Roxanne POV

Egy műhely melletti mosdóba vezettek, mély acélmosogató és egy zuhanyzó volt benne, de tükör nem. A mosogató alatti szekrényben szappanok és tisztítószerek voltak, egy polcon pedig sötét színű törölközők. Egy ajtó a vécéhez vezetett, ami tisztább volt, mint vártam. Eddig az egész klubház tisztább volt, mint ahogy azt egy csapat férfitól gondoltam volna.

Alábecsültem a srácokat, és abból indultam ki, ahogyan az iskolából vagy a bulikból ismert fiúk viselkednének; de egyikük sem volt olyan. Talán azért, mert ők többnyire férfiak, míg nekem csak a velem egykorú vagy fiatalabb fiúkkal volt tapasztalatom.

Lemostam a gépzsírt a kezemről meg a karomról, és megtörölköztem.

Miközben a szokásos módon mosakodtam, azon a bulin járt az eszem, amire annyira rá akartak beszélni, és ettől görcsbe rándult a gyomrom. Az utóbbi néhány alkalommal, amikor bulizni voltam, az exbarátommal voltam, aki végül a húgommal jött össze, szóval a bulik nem nekem valók. Úgy tűnik, a bulikban mindig elveszítek valamit. Leginkább barátokat, akiknek nem tetszik, hogy nem iszom, sosem voltam iszákos; a társaság kedvéért talán megiszom egy sört, de ezer évig tart, amíg a végére érek. Ennek ellenére sosem iszom rövideket, és sosem vagyok vakrészeg. Csak egyszer voltam részeg, és nem tetszett az érzés, sem az, hogy egész napba telt, mire kihevertem, sem a másnaposság, ami többnek tűnt egy egyszerű fejfájásnál. A barátaim lerészegednek, én meg rengeteg időt töltök azzal, hogy eltakarítsam utánuk a mocskot, szóval úgy tűnik, az esetek többségében én vagyok az, aki takarít.

Épphogy befejeztem a mosakodást, és elmerültem a gondolataimban, amikor Rocco belépett, vetett rám egy pillantást, és kuncogni kezdett.

– Mi az? – kérdeztem zavartan, ahogy nevetett.

Mit csináltam, ami ennyire vicces?

Egy szót sem szólt.

Olehajolt, felvett egy rongyot, beszappanozta, aztán hatalmas kezével megragadta az államat, és gyengéden letörölte az arcom szélét, miközben a szeme a feladatra koncentrált, mintha ez lett volna a legfontosabb munka, amit a legnagyobb gondossággal kellett elvégeznie. Olyan gyengéd volt, puha, gyors mozdulatokkal ért az arcomhoz.

Rocco tekintete ekkor találkozott az enyémmel, én pedig elvesztem a legmélyebb kék szemekben, amiket valaha láttam. Lenyeltem a torkomban gombócot, és pislogtam párat, hogy megtörjem a transzot, amibe ejtett, majd hátraléptem egyet, a testem pedig a hátam mögötti mosogatónak ütközött.

– Volt egy kis gépzsír az arcodon – suttogta Rocco olyan mély, rekedtes hangon, hogy a női részeim ujjongva és vágyakozva rezzentek össze; olyasmi volt ez, ami nem túl ismerős számomra.

– Köszönöm – suttogtam vissza krákogva, és magam is megdöbbentem a saját hangomon; mélyebb volt, szexibb, és legalább annyira meglepett engem, mint Roccoé. A rekedtes hang hallatán a szeme elkerekedett.

Rocco hátralépett, és a kezével intett, hogy menjek el mellette.

Gyorsan elhagytam a mosdót, és a műhelyben vártam, szemügyre vettem a roncsokat, és azon tűnődtem, milyen súlyosan sérülhetett meg a motoros, ha a motor így nézett ki. Reméltem, senki sem vesztette életét.

Ezen gondolkodtam egy darabig.

Imádtam a motoromat, de sosem válnék meg tőle azért, mert félek. Sosem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy leeshetek. Ha a motoromon ülve halnék meg, akkor azt csináltam volna, amit imádok. Úgy éreztem, ezzel ki tudnék békülni. Nem mintha meg akarnék halni, de gondolkodtam már azon, hogyan szeretnék elmenni, ha már összetörték a szívem.

– Hé, mit csinálsz még mindig itt? – kérdezte Nitro, kizökkentve a gondolataimból.

– Bújócskázom? – viccelődtem, és szégyenlős mosolyt villantottam rá. Nitro felkuncogott, odalépett mellém, és azt a motort nézte, amit eddig én is bámultam.

– Meg lehet javítani? – kérdezte, visszapillantva rám. – Már régóta itt áll. Senkinek sincs meg hozzá a kellő szakértelme, és mivel olyan régi, szinte lehetetlen alkatrészeket szerezni hozzá. – Nitro vágyakozva kérdezte, olyan érzelmekkel a hangjában, amiket nem tudtam hová tenni. Tisztelet? Áhítat?

