Lyra legszívesebben berontott volna a nővére hálószobájába, hogy ráparancsoljon, maradjon csendben, mert aludnia kell.

Azonban a vékony falakon is átszűrődött a gyönyörteli nyögések és sóhajok hangja.

Másnap volt a tizennyolcadik születésnapja, de a szülei elutaztak, így csak Mirával maradt, és mint a többi éjszakán, Kaelen most is eljött hozzá.

Mivel tovább már nem bírta türtőztetni magát, Lyra homlokráncolva kikelt az ágyból, hogy beszéljen a nővérével, akinek a szobája közvetlenül az övé mellett volt.

– Mira, tudnátok halkabban lenni? Próbálok aludni. – kopogtatott be Lyra a hálószoba ajtaján.

Odabentről zörgés hallatszott, mielőtt valaki kinyitotta volna az ajtót, ám az nem a nővére volt, hanem az alfa, Kaelen Vorn. Csak egy alsónadrágot viselt, és a szex illata oly áthatóan áradt a szobából, hogy Lyra önkéntelenül is ráncolni kezdte az orrát.

– Elnézést a zajért, megpróbálunk halkabban lenni – mondta Kaelen mély hangon. Kék szeme semmiféle érzelmet nem tükrözött beszéd közben.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Lyra találkozott Kaelennel, hiszen Mira már több mint két éve kapcsolatban élt vele, de a tény, hogy nem voltak egymás társai, a falkában nem mindenkinek tetszett. Ám mivel az alfáról volt szó, senki sem mert kifogást emelni.

– Még valami? – Kaelen végigsimított göndör, fekete haján, ami meglehetősen borzasan festett.

– Nem, köszönöm – mormolta Lyra, majd hátralépett.

– Lyra – szólt utána Kaelen, mielőtt még beléphetett volna a szobájába.

– Hm? – Lyra oldalra billentette a fejét. Nem sokat beszélgettek egymással, és a kapcsolatuk megmaradt udvarias szinten. Kaelen hét évvel volt idősebb nála, és Lyra kislánykora óta ismerte őt, mivel Mira és az alfa a legjobb barátok voltak, mielőtt szeretők lettek volna, sutba dobva a vérfarkasok azon hagyományát, miszerint meg kell várniuk a végzetes társukat.

– Boldog születésnapot – mondta Kaelen ünnepélyes hangon.

– Még nincs éjfél – felelte Lyra, majd azonnal belépett a hálószobájába; Mira biztosan botrányt csapna, ha akár csak egy pillanattal is tovább beszélgetne a férfival.

Ezután az éjszaka hátralevő része egy fokkal csendesebben telt, bár még mindig hallotta Mira nyögéseit, és ahogy mocskos dolgokat suttog Kaelennek.

Ez időnként megesett, különösen olyankor, amikor a szüleik elutaztak.

– Jó reggelt – ásított Mira, letett valamit az asztalra, kinyújtóztatta a karját, majd megbökte Lyra vállát. – Boldog szülinapot.

– Köszönöm. – Nem volt benne semmi különös, semmi ölelés, semmi puszi, a születésnapja olyan volt, mint bármelyik másik nap.

– Tessék, egy ajándék tőlem és Kaelentől. – Mira a kis kék csomagolópapírba burkolt doboz felé intett az asztalon.

Lyra megfordult; éppen mosogatott, így nem tudta azonnal megnézni az ajándékát. – Biztos vagyok benne, hogy az ajándék az alfától van, nem tőled. – Ezt pofonegyszerű volt kitalálnia, hiszen a nővére nem szeretett másoknak ajándékot adni, az alfát kivéve.

Mira csettintett a nyelvével. – Úgy kellene tenned, mintha örülnél neki. Tudod jól, hogy nem vagyok oda az ajándékozásért.

Lyra nem szólt semmit, az efféle vitáknak sosem volt végük.

– Ma elmegyünk valahová Kaelennel, neked van terved, hová mész? – kérdezte tőle Mira könnyedén, miközben két csésze kávét készített magának és Kaelennek.

– Nincs – felelte Lyra, egy törülközővel megtörölte a kezét, és odalépett, hogy megnézze a kis ajándékot az asztalon.

Az elmúlt öt évben mindig Kaelen volt az, aki ajándékot adott neki, míg a szüleitől csak pénzt kapott, mert ez könnyebb volt számukra, minthogy valami szentimentális dolgot keressenek, Mira pedig csak egy ímmel-ámmal odavetett „boldog születésnapot”-tal köszöntötte.

Lyra már nem emlékezett, mikor kezelték őt először így, mintha csak egy kívülálló lenne.

– Olyan buzgón akarod látni Kaelen ajándékát – kritizálta Mira, miközben figyelte, ahogy Lyra óvatosan kibontja a csomagot.

– Ez lesz az egyetlen ajándék, amit kapok – mondta Lyra tárgyilagos hangon, amitől Mira a homlokát ráncolta.

– Nem kell ilyen gonosznak lenned, tudod, csak mondd meg, mit akarsz, és megveszem neked.

Lyra a szemét forgatta, de nem szólt semmit, csak kibontotta az ajándékot.

De hirtelen valami megállította a mozdulatát, a szíve őrülten kalapálni kezdett, a feje enyhén beleszédült, és minden olyan hirtelen történt.

Egy mély morgás tört fel a torkából, a benne lakozó vadállat nyugtalanná vált, ő maga pedig zaklatott lett.

– Mi az? Mi történt veled? – Mira ráncolta a homlokát Lyra reakcióját látva. – Ha nem tetszik az ajándék, akkor sem kellene így morognod, olyan hálátlan vagy.

Aztán észrevette, hogy Lyra még meg sem nézte az ajándékot, hiszen az még mindig be volt csomagolva, a lány pedig megdermedt.

– Hé, mi a baj? Megijesztesz. – Mira ekkor hangos lépteket hallott, és Kaelen lépett a konyhába. – Kaelen, ne menj a közelébe, egy kicsit furcsán viselkedik.

Kaelen azonban nem figyelt rá, mert minden figyelme a szeme előtt álló lányra összpontosult, mintha az egész univerzuma körülötte forogna, és semmi más nem számítana; még össze is rezdült, amikor Mira megpróbálta megérinteni.

– Mi a...? – Mira oda-vissza pillantott Lyra és Kaelen között, miközben ők ketten csak hitetlenkedve meredtek egymásra.

Az arckifejezésük, a szemükben tükröződő vágyakozás láttán a felismerés kíméletlenül arcul csapta.

– Nem! Kizárt dolog! – borult ki Mira, amikor mindketten egyszerre mormolták el ugyanazt a szót.

– Társ.

Lyra és Kaelen abban a pillanatban még maguk sem tudták elhinni, hogy társak. Ezt senki sem láthatta előre, és senki sem volt felkészülve rá.

– NEM! AZ LEHETETLEN! – rázta a fejét Mira, és olyan gyilkos pillantást vetett a húgára, mintha a puszta szemével akarná megölni.