Egy bomba robbant Dante elméjében. Száguldó szíve kaotikus ritmusban vert a bordái ellen. Lenézve az enyhén kifakult rózsaszín hercegnős ruhát viselő vad kislányra, elsöprő késztetés szorította össze a mellkasát. Térdre akart esni ott, a piszkos betonon, a karjaiba akarta húzni gyönyörű lányát, és csókokkal akarta borítani az arcát. Elfojtotta az izgalom intenzív hullámát, vett egy mély, megnyugtató lélegzetet, és leguggolt a lány szemmagasságába.

– Hé, Fura úr, kérdeztem valamit. – A kislány kitolta az alsó ajkát, és nyílt gyanakvással mérte végig a magas, tekintélyt parancsoló férfit. – Azért jöttél, hogy anyukámat is zaklasd? Mert meg foglak verni! Komolyan mondom, te gonosz!

Dante összedörzsölte széles tenyerét, és harcedzett hangját a lehető leggyengédebb tónusra lágyította. – Nem vagyok rosszfiú, kicsim. Nagyon szép lány vagy. Ha adok neked egy kis édes cukorkát, megmondod a neved és hogy hány éves vagy?

A kislány még határozottabban tette pufók kezét a csípőjére, és egy drámai, eltúlzott horkantást hallatott. – Olyan éretlen vagy, Fura úr. – Forgatta a ragyogó szemeit. – Ez a trükk kétéves babáknak való. Én már négyéves vagyok. Túl okos vagyok ahhoz, hogy bedőljek ennek!

Egy meleg, gazdag nevetés buggyant fel Dante mellkasából, enyhítve a feszültséget széles vállaiban. Kinyújtotta a kezét, és szeretetteljesen megveregette a kócos copfjait. – Igazad van. Maya a legokosabb lány mind közül.

Maya hirtelen büszkén domborította ki a mellkasát. – Hát persze, hogy én vagyok. Én vagyok a legokosabb gyerek az egész óvodában. – Megállt, és kis homloka ráncba rándult, ahogy a felismerés hajnalodott. – Várj csak egy percet. Honnan tudod a nevemet?

Dante lágy mosolyt villantott, sötét szemei csak egy töredéknyit szűkültek össze. – Maya, említetted, hogy rossz emberek bántanak téged és az anyukádat. Igaz ez?

– Ühüm! – Maya bólintott egy vad elmosódással, copfjai a vállán ugráltak. – Egy rossz bácsi jött ma át. Állandóan bántja anyukámat. Minden alkalommal, amikor eljön, anyuka elbújik a sarokba és olyan sokáig sír. Utálom őt. – Könnyek gyűltek nagy, ragyogó szemeibe, azzal fenyegetve, hogy kicsordulnak a kipirult arcán. Felemelte apró ökleit, és meglengette őket a levegőben. – Bárcsak szupergyorsan felnőnék! Akkor megüthetném és megvédhetném anyukámat!

Keserű fájdalom markolt Dante gyomrába. Ez az édes kislány a korához képest túlságosan is nehéz terhet cipelt.

*Csörömp!*

Egy fülsiketítő, zúzó csörömpölés visszhangzott a 102-es szobából, melyet egy durva férfihang tompa zaja követett.

A szín eltűnt Maya arcáról. Tiszta rettegés váltotta fel a bátor homlokzatát. Előremászott, bevetődött Dante széles lábai mögé, és megmarkolta a sötét nadrágja anyagát. – A bácsi megint megüti anyukámat – nyöszörögte, apró teste a vádlijához remegett. – Félek.

Gyilkos düh tört fel Dante mellkasából, elégetve az egy pillanattal ezelőtti gyengéd melegséget. Megfagyott az ereiben a vér. Tudta, hogy a Caldwell család öt évvel ezelőtt kegyetlenül kitagadta Elenát, és kidobta, hogy a zord utcákon gondoskodjon magáról. Már ez is megbocsáthatatlan bűn volt. De felkutatni őt, és a saját otthonában gyötörni? Olyan határt léptek át, amiért csak vérrel lehetett fizetni.

