– Sajnos nem tartozom a felületes férfiak közé. – Julian lepillantott rá, sötét szemeiből minden emberi melegség hiányzott. Fölébe tornyosult, dermesztő, elnyomó aurát árasztva. – Szóval, ne próbálkozzon rajtam ezekkel a taktikákkal.

Sylvie levegő után kapott, ujjpercei elfehéredtek, ahogy a férfi öltönykabátját markolta. Mégis kinek jutna eszébe elcsábítani egy ilyen ellenséges jéghegyet? Kapd be, te rohadék. Az átok ott táncolt a nyelve hegyén. Kinyitotta a száját, készen arra, hogy sértések áradatát zúdítsa rá, és pontosan megmondja ennek az arrogáns férfinak, hová dugja a vádaskodásait. Ám a nehéz tölgyfa ajtó feltárult, mielőtt egyetlen szótag is elhagyhatta volna az ajkát.

Lucian lépett be a gyengélkedőre, kezében egy gyógyszerekkel és kötszerekkel megrakott ezüsttálcával. Szapora léptei abban a pillanatban megtorpantak, amint felfogta az elé táruló látványt. Lassú, sokatmondó vigyor terült szét az arcán.

– Te jó ég, rosszkor jöttem! – Lucian sarkon fordult, teátrális szerénységgel eltakarva a szemét. – Ti ketten csak folytassátok, folytassátok!

Lucian éveken át figyelte, ahogy a főnöke vasakaratú önuralmat gyakorol. Julian az a típusú férfi volt, aki társasjátékok során inkább felhajtotta a büntetőitalokat, minthogy belemenjen egy egyszerű felelsz vagy mersz kihívásba. Sosem vett részt nyilvános érzelemnyilvánításokban. Sosem engedett nőket egy méternél közelebb magához. Mégis, most itt állt, olyan közel, hogy szinte egy levegőt szívott a sógornőjével, kezei a nő dereka körül lebegtek, miközben a nő a mellkasába kapaszkodott. Lucian számára ez olyan volt, mintha a nap nyugaton kelt volna fel.

A kötekedő szavak visszarántották Sylvie-t a valóságba. Forróság öntötte el az arcát, amint tudatosult benne a testhelyzetük kompromittáló jellege. Pánik lett úrrá rajta. Tenyerét Julian szilárd mellkasának támasztotta, és hátralökte magát, rendetlen, kétségbeesett kapálózással kiszakítva magát a férfi öleléséből.

– Ez nem az, aminek látszik! – kiáltotta Sylvie, hangja elcsuklott a zavartól és a frusztrációtól. – Megbicsaklott a térdem. Majdnem elestem, és véletlenül a karjaiba zuhantam. Semmi sincs köztünk!

Julian kisimította öltönye hajtókáját, arckifejezése olvashatatlan maradt. Nem taszította el magától a nőt, ami már önmagában is csodának számított, de Sylvie túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy észrevegye a férfi viselkedésének apró változását.

Lucian a válla felett leselkedett, szemében szórakozott csillogás táncolt. Széles, bátorító mosolyt villantott. – Giselle, nem kell szégyenlősnek lenned. Julian végre érdeklődést mutat. Magadhoz kellene ragadnod a kezdeményezést, amíg lehetőséged van rá. Ragadd meg az alkalmat! Sok sikert!

Sylvie értetlenül meredt rá. Ez a férfi valami idegen nyelven beszélt?

Várjunk. Giselle?

A nővére neve visszhangzott a steril szobában. Álla megfeszült, kezei ökölbe szorultak az oldalán.

– Nem vagyok a sógornője! – csattant fel Sylvie, szúrós pillantást vetve a hívatlan látogatóra.

A vidám vigyor azonnal leolvadt Lucian arcáról. Elsápadt, tekintete Sylvie dühös, eltökélt vonásain cikázott. Hirtelen a rettegés hulláma csapott át rajta. Előrerohant, majdnem elejtve az orvosi tálcát a padlón.

– Giselle, jól vagy? – hebegte Lucian, hangját vak pánik itatta át. – Emlékszel, hogy kifutottál az útra? Esküszöm, nem volt komoly ütközés. Épphogy csak meglöktelek az autóval! Elájultál a sokktól, és azonnal hívtam a főnököt, amint megláttam, hogy te vagy az. Istenem, csak nem amnéziát okozott az ütődés? Mit tegyek, ha elveszítetted az emlékezeted?!

Sylvie elhallgatott. Az éjszaka szétszórt, hiányzó kirakós darabjai végre a helyükre kerültek.

Ez a férfi volt a sofőr, aki elütötte. Ő hurcolta el ebbe a pazar villába, abban a hitben, hogy ő a nővére, Giselle. És Julian? Julian azt hitte, hogy ő rendezte meg ezt az egész közlekedési balesetet csak azért, hogy belopakodjon az otthonába és elcsábítsa.

A felháborodott düh hulláma söpört végig a mellkasán. Nem volt hajlandó lenyelni a békát a nevetséges, dühítő félreértésük miatt.