– Igen, tehetek egy próbát – mondtam lassan, gondolkodva. – Vannak kapcsolataim, akiken keresztül tudok alkatrészeket szerezni, de újakat is le tudok gyártani. Meglátom, mit tehetek. Talán átjöhetnék hétvégente, és szánhatnék rá egy kis időt. – Azzal érveltem, hogy kár lenne veszni hagyni ezt a Panheadet. Elég darab maradt a roncsból ahhoz, hogy kiindulópontként szolgáljon.

– Király, jó lesz újra az úton látni ezt a motort. – Nitro őszintén örült annak, hogy a gépet helyre lehet hozni. Nagyapával régi autókat, teherautókat és motorokat restauráltunk. A felszerelés egy fészerben várja, hogy legyen egy saját helyem, ahol használhatom a gépeket. Vajon van egy fészerük, ahová betehetném őket? Szükségem lesz az egyik gépre, gondoltam, miközben már azon járt az agyam, mit kell kicserélni, és esetleg megmunkálni.

– Kész vagy? – kérdezte Rocco; levette a munkásingét, és egy klublogós pólót húzott magára. Az izmai közszemlére voltak téve. Fincsi. Mellette mindig aprónak érzem magam.

– Rocco, Rox azt mondta, helyre tudja pofozni a kicsikét. – Rocco a roncs felé fordította a fejét, aztán rám nézett.

– Tényleg? Rox, meg tudod csinálni? – Rocco meglepettnek tűnt.

Miután eltöltött velem néhány órát motorok szerelésével, ilyet kell kérdeznie, morfondíroztam.

– Igen, meg tudom csinálni, csak beszélnem kell a Prez-zel egy kis helyről, de meg tudom csinálni. – Nem akartam túl nagyképűnek tűnni, de mivel már a projekt részletein járt az eszem, tudtam, hogy amint belevágok, menni fog, mint a karikacsapás.

Mindkét srác összeráncolta a homlokát, és körülnézett a műhelyben. De nem mondtak semmit. És nem is faggattak tovább. Rocco a derekamra tette a kezét, és finoman meglökött, mire elindultam kifelé a műhelyből. Kint sötét volt. Rocco a hátsó ajtóhoz vezetett, Nitro ment elöl. Kinyitotta nekem az ajtót, és betessékelt, mintha valami fontos személy lennék.

Amitől kuncogni kezdtem.

Igen, jól hallottad; úgy kuncogtam, mint egy iskoláslány. Nevetséges volt, és sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi hagyja el a számat. A srácok a kuncogás hallatán a szemüket sem rebbentették.

Odabent meleg volt, és a helyiség vibrált a basszus hangos dübörgésétől. A súlyos zenétől alig lehetett hallani, mit mond a melletted álló. Cigaretta- és piaszag terjengett.

A lányok, akik az ajtóban vártak a bejutásra, most a felvarrós tagokkal voltak elfoglalva; csókolóztak, és szinte ott helyben, a széken le is feküdtek velük. Voltak, akik az alattuk lévő férfinak dörzsölték a csípőjüket, és az a kevés ruha, ami eddig rajtuk volt, most még kevesebb lett. Feltételeztem, hogy jó úton haladnak a lerészegedés felé. Ez a látvány klasszikus példája volt annak, hogy a férfiak miért veszítik el a tiszteletüket bizonyos típusú nők iránt. Elszégyelltem magam, hogy ilyesmit kell végignéznem. Körülnéztem a teremben, és láttam, hogy a barátaim még mindig Blade-del vannak, meg néhány sráccal, akik a közelben lődörögtek.

Úgy tűnt, a barátaim jól érzik magukat, és volt körülöttük néhány felvarrós tag, akik barátságosnak tűntek. Reméltem, a lányok tudják, mit csinálnak. A klubélet nem való mindenkinek.

Apa egyszer rosszakat mondott a klubokról, és utálta, amikor inasként kezdtem el dolgozni a motorszerelő műhelyben. Nagyapa volt az, aki bátorított, hogy tanuljak szakmát. Utálta, hogy Anya és Apa mindenben a húgomat támogatják, és talán azzal, hogy engem motorszerelőnek szánt, Apán akart bosszút állni.

Nagyapa halála után Apa még azt is megpróbálta elérni, hogy hagyjam ott a műhelyt. De én egyezséget kötöttem Nagyapával, hogy nem engedek Apának. Hogy azt az életet élem, amit én akarok, és soha nem adom fel, bármilyen következményekkel is járjon. Vajon mit szólna Nagyapa, ha még élne, és látná, hogy Apa a húgom kedvéért kidobott a családi házból? Biztosan tajtékozna a dühtől. De én úgy tettem, ahogy Nagyapa mondta, határozott maradtam, és hű önmagamhoz.

– Hé, Roxi Rox, gyere, csatlakozz hozzánk! Gidget, hozz Roxnak egy jeges vizet! – Blade megveregette a mellette lévő széket, de mielőtt odaülhettem volna, Rocco átkarolta a derekamat, tett néhány hatalmas lépést a szék felé, majd leült, és az ölébe ültetett. A lányok egymásra néztek, majd hol Roccóra, hol rám pillantottak, a zavart tekintetük pedig vigyorba és bólogatásba csapott át – akármit is jelentsen ez.