Lépett egyet a hozzá kapaszkodó remegő gyermek felé. Kinyújtotta felé a széles, bőrgeszkedett tenyerét. – Minden rendben, Maya. Itt vagyok – mondta, hangja a megingathatatlan bizonyosság egyenletes morajlása volt. – Menjünk, védjük meg anyukát, és zavarjuk el a rosszfiúkat együtt. Mit szólsz hozzá?

Maya szipogott, és bólintás előtt ránézett a hatalmas kézre. – Oké.

Apró ujjai az övé köré fonódtak. Az egyszerű érintés hatalmas erő lökést küldött egyenesen a magjába. Az ő vére folyt az ereiben. Az ő húsa és vére volt. Jeges, halálos düh szállt rá, és egyenesen a faajtó mögött lévő bántalmazókra irányult.

A zsúfolt, félhomályos lakásban a helyzet elérte a töréspontot.

– Derek Caldwell, túl messzire mentél! – sikította Elena Caldwell. Felkapott egy nehéz kerámiabögrét az asztalról, és áthajította a nappalin. A bögre összetört a repedezett vakolatfalon, éles szilánkokat záporoztatva a karcos padlódeszkákra. Lenyűgöző arca élénkvörösre pirult az intenzív felháborodástól, szemeiben a teljes frusztráció könnyei gyűltek össze.

Dacosan állt, mellkasa hevesen zihált, miközben a behatolókra meredt. – Azt várod, hogy egyszerűen csak újra férjhez megyek? Hogy lefekszem egy idegennel? Kinek képzelsz te engem? Én, Elena Caldwell, inkább meghalok, minthogy valami ilyen aljas dolgot tegyek!

Épp ma reggel kapott egy üzenetet a Caldwell családtól. Öt hosszú évnyi gyötrelmes csend, öt évnyi úgy kezelés, mint egy beteg kóbor kutyát, és végül jelentkeztek. Azt állították, akarnak adni neki egy második esélyt, hogy hazatérjen. Egy rövid, bolond pillanatig azt hitte, a családjának eszébe jutott, hogy a vér nem válik vízzé. Azt hitte, hiányzik nekik.

Ehelyett egy groteszk követeléssel érkeztek. Nem tekintettek rá másként, mint olcsó árucikkre. A Caldwellék a testét akarták elcserélni a Roth család legidősebb fiára, hogy biztosítsanak egy százmillió dolláros szerződést.

Derek Caldwell lazán terpeszkedett a turkálós kanapéján, manikűrözött körmeit gőgös vigyorral vizsgálgatva. Még csak meg sem rezzent az összetört bögre láttán. – Ne tedd magad piedesztálra, unokatestvérem – gúnyolódott. – Kell emlékeztetnem, miért élsz ebben a szemétdombban? Egy fattyút szültél. Sárba tiportad a tekintélyes családunk nevét.

Derek felállt, tekintete teljes undorral pásztázta végig a lány kopott ruháit. – Egy ringyó, aki még a gyereke apját sem találja, megpróbál kioktatni engem a méltóságról? Ne nevettess. A Roth Csoport egy hatalmas birodalom. Az ifjú Roth mester az elit elitje. Meg kellene csókolnod a földet, amin jár, már csak azért is, mert egyáltalán a te irányodba pillant.

Elena megrázta a fejét, körmei a tenyerébe fúródtak, amíg a bőr majdnem felszakadt. – Nem teszem meg. Nem hagyom, hogy eladjatok!

– Még csak nem is érdekli az a kis teher, amit magaddal hurcolsz – folytatta Derek, hangjából csöpögött a leereszkedés. – Egy jegyet kínál neked vissza a felső tízezerbe. Újra a Caldwell család legidősebb lánya lehetsz. Biztosan megmentettél egy egész nemzetet az előző életedben, hogy ekkora szerencséd legyen.

Derek egy lépéssel közelebb lépett, szemei kegyetlen gúnytól csillogtak. – Hogy a pénzt a képébe vágják abban a pillanatban, amint levetkőzik és szétnyitja a lábát... Van fogalma arról, hány nő ölne meg egy ilyen esélyért? Hatalmas szívességet teszünk neked. Fejezd be a hálátlan ribanc szerepét!