Sylvie megfordult, ádáz tekintetét Julianre szegezve. – A bátyja volt az, aki elütött, és akaratom ellenére idehozott. Tényleg nem gondoltam volna, hogy a testvére is olyan vak, mint maga!

Julian álla megfeszült. A szobában a hőmérséklet zuhanni kezdett. A nő a szemébe mondta, hogy vak, és az ő intelligenciáját Lucian hibájával vette egy kalap alá.

Nyers, gúnyos megvetéssel horkantott fel. – Vajon elütötte volna, ha maga nem rendez meg egy »balesetet« az út közepén? Meg akarja nézni a biztonsági kamerák felvételeit, hogy bebizonyítsa, nem maga hangszerelte meg ezt a kis előadást?

Sylvie a fogát csikorgatta. Tudta, hogy meggondolatlanul rohant ki az utcára. A Clive előli, sötét sikátorokon át tartó menekülés vak pánikja elhomályosította az ítélőképességét. De nem fog ott állni, és eltűrni, hogy azzal vádolják: szánalmas csábítási trükköt rendezett egy olyan férfiért, akit megvetett.

– Óvatlan voltam – vágott vissza Sylvie, hangja a puszta dactól csengett. – De ha megrendeztem volna egy balesetet, kártérítést követeltem volna. Nem állnék itt, hogy egy téglafallal vitatkozzam.

Elfordult tőle, és felkapta nedves táskáját a közeli szekrényről. A telefonján és a kulcsain áttúrva az ujjai egy gyűrött tíz dolláros bankó köré fonódtak. Kihúzta, és egy éles csattanással az üvegasztalra csapta.

– Ez a regisztrációs díjra van – jelentette ki, mellkasa minden egyes szaggatott lélegzetvétellel hevesen emelkedett. – Azt tanácsolom mindkettőjüknek, hogy menjenek el egy szemészeti vizsgálatra. Viszlát. Remélem, soha többé nem látom magukat!

Anélkül, hogy a két megdöbbent férfire még egy pillantást vetett volna, Sylvie a vállára vette a táskáját. A zúzódott térdéből kisugárzó éles fájdalom ellenére összeszorította a fogát, és kibicegett a gyengélkedőről.

Julian megdermedve állt a kórházi ágy mellett. Lucian mozdulatlan maradt az ajtó közelében. Mindkét férfi a nő által hátrahagyott ürességet bámulta, felkészületlenül érte őket a puszta arcátlansága. A legtöbb ember csúszott-mászott volna Julian jelenlétében, a legnagyobb tisztelettel bánva vele. Mégis, ez a bőrig ázott nő mert vele kiabálni, az arcába vágott egy jelentéktelen bankjegyet, és kiviharzott.

Sylvie a villa hosszú, fényűző folyosóján húzta maga után sérült lábát. A puha szőnyeg tompította egyenetlen lépteit, de semmit sem tett a felszín alatt dúló vihar lecsillapítására. Cseppet sem érdekelte Julian elit státusza. Nem érdekelte a hatalmas vagyona, a befolyása, sem a rettegést keltő aura, amit árasztott. Csak mély, gyötrelmes gyűlöletet érzett a férfi iránt.

Minden egyes fájdalmas lépés kegyetlen emlékeztetőül szolgált arra, amit elveszített. Az a végzetes éjszaka az alapoktól rombolta le az életét. A rémálom előtt fényes út állt előtte. Kiváló eredménnyel tette le a felvételi vizsgáit. Készen állt arra, hogy egy jó egyetemre járjon, biztosítson magának egy átlagos jövőt, és egy édes, csendes házasságot építsen Calebbel. Úgy volt, hogy együtt öregszenek meg, egy normális élet egyszerű örömeivel körülvéve.

Ehelyett az egész világa porrá omlott. Ő lett a környék páriája, akit nap mint nap szidtak és megszégyenítettek egy házasságon kívüli terhesség miatt. Elveszítette a méltóságát, az akadémiai álmait, és a jogot, hogy az általa szeretett fiú mellett álljon. És most, az utolsó szög a koporsóban: a saját nevelőanyja adta el őt egy öreg, kéjenc férfinak egy kis gyors pénzért.

A frusztráció könnyei égették a szeme sarkát, de elpislogta őket. Szorosabbra markolta a táskáját, alig várva, hogy megmeneküljön ebből a fojtogató kúriából. Sosem akarta többé látni Juliant. Csak meg kellett találnia a bejárati ajtót, kilépni a hideg levegőre, és eltűnni az éjszakában.

– Ne menj...

A hang a csendes folyosón sodródott, könnyedén, mint egy madártoll.

Sylvie megdermedt. A lélegzete megakadt a torkában. Egy gyengéd, gyermeki suttogás volt az, amely furcsa sebezhetőséggel remegett, és egyenesen áthatolt a nő még mindig kísértő traumáján. A puszta ártatlanság ebben a két egyszerű szóban földbe gyökereztette a lábát.

Bénultan állt, a szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy a súlyos csend visszatelepedett a folyosóra. Lassan, figyelmen kívül hagyva a térdében lüktető fájdalmat és a szemét csípő könnyeket, Sylvie követte a gyengéd hangot, és lefelé pillantott.