Tessa szipogott, friss könnyek gyűltek a szemébe, és csorogtak le sápadt arcán, benedvesítve Nolan ropogós fehér zsebkendőjét. Felnézett a magas orvosra, hangja rekedt suttogásba csuklott. – Az anyukám... Meg fog halni?

Nolan állta a tekintetét a csendes, steril folyosón. A vörös peremű szemeiben lévő nyers kétségbeesés azért könyörgött, hogy a férfi kínáljon egy szikrányi reményt, talán egy vigasztaló kegyes hazugságot. De elnézve a nő apró, remegő kezeit – amelyeknek ujjpercei elfehéredtek, és halvány, szorongó harapásnyomok borították –, tudta, hogy a kendőzetlen, klinikai igazsággal tartozik neki. Nem szépíthette a valóságot.

– Végül mindenki meghal – kezdte Nolan, mellkasa összeszorult saját szavainak keménységétől. – Ez a természet törvénye. Egyikünk sem menekülhet előle.

– De... ha megkapja a megfelelő kezelést, még van időnk, ugye? – könyörgött Tessa előredőlve.

Nolan levette a kezét a nő remegő válláról. Félrenézett, képtelen volt elviselni a nőből áradó puszta sebezhetőséget. – Az állapota végzetes, Tessa. Három hónapja van hátra. Legfeljebb.

A szavak fizikai ütésként érték őt. Tessa térdei megrogytak. A zord, fehér falnak rogyott, rázta a fejét, miközben csendes zokogás rázkódtatta meg karcsú testét.

– Nem élné túl az agresszív kemoterápiát – folytatta Nolan, hangja gyengéd, de határozott volt. – Ebben a kései stádiumban, ha ezen keresztülvinnénk, az csak meghosszabbítaná a fizikai szenvedését. Orvosként azt javaslom, bocsássuk el. Vigye haza. Hagyja, hogy az utolsó napjait békében töltse, egye azokat az ételeket, amiket szeret, a családja körében.

Tessa szorosan lehunyta a szemét. – De tegnap... azt mondta, van remény.

Nolan nagyot nyelt. A korábbi részleteket megtartotta magának, tudván, milyen mérhetetlen fájdalmakat állt már ki Vera. Ha most elmondaná Tessának, az csak még jobban összetörné a törékeny nőt.

Bármiféle mentőövbe kétségbeesetten kapaszkodva Tessa előredőlt, és megragadta a férfi karját. Ujjai a fehér köpeny anyagába mélyedtek. – Valóban... nincs más megoldás?

Mielőtt Nolan megfogalmazhatott volna egy választ, nehéz, dühös léptek visszhangoztak a folyosón. Desmond fordult be a sarkon, arca azonnal a düh maszkjává merevedett. Épp most végzett Sloane színjátékával, csak hogy ide rohanva azt lássa: felesége intim módon egy másik férfi karjába kapaszkodik, és mélyen az orvos szemébe néz, mintha az lenne az egyetlen megmentője. Sötét, irracionális féltékenység ébredt fel benne.

– Tessa Vance! – dörögte Desmond hangja a folyosón.

Előremasírozott, hosszú, ragadozó léptekkel csökkentve a távolságot. Egyetlen másodpercnyi habozás nélkül kinyújtotta a kezét, és megragadta Tessa ingének gallérját. Felemelte őt a linóleumpadlóról, és megrázta.

– Mit képzelsz, mit csinálsz?! – vonta felelősségre, állkapcsa olyan szorosan megfeszült, hogy az izom rángatózott rajta.

Tessa úgy érezte, a lábai ólomból vannak, s mintha ezer harapós hangya zsibbasztó, csípős érzése rajzott volna rajtuk. Megingott a lábán, szédült a hirtelen támadástól.

Nolan azonnal reagált. Egyenesen közéjük lépett, saját széles vállát használva pajzsként, hogy megvédje Tessa remegő testét a férje haragjától.

– Carlisle úr, ez egy kórház – ugatta Nolan, minden szavát tekintély itatta át. – Vigyázzon, hogyan viselkedik!

– Ehhez semmi köze! – gúnyolódott Desmond, gyilkos szándékkal vetve a tekintetét Nolanre. Úgy tűnt, kész puszta kézzel széttépni az orvost.

Tessa vakító fájdalmat érzett lüktetni a halántéka mögött. Összeszedve maradék erejét, lefejtette Desmond hajthatatlan ujjait a ruhájáról. Egy csendes, kimerült hálás pillantást vetett Nolanre, majd megfordult, és mint egy sétáló hulla, visszacsoszogott az édesanyja kórterme felé.

Desmond követni akarta, de Nolan határozottan ráfogott a férfi karjára.

– Carlisle úr – mondta hidegen Nolan. – Még nem fejeztem be az anyósa komor prognózisának magyarázatát.

Desmond haragosan nézett, és kitépte a karját. – Akkor beszéljen!

– Nem itt kint a folyosón. Menjünk az irodámba. – Nolan tudta, hol vannak a határai kívülállóként, de legalább nyerhetett Tessának néhány perc nyugalmat a dühös férjétől. Végigmutatott a folyosón, elhúzva a feldühödött férfit a kórteremtől.

A csendes szobában a monitorok őrült csipogása egyenletes, komor ritmussá csillapodott. Vera feküdt a ropogós kórházi ágyon, sápadt arcán műanyag oxigénmaszk volt. Amikor meglátta Tessát belépni az ajtón, a szeme gyenge mosolyra húzódott. Felemelte erőtlen, remegő kezét.

Tessa vett egy mély, reszkető lélegzetet, és odasietett, megragadva édesanyja hideg ujjait.

– Anya – suttogta Tessa, küzdve a torkában lévő gombóccal. – Az orvos... épp most mondta, hogy egy nagyon nehéz döntést kell hoznunk.

Vera lassan bólintott. Könnyek gyűltek a szeme sarkába, és csurogtak le az arcán. Szétnyitotta az ajkát a műanyag maszk alatt, mellkasa sekély, nehézkes erőfeszítéssel emelkedett és süllyedt. Tessa közelebb hajolt, fülét a maszkhoz nyomva, hogy elkapja a tompa szavakat.

– Tessa... – Vera hangja rekedt volt, alig több egy karcos zörejnél. – Nem akarok a kórházban maradni. Menjünk haza.

– ...Rendben. – Tessa szorosan megszorította a kezét. – Amit csak akarsz, Anya.

Egy órán belül Nolan elintézett egy privát betegszállító mentőautót. A mentősök óvatosan kitolták Verát egy hordágyon, és bemanőverezték a várakozó jármű hátuljába.

Tessa épp be akart mászni utána, amikor Desmond bukkant elő az esti árnyékok közül. Kinyújtotta a kezét, és satuhoz hasonló szorítással megragadta Tessa csuklóját.

– Vidd őt vissza a kastélyomba! – parancsolta Desmond, hangja nem hagyott helyet a vitának.

Tessa hátrakapta a fejét, a szeme puszta, jéghideg hitetlenkedéstől villant. Keserűen felhorkant. – Biztosan viccelsz.

Desmond szorítása szorosabbá vált, érezve, hogy a nő el akarja húzni a kezét. – Nem viccelek. A körülményektől függetlenül, jogilag még mindig férj és feleség vagyunk. Kötelességem gondoskodni az édesanyádról.

Humortalan mosoly torzította el Tessa ajkát. Inkább egy fájdalmas fintornak tűnt. – Válunk, Desmond. Mit fog gondolni Sloane, amikor meglátja a haldokló anyámat beköltözni a te hatalmas birtokodra? Már így is folyton ott lebzsel. – Megrántotta a karját, próbálva kiszabadulni. – Végtelen pénzed van. Menj, vegyél egy új kastélyt a szeretődnek, minket pedig hagyj békén.

– Fejezd be! – ragaszkodott hozzá Desmond sötét, intenzív tekintettel. – Dr. Pierce elmondta az igazat az állapotáról. Csak gondoskodni akarok róla. A te érdekedben.

Tessa kinyitotta a száját, egy hideg, végleges elutasítás állt készen arra, hogy legördüljön a nyelvéről. Örökre hátat akart fordítani neki.

– Tessa...

A gyenge, kétségbeesett hívás a mentőautó hátuljából szűrődött ki. Tessa lefagyott. Dühösen meredt Desmondra, és ráförmedt: – Engedj el!

A férfi elengedte a csuklóját. Tessa felmászott a mentőautó hátuljába, és letérdelt a hordágy mellé. – Hogy érzed magad, Anya? Szóljak nekik, hogy induljanak?

Vera szaggatott, egyenetlen zihálással vette a levegőt. – Hallgass rá, Tessa.

Tessa összeráncolta a homlokát, a szíve elszorult. – Anya, ne. Nem mehetnénk vissza a régi lakásunkba? Szűkös, de a mienk.

Vera gyengén megrázta a fejét a vékony párnán. – Az Agatha nagymamád... ha meglát engem így abban az apró térben... a sokk meg fogja ölni. Halálra fogja aggódni magát. Nem tehetem ki az anyámat ennek a rettegésnek.

Tessa hezitált. A régi lakás kicsi volt; semmiképp sem tudnák elrejteni a könyörtelen orvosi felszereléseket, az éjszakai köhögőrohamokat, a halál tagadhatatlan bűzét. Ha visszatérnének oda, Agatha nagymama kénytelen lenne az első sorból végignézni lánya gyötrelmes haláltusáját. A nagymamája volt az egyetlen ember a Vance családban, aki valaha is igazán szerette Tessát.

– Tessa, kérlek – könyörgött Vera halkan sírva, miközben lánya kezét szorította. – Csak csináljuk ezt csendben. Ne hagyd, hogy a nagymamád szenvedjen. Csak egy kényelmes helyet akarok, ahol együtt lehetünk.

Haldokló anyja kétségbeesett könyörgésétől legyőzve Tessa leeresztette a vállát. Vonakodó beletörődés öntötte el. Lassan bólintott. – Rendben. Úgy lesz, ahogy mondod.

Vera köhögött, a mellkasa zörgött. – Kérd meg Desmondot, hogy küldje el a sofőrjét vidékre. Hozza el a nagymamádat. Már nincs sok időm hátra... Csak az anyámat akarom.

Tessa visszafordult a mentőautó ajtajához, ahol Desmond várakozott. Arckifejezése távolságtartó volt, minden melegségtől mentes. – Küldd el a személyes sofőröd Agatha nagymamáért.

Desmond kiengedett egy lélegzetet, amit észre sem vette, hogy visszatartott. Megkönnyebbülés söpört végig éles vonásain; a nő nem utasította el őt. – Azonnal intézem a hívást.

Mérföldekkel arrébb a város másik felén, Margot Carlisle társasklubjának luxusszalonjában a légkör mérgező volt.

Margot egy pazar üvegasztalnál ült, arca a tiszta düh maszkjává torzult. Olyan erősen csapta le a méregdrága kártyáit, hogy a hirtelen éles csattanás darabokra törte a szoba csendes eleganciáját.

Sloane ült vele szemben, testtartása tökéletes volt, arckifejezése pedig gyengéd aggodalom álcáját öltötte magára. Épp most fejezte be annak a részletes hírnek az adagolását Margot-nak, hogy Vera rákja végzetes, és Tessa ennek következtében beköltözik a Carlisle-kastélyba.

– Mára ennyi elég! Mindenki távozzon! – csattant fel Margot a többi gazdag társaságbeli hölgyre az asztalnál. A nők gyorsan összegyűjtötték a táskáikat, és kisietek, alig várva, hogy elmeneküljenek a haragja elől.

Margot felállt, fel-alá járkált a plüss szőnyegen, kezeit szoros ökölbe szorította. – Az a nő majdnem halott! Hogy költözhet be a fiam kastélyába?! Magával fogja hozni az undorító átkát is!

Sloane halkan felsóhajtott, miközben a teáját kevergette. – Próbáltam tanácsot adni Desmondnak, de tudod, milyen meggyőző tud lenni Tessa, amikor az áldozatot játssza.

– Ez mind Tessa hibája! – rikoltozott Margot, ápolt ujjával a falra mutatva. – Az a meddő, haszontalan nő! Egyetlen nap békét sem ismertem, amióta bemanipulálta magát Desmond életébe!

Megpördült, és Sloane-ra nézett, dühöngő szemei egy hajszálnyit meglágyultak.

– Köszönöm, hogy elmondtad nekem ezt, Sloane. Ha a fiamon múlna, hagyná nekik, hogy az otthonát elfekvővé változtassák. De ígérem neked, hogy ennek a költözésnek még most véget vetek! – Margot felkapta a dizájner táskáját. – És jegyezd meg a szavaimat, abban a pillanatban, hogy megszárad a tinta azokon a válási papírokon, hivatalosan is üdvözölni foglak a Carlisle családban. Meg fogod kapni az esküvőt, amit megérdemelsz.

Sloane szerény, győzedelmes mosolyt villantott, ahogy Margot hurrikánként viharzott ki a szalonból.

A Carlisle-kastély nehéz tölgyfa bejárati ajtói kivágódtak, nekicsapódva a belső falaknak. Margot bemasírozott a hatalmas előcsarnokba, magassarkúja hangosan kopogott a márványpadlón. Minden pórusából robbanékony ellenségesség áradt.

Mrs. Higgins, az idős házvezetőnő a folyosóról sietett elő, szemei elkerekedtek a pániktól.

– Margot asszony! Mit keres itt? – zihálta Mrs. Higgins, gyorsan a matriárka útjába lépve, hogy elzárja előle a hátsó kertbe vezető utat.

– Álljon el az utamból! – vicsorogta Margot, nem lassítva a tempóján. – Miért állja el az utamat? Talán nem mehetek be a saját fiam házába?

– Nem erről van szó, asszonyom – könyörgött Mrs. Higgins, védekezőn előretartva a kezét. – A fiatalasszony édesanyja van itt. Végzetes rákja van, és haldoklik. Desmond úr személyesen engedélyezte a befogadását. Nem várhatna ez?

– Elég! – ugatta Margot, mint egy veszett állat.

Egyetlen unciányi habozás nélkül Margot felemelte mindkét kezét, és erősen mellbe taszította az idős házvezetőnőt. Mrs. Higgins egy vakkantással hátratántorodott, és alig tudott megkapaszkodni egy kisasztalban, mielőtt elesett volna.

– Hamarosan meghal, és mégis idejön bajt keverni! – üvöltötte Margot, éles hangja visszhangzott a magas mennyezetről. – Desmond túlságosan lágy szívű! Ha anyjaként nem hozom meg helyette a nehéz, szükséges döntéseket, és nem takarítom el az útból ezeket az undorító akadályokat, akkor én vagyok az, aki cserbenhagyja őt!

A rettegő házvezetőnőt hátrahagyva Margot lesimította a kiskabátját, és dühösen, egyenesen a kert felé vezető utat követve egyre beljebb masírozott a kastélyba.