– Kifelé! – Elena remegő ujjal mutatott az ajtóra, forró könnyek patakzottak sápadt arcán. – Fogd a testőreidet, és takarodj ki a házamból! Inkább halok meg az árokban, minthogy hozzámenjek a ti hasznotokért!

Derek önelégült vigyora eltűnt, és egy hideg, mérgező pillantás váltotta fel. – Azt hiszed, van választásod? Mióta van beleszólásod a családi ügyekbe? – Intett egyet a bejárat közelében álló, testes férfiak felé. – Kötözzétek meg. Most azonnal magunkkal visszük.

– Nem! Maradjatok távol tőlem! – Elena hátrált, a gerince az olcsó dohányzóasztal szélének ütközött. Karcsú nő volt. Esélye sem volt, hogy leküzdje a profi testőröket. A kétségbeesés emésztette. A keze hátranyúlt, ujjai az asztalon lévő nehéz acél vízforraló fogantyúja köré fonódtak.

Gondolkodás nélkül előrelendítette a karját, és a vízforralót egyenesen Derekhez vágta.

A fedő a levegőben lepattant. Forró, lobogó víz tört ki a fémtartályból, és egyenesen Derek arcára és nyakára fröccsent.

– Áááá! – visított Derek puszta agóniában. Hátrafelé botorkált, a kezei a hólyagosodó bőréhez repültek. Az égő folyadék megperzselte a húsát, úgy üvöltött, mint egy levágott állat. – Te pszichopata ribanc! Megöllek!

Fájdalomtól és dühtől vakon, Derek előrevetette magát. Visszafelé suhintó, gonosz ívben felemelte a jobb karját, hogy egy nehéz pofont mérjen egyenesen Elena gyönyörű arcára. A lendítés mögötti brutális erő törött csontokat és maradandó eltorzulást ígért.

Elena zihált. Az asztalnak szorulva nem volt hova menekülnie. Puszta kétségbeesésében lehunyta a szemét, felkészülve a pusztító ütésre, féltve a puszta életét.

*Bumm!*

A hasadó fa fülsiketítő robbanása rázta meg a lakás falait. A masszív bejárati ajtó lerepült a zsanérjairól, egyetlen pusztító erejű rúgás törte be.

Dante gyors, ragadozó léptekkel menetelt be a szobába. Mozgásának elmosódott áradatával szelte át a szűkös nappalit. Pontosan akkor, amikor Derek keze épp lesújtani készült Elena arcára, Dante kinyújtotta a kezét, és elkapta a leereszkedő kart.

Hatalmas ujjai satuként szorultak Derek csuklója köré.

Derek felkapta a levegőt, a szemei kidülledtek, ahogy egy elképzelhetetlen, zúzó nyomás nehezedett a csontjaira. Próbálta visszarántani a karját, de olyan volt, mintha egy tömör acélgerendát akart volna elhúzni. – K-ki a pokol vagy te? – kérdezte Derek összeszorított fogakon keresztül, miközben megégett arca újabb fájdalomtól torzult el.

A testőrök a nyomukban lefagytak, sokkosan bámulva a tornyosuló, fenyegető behatolót, aki épp az imént zúzott porrá egy megerősített ajtót.

Dante figyelmen kívül hagyta Derek kérdését. Nem nézett a testőrökre. Még csak nem is nézett Derek dühös arcára. Ehelyett Dante hidegen meredt a fogásában szorosan tartott fogságba esett végtagra.

– Ez a karod – jelentette ki Dante, hangja halk, hátborzongató suttogás volt, amely mintha kiszívta volna a meleget a szobából. – Gonosz. Nem tetszik nekem.

– Milyen őrült képtelenségeket hordasz össze?! – köpte Derek, arroganciája visszatért az arcában és csuklójában lévő perzselő fájdalom ellenére. Provokatív gesztussal előretolta az állát. – Kinek képzeled magad? Engedj el ebben a pillanatban, vagy esküszöm, hogy...

*Reccs!*

– Ááááá!