Viviana szemszöge

A kórházba vezető út a fényszórók és a félelem homályában telt el, miközben az egyik kezemet egész végig a hasamra szorítottam.

A másik olyan szorosan fonódott Vincenzo karja köré, hogy az ujjaim már rég elzsibbadtak.

Egyikünk sem hozta szóba.

Egyikünk sem említette a köztünk ülő rettegést. Mert ha hangosan kimondanánk, valahogy valóságossá válna.

És erre egyikünk sem állt készen