ha kapna még egy esélyt, mindent másképp csinálna.

– Várok! – törte meg gondolatmenetét Nadia édes hangja, miközben a farkas ráugrott a lányra, és másodpercek alatt véget vetett az életének.

Kaelia zihálva tért magához! Hirtelen a háza fogadószobájában találta magát. Valami furcsa volt, mert minden általa olyannyira szeretett régi bútor a helyén állt. Azokat a bútorokat az ősellensége kidobatta. Képtelen volt felfogni, mi történik, amíg Tor be nem lépett az ajtón, karjaiban Nadival. A felismerés akkor sújtott le rá, amikor rájött, hogy ez a nap hajszálpontosan egy évvel ezelőtt történt.

A Holdistennőnek elég beteg humorérzéke van! – gondolta magában Kael. Életem összes pillanata közül pont a legnyomorúságosabb és legkellemetlenebb pillanatba hozott vissza. Mégis miért?!

Szerencsére mindig is visszafogott volt, és elég jól tudta leplezni az érzéseit. Felemelte az állát, és állta férje tekintetét.

– Megértem, hogy ez nagyon hirtelen jött – magyarázta Tor, próbálva tapintatosnak tűnni. Kaelia alig bírta visszatartani a gúnyos felhördülést. Hirtelen? Fogalma sem volt semmiről!

– Tudom, mi volt a megállapodásunk, de a farkasam teljesen megőrül. Nemcsak a Lunám vagy, hanem a legjobb barátom is, aki mindig megértett, és tudom, hogy te is azt akarod, ami a falkának a legjobb. Nadia egy ómega, és árva. A saját falkájában... Kae, borzalmas volt, ahogyan ott bántak vele! Bántalmazták, és úgy kezelték, mint egy rabszolgát. Nem hagyhattam ott. Szörnyű lett volna, és a farkasam sosem bocsátotta volna meg nekem.

Végül elengedte Nadiát. A vörös hajú lányt magára hagyva a feleségéhez lépett, és a kezébe vette a kezeit.

– Hagyd, hogy maradjon a falka érdekében. A farkasam sokkal erősebb mellette; az elutasítás végezne vele. Békés életet biztosíthatunk Nadinak itt. Majd ő...

– Nem. – A válasz nyugodtan csengett, mégis elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.