Declan mereven állt a Thorne-kúria felhajtóján, a reggeli levegő cseppet sem enyhített a mellkasában égő forróságon. Sötét szeme Vivian karcsú alakjára szegeződött az ujjongó tömeg közepén. Elméje sebesen pörgött, hogy megmagyarázza ezt az abszurd látványosságot. Ez az égbekiáltó dac, ez a teátrális lánykérés – mindez csak egy kétségbeesett színjáték volt. Egy megkoreografált mutatvány, aminek célja, hogy felkeltse a figyelmét. *Majd abbahagyja, ha már eléggé lejáratta magát,* gondolta, miközben hideg gúny mosolyodott az ajkára. Megigazította a zakóját, és lassított a léptein, felkészülve arra, hogy figyelmeztesse a nőt: ezek a szánalmas bohóckodások csak bajhoz vezetnek.

De Vivian egyetlen pillantást sem vetett rá. Hátat fordított a térdelő férfinak, és egyenesen elment Declan mellett, mintha a férfi láthatatlan lenne. Egyenesen a bejárat közelében ácsorgó személyzet felé indult.

– Mostantól szólítsanak Ms. Vance-nek – utasította Vivian a főkomornyikot. Hangja egyenletes és határozott volt, levetkőzte magáról azt az alázatos viselkedést, amelyet éveken át viselt.

Egy reszkető szobalányhoz fordult, és átvett egy személyes tárgyakkal teli csomagot. – Nincs szükségem semmi másra a szobából. Dobják ki, amit jónak látnak.

Figyelmen kívül hagyva a megdöbbent, sötét aurát, ami Declanből áradt, sarkon fordult. Visszasétált az utca felé, és beszállt a luxusautóba a jóképű fiatalember mellé.

Amint az ajtók becsukódtak, és a motor felzúgott, Vivian nyugodt homlokzata leomlott. Szigorú pillantást vetett a mellette ülő fiatalemberre.

– Mit gondoltál? – szidta le. – Ilyen grandiózus, megalázó látványosságot rendezni a volt otthonom előtt? Ennek minden porcikájáról ordít, hogy Bianca műve.

A fiatalember szégyenlős mosollyal dörzsölte meg a tarkóját. – Ő csak egy grandiózus kilépőt akart adni neked.

Végszóra Vivian telefonja zizegni kezdett. Bianca hangja kontrollálhatatlan izgalommal vibrált a hangszórón keresztül.

– Declan kiborult? – dicsekedett Bianca. – Ez még csak a kezdet. Egymás után fogom bevetni őket, mindegyik még ütősebb lesz, mint az előző. Hadd lássa, milyen népszerű vagy!

Vivian a halántékát dörzsölte, és kimerült sóhajt hallatott. Szóhoz sem jutott barátnője agresszív, védelmező intézkedéseitől.

Eközben a Thorne-kúriában a levegő sűrű volt a hitetlenkedéstől. A pletyka futótűzként terjedt a személyzet körében. A hatalmas előcsarnokban gyülekeztek, és tágra nyílt szemmel néztek egymásra a sokkoló látvány miatt, hogy az engedelmes Vivian egy másik férfival távozott.

Egy aggódó szolga, aki hűséges maradt a régi dinamikához, odasietett, és tárcsázta Vivian számát a vezetékes telefonon.

– Mrs. Thorne – könyörgött a szolga, amikor a hívás létrejött. – Sietve vissza kellene jönnie, és bocsánatot kérnie. Mr. Thorne dühöng. Kérem, ne hagyja, hogy a dolgok kicsússzanak az irányítás alól.

Declan néhány lépésre onnan állt, és az előcsarnok közepén borongott.

Vivian válasza a telefonon nyugodt, határozott és végleges volt. – Köszönöm az aggodalmát. De Mr. Thorne nem mondta önöknek? Véglegesítettük a válásunkat.

A felismerés, hogy a csendes Vivian dobta a milliárdos férjét, mély sokkba taszította a szolgát. A keze annyira remegett, hogy majdnem elejtette a kagylót.

Declan türelme elpárolgott. Előrelépett, és kikapta a telefont a szolga remegő kezéből. A füléhez emelte a kagylót, de csak Vivian érzelemmentes hangja csapta meg a vonalon keresztül.

– Mondja meg neki, hogy ne aggódjon – mondta. – A válás után mehet a maga útján, és én is az enyémen. Küldtem neki egy bankkártyát. Tekintse ajándéknak a jövőbeli újraházasodásához.

Mielőtt Declan feldolgozhatta volna az éles sértést, a főkomornyik lépett oda. Egy futár követte őt, aki egy kis borítékot szorongatott.

A komornyik egyenesen Declannek nyújtotta át a csomagot. A férfi feltépte. Benne pontosan ugyanaz a prémium bankkártya volt, amit ő dobott Viviannek az évfordulójuk éjszakáján. A szimbolikus visszautasítás kristálytiszta volt.

Declan aurája sötétté és robbanékonnyá vált. Állkapcsa szorosan megfeszült, szemében a tiszta ingerültség vihara kavargott. A megrémült futár megérezte a közelgő robbanást, és elmenekült a kúriából, anélkül, hogy aláírást mert volna kérni.

A város másik végén a napfény beáramlott Bianca elegáns lakásába. Bianca a padlón járkált fel-alá, zsongott az izgalomtól az újraházasodási ajándék jelentette végső sértés miatt.

– Ez zseniális! – ujjongott Bianca. – Declan egója most biztosan romokban hever. Kezdjük el megszervezni a következő fázist. Az őrületbe kell kergetnünk.

– Ne ess túlzásba – figyelmeztetett Vivian. Kinyújtotta a kezét, és visszahúzta a barátnőjét a plüsskanapéra, hátralépve a háború széléről. – A bankkártya visszaadása csak arra szolgált, hogy tisztázzuk a köztünk maradt adósságokat. Ha ezt így folytatod, még a végén azt fogja hinni, hogy még mindig epekedem utána, és a figyelmét akarom felkelteni.

Vivian halkan kifújta a levegőt. – Csak remélem, hogy ez az egy hónap elrepül, hogy minden köteléket elvághassak, miután megkapom a hivatalos válási határozatot. Nem kell több dráma.

Bianca beadta a derekát, és beletemetkezett a párnákba. Legyintett egyet, és máson kezdett gondolkodni. – Rendben. Szálljunk le a rohadékról. Ó, Barackocska hamarosan hazajön?

A becenév puszta említése erőteljes varázsigeként hatott. A hideg maszk, amit Vivian egész délelőtt viselt, egy pillanat alatt semmivé foszlott. Helyét egy meleg, sugárzó mosoly vette át.

– Igen – bólintott Vivian. Szeme mélységes anyai szeretettel csillogott, lágyítva a vonásait, oly módon, ahogyan azt a Thorne-háznép még soha nem látta.

Másnap délután a nap meleg fényt vetett a forgalmas utcákra. Pontosan, amikor az óra négyet ütött, Vivian és Bianca az elit St. Arthur Óvoda magas, kovácsoltvas kapui előtt álltak. Tucatnyi szülő nyüzsgött a járdán, várva a végső csengőszót.

Nem sokkal később a nehéz kétszárnyú ajtók feltárultak. Gyerekek folyamatos áradata özönlött ki a téglaösvényre. Az apró egyenruhák tengerében egy törékeny hercegnