Sylvia durva, suttogó parancsa sűrűn ülte meg a hatalmas előcsarnok levegőjét. „Azonnal vidd be a hátsó ajtón! Mrs. Falk meg ne lásson egyetlen villanást sem ebből a rút némberből!”

Marcella a küszöbön állt, a nehéz tölgyfa ajtók keretbe foglalták felpuffadt alakját. Minden egyes szót hallott, amit az anyja a komornyikra köpött. Kifejezése azonban megfejthetetlen maradt. Anyja teljes elutasítása úgy mosott át rajta, hogy semmilyen nyomot nem hagyott. Egyszerűen csak oldalra billentette a fejét, tiszta, átható tekintetét az idősebb nőre szegezve.

„Hogy érted, hogy nem mehetek be a főbejáraton?” – kérdezte Marcella. Hangja színtelen volt, mentes minden leányi szeretettől.

Mielőtt a megdöbbent komornyik egyáltalán megmozdulhatott volna, hogy végrehajtsa Sylvia kétségbeesett parancsát, dizájner magassarkú cipők éles kopogása visszhangzott a csiszolt márványpadlón. Greta Falk kisétált a szalonból, és belépett a hatalmas előtérbe. Földbe gyökerezett a lába. Önelégült, mérgező mosoly terült szét az arcán, amint szeme megakadt a frissen hazatért lányon.

Greta teátrálisan zihált, gyöngysorát markolászva. Gondoskodott róla, hogy hangja betöltse a hatalmas teret. „Egek! Marcella, te vagy az?”

Sylvia megfagyott. Arca elfehéredett, elegáns önuralma millió darabra hullott.

„Mi a csudát tett veled három év abban a javítóintézetben?” – folytatta Greta. Szándékosan közelebb lépett, és végigmérte Marcellát. Szemeiben gonosz élvezet táncolt. „Honnan jött ez a sok súlyfelesleg? Csak nézz magadra!”

Marcella hallgatott. Egyhelyben állt, és nézte, ahogy a nő előadja a kis színjátékát.

Greta Sylviához fordult, mély együttérzést tettetve, miközben szeme a rosszindulattól csillogott. „Sylvia, drágám, el kéne vinned őt egy bőrgyógyászhoz, mielőtt ez a borzalmas cisztás akne hegesre marja az arcát. Ugye nem akarod, hogy a férfiak meneküljenek a látványától? Az is elég baj, hogy tehetségtelen és ambíciók nélküli diák. De elveszíteni egy csinos arcot is... micsoda tragédia.”

A szavak fogazott késként hasítottak Sylviába. Greta lubickolt ebben a mély megaláztatásban. Éveken át Sylvia Odette puszta tökéletességét használta fel arra, hogy lenézze Gretát és az ő lányát. Most a mérleg nyelve Greta javára billent.

Greta hangosan felsóhajtott, és megkocogtatta az állát. „Ó, most jut eszembe. A közeledő új tanévvel Marcella borzalmas jegyei és kevésbé dicső, maradandó bűnügyi nyilvántartása hatalmas probléma lesz. Soha nem fog bejutni egyetlen elsőrangú iskolába sem. Biztosan belehalsz az aggodalomba.”

Sylvia összeszorította a fogát, képtelen volt védekezésre kényszeríteni magát.

„Van egy unokatestvérem – ajánlotta fel Greta, hangjából csöpögött a leereszkedés. – Igazgatóhelyettes egy szerényebb, alacsonyabb kategóriájú iskolában. Három nap múlva részt vesz egy művészeti kiállításon. Talán magaddal hozhatnád Marcellát, és bemutathatnálak titeket. Kicsit olyan, mintha könyörületből tenném, ha úgy tetszik.”

Marcella azonnal átlátott a felszínes rosszindulaton. Nem várta meg, amíg Sylvia válasz után kapkod.

„Köszönöm, nem” – vágott közbe Marcella. Hangja jéghideg és nyugodt volt, átvágva Greta önelégült magánszámán.

Greta pislogott egyet, váratlanul érte a puszta tiszteletlenség.

„Az egyetlen felvételi vizsga, amit valaha leteszek – jelentette ki Marcella egyenletesen, tekintetét az idősebb nőre szegezve –, a kontinens legjobb középiskolájába szól.”

A folyosóra halálos csend ereszkedett.

Greta puszta hitetlenkedéssel meredt rá. Furcsa, fojtogató nyomást érzett sugározni ebből a testes tinédzserből. Sylviát valósággal letaglózta lánya hirtelen jött arroganciája.

Greta gyorsan összeszedte magát, a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse gúnyos horkantását. „Nos. Úgy tűnik, nem veszítette el a vad fantáziáját.” Gúnyosan felnevetett, elsétált Sylvia mellett, és kilépett a bejárati ajtón, magassarkúja diadalmasan kopogott a távolban.

Abban a pillanatban, hogy a nehéz bejárati ajtó kattanva becsukódott, Sylvia dühe felrobbant.

Sarkon fordult, szemei lángoltak a dühös undortól. Merően meredt az aknékkal borított, testes tinédzserre, aki a patyolattiszta előcsarnokában állt.

„A legjobb középiskolába? – sikoltotta Sylvia. – Elment az eszed? Milyen tehetség vagy tanulmányi eredmény van a hátad mögött, amivel alá tudnád támasztani ezt a nevetséges állítást?”

Marcella üres tekintettel nézett rá.

„Nem vagy más, csak egy szégyenfolt! – fakadt ki Sylvia, és fenyegetően tett egy lépést előre. – Nem kellene itt állnom, és elviselnem Greta könyörtelen gúnyolódásait, kegyelemért könyörögve, ha csak feleolyan briliáns lennél, mint Odette! Megaláztál a saját otthonomban!”

Marcella sötét szemei kissé összeszűkültek. A szavak: *feleolyan briliáns, mint Odette*, visszhangzottak az elméjében. Ez a test még őrizte az igazi Marcella emlékeit, a végtelen elhanyagolást és a fájdalmas hasonlítgatásokat, amelyek a kétségbeesésbe hajszolták az eredeti lányt.

„Ez mind a te hibád! – csattant fel Sylvia. Manikűrözött ujjával Marcella arcára mutatott. – Most már boldog vagy? Úgy jössz vissza, mint egy szörnyeteg, és elit iskolákról hordasz össze zagyvaságokat!”

Marcella nem szólt semmit. Csak nézte, ahogy a nő összeomlik, és távolságtartó kíváncsiságot érzett a tiszta gyűlölet e megnyilvánulása iránt.

Sylvia vett egy mély lélegzetet, próbálta lecsillapítani hevesen verő szívét. Tiszta undorral nézett Marcellára. „Figyelj rám nagyon jól. Fel fogok fogadni egy magán festőtanárt. Az óráid holnap kezdődnek. Követelem, hogy tanulj meg egy kis alapvető eleganciát.”

Marcella felvonta az egyik szemöldökét, de megőrizte a csendjét.

„Nem engedem, hogy lejárasd engem a huligán, nyárspolgári hajlamaiddal, amikor megjelenünk azon a művészeti kiállításon – sziszegte rosszindulatúan Sylvia. – Meg fogsz tanulni úgy viselkedni, mint egy civilizált ember. Odette velem fog jönni, de te rejtve maradsz, amíg meg nem tanulod, hogyan kell viselkedni.”

Választ nem várva, Sylvia sarkon fordult, és undorodva elviharzott. Eltűnt a nappaliban, a lányát pedig egyedül hagyta a küszöbön.

A hatalmas előcsarnokban magára hagyva, Marcella a vállára vette sovány sporttáskáját. Végigpásztázta a hatalmas, pazar Vance-rezidenciát. Szemei olyanok voltak, mint a jéghideg ónixgömbök, ahogy Sylvia távolodó alakját bámulta. Végre megértette azt a szélsőséges kivételezést, amiről a fivérei a múlt életében beszéltek.

Marcella felvitte a táskáját a nagy, ívelt lépcsőn a második emeletre. Végigsétált a vastag szőnyeggel borított folyosón, magába szívva a birtok puszta luxusát.

A ház elrendezése fájdalmasan nyilvánvalóvá tette a család dinamikáját. Megállt a fő hálószoba előtt. Az ajtó félig nyitva volt. Láthatta a hatalmas, gyönyörűen berendezett szobát. Kristálycsillárral, nehéz selyemfüggönyökkel és egyedi készítésű antik bútorokkal büszkélkedhetett. Ez volt Odette birodalma.

Marcella továbbment a hosszú folyosón, amíg meg nem találta a neki kijelölt helyet. Benyitott az ajtón.

Egy apró, elhanyagolt szoba volt, a folyosó legvégén elrejtve. A falak csupaszok és komorak voltak. A térbe épphogy befért egy kis, kemény matrac. Az egyetlen másik bútordarab egy olcsó, kopott íróasztal volt, rajta egy hatalmas, elavult számítógép-monitorral, amely elfoglalta a felület felét.

Hirtelen Sylvia jelent meg az ajtóban, aki követte őt a lépcsőn. Észrevette, ahogy Marcella a két szoba között járatta a tekintetét.

„Az Odette szobája – jelentette ki hidegen Sylvia, keresztbe fonva a karját a mellkasa előtt. – A te szobád a szomszédban van. Ne is tűnj zaklatottnak. Pontosan ezt érdemled.”

Marcella a poros padlóra tette a táskáját. Szembefordult az anyjával.

„Odette hamarosan bejut egy elsőrangú egyetemre – védekezett Sylvia fagyos és könyörtelen hangon. – Mindenben kiváló. Ő a tökéletes lány. Ezért természetes, hogy övé a legjobb szoba és a legjobb bánásmód ebben a házban.”

Marcella oldalra billentette a fejét. Parancsoló tekintettel nézett fel Sylviára. „Tényleg úgy gondolod, hogy egy kényelmes ágy olyan kiváltság, ami csak egy tanulmányilag tehetséges gyereket illet meg?”

„Igen! – köpte a szavakat Sylvia, levetkőzve az anyai gondoskodás minden látszatát. – Ha lett volna választásom, soha nem szültelek volna meg. Csak pénzt loptál és utcai verekedésekbe keveredtél. Tönkretetted a családunk nevét. Ha Odette kimagasló eredményei nem kárpótoltak volna a te undorító viselkedésedért, már évekkel ezelőtt belehaltam volna a puszta szégyenbe!”

Marcella mozdulatlanul állt. A gyűlölködés olyan sűrű volt a levegőben, hogy szinte meg lehetett volna fulladni tőle. Az igazi Marcella talán sírt volna, de az a lélek, amely ezt a testet lakta, nem érzett mást, csak hideg távolságtartást.

„Semmit sem tanultál abban a javítóintézetben! – tajtékzott Sylvia, ujjai remegtek a dühtől. Merően meredt Marcella gyulladt arcára, undorodva a megjelenésétől. – Egyáltalán miért jöttél vissza, hogy megint tönkretedd az életem? Meg kellett volna halnod abban az intézetben!”

A gonosz szavak ott lógtak a szűk, poros szoba levegőjében.

Marcella az idősebb nőre nézett. Sötét szemei csendes, rémisztő űrt alkottak. Nem volt bennük szomorúság, sem szívfájdalom, sem harag. Csak halott, fagyos nyugalom.

„Nem a te lányod vagyok – mondta halkan Marcella, hangja minden érzelemtől mentes volt. – Ő már halott.”

Sylvia megfagyott. A tinédzser szemében lévő halálos pillantás hirtelen, erőszakos borzongást küldött végig a gerincén. A levegő a szobában olyan volt, mint a jég. Egy röpke másodpercig Sylvia úgy érezte, mintha egy sokat próbált, könyörtelen gyilkos előtt állna, nem pedig a saját hús-vére előtt.

A vakító düh és a hirtelen jött félelem keverékétől remegve Sylvia sarkon fordult, és szinte elmenekült a folyosón, magára hagyva Marcellát.

Marcella becsapta az ajtót. Nem törődött a durva szavakkal és a szűk környezettel. Egyenesen az olcsó íróasztalhoz sétált, és bekapcsolta az ősi, porlepte számítógépet.

A nehéz monitor felzúgott és villogva életre kelt. Az üvegképernyő sötét tükörképében Marcella meglátta új arcát. A súlyos cisztás akne elcsúfította a vonásait, bőrét gyulladttá és fájdalmassá téve. Múlt életében lenyűgöző volt. Most egy törött, elhanyagolt kagylóhéjban lakott.

Félretolta a hiúságot, és a világító képernyőre koncentrált. Megnyitott egy biztonságos, titkosított böngészőt, és elnavigált egy rejtett linkre. Be kellett jelentkeznie a Transglobal Webre, hogy felvegye a kapcsolatot korábbi szövetségeseivel, és rájöjjön, mi is történt pontosan, miután a gépe felrobbant a levegőben.

A fekete bejelentkezési ablak megjelent a képernyőn. Marcella gyors, precíz billentyűleütésekkel beírta a mesterjelszavát.

Megnyomta az entert.

Egy piros doboz villant fel a képernyőn, éles, elektronikus csipogás kíséretében. *Helytelen jelszó.*

Marcella szemei éles résekké szűkültek. Megállt, újrakalibrálta magát, és beírta újra, ezúttal lassabban.

*Helytelen jelszó.*

Hátradőlt a nyikorgó faszékben. Ez lehetetlen. A repülőgép-szerencsétlenség kevesebb, mint két nappal ezelőtt történt. Alig néhány perccel azelőtt jelentkezett be a Transglobal Webre, hogy felszállt volna arra a végzetes járatra.

Csak egyetlen másik ember a világon tudta ezt a mesterjelszót. Fogadott húga, Sabrina Thorne.

Sabrina hasonló korú volt, és hasonlóan veszélyes képességekkel rendelkezett. Ő volt az egyetlen, aki elég megbízható volt ahhoz, hogy vészhelyzeti hozzáféréssel rendelkezzen. A gyanú hamar hideg, kemény ténnyé szilárdult Marcella elméjében. Sabrina volt az, aki kizárta őt. Sabrina rendezte meg a szabotázst.

Elszánva magát, hogy kivizsgálja ezt az árulást, Marcella elővette az olcsó feltöltőkártyás telefont, amit a javítóintézettől kapott. Tárcsázott egy szigorúan titkos számot, amit fejből tudott. A Thorne család valtoriai privát vezetékes számát.

A vonal hármat csöngött.

„Halló, ön a Thorne-birtokot hívta. Kivel beszélek?”

Winston volt az, a család komornyikja. Cserzett, hivatalos hangja pontosan ugyanúgy csengett.

„Dariusszal kell beszélnem” – parancsolta Marcella. Hangja jéghideg volt, magában hordozta pontosan azt a vitathatatlan tekintélyt, amellyel a Thorne család fejeként rendelkezett.

A vonal másik végén Winston hirtelen hidegrázást érzett végigfutni a gerincén. A jeges hangtól megborzongott. Annyira hihetetlenül ismerős volt, a hang maga azonban egy idegenhez tartozott.

„Ki... Kicsoda ön? Azonosítsa magát!” – dadogta Winston.

Mielőtt Marcella válaszolhatott volna, egy másik hang visszhangzott a hívás hátterében.

„Winston, ki van a vonalban?”

Marcella lélegzete elakadt. A levegő körülötte holttá dermedt. A háttérben lévő hang kísértetiesen azonos volt a saját eredeti hangjával. Valeria hangja volt.

„Thorne kisasszony, a vonalban lévő személy Darius úrral kíván beszélni” – válaszolta Winston kötelességtudóan.

„Dariusszal? – kérdezte a nő a háttérben. – Ide, adja ide a telefont.”

Mozgolódás zöreje hallatszott a kagylón keresztül. Majd a nő beleszólt a telefonba.

„Ki az?”

Pontosan olyan ritmusban, pontosan azzal a parancsoló tekintéllyel beszélt, amellyel Marcella a múlt életében rendelkezett.

Marcella fejében megszólaltak a vészcsengők. Egy hatalmas összeesküvés bontakozott ki a szeme láttára. Valaki meggyilkolta, kizárta a birodalmából, és most aktívan őt játssza el.

Szorosan markolta az olcsó műanyag telefont.

„Valeria volt az egyetlen Thorne kisasszony abban a háztartásban – mondta Marcella komoran, hangját halálos szándék itatta át. – Ő pedig meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben a tegnap hajnali órákban. Kicsoda ön?”

Feszült csend ereszkedett a titkosított vonalra. A levegő az apró hálószobában fojtogatóan nehézzé vált.

Aztán a telefonáló nő sokkoló választ adott. A szavaktól megfagyott a vér Marcella ereiben.

„Én vagyok Valeria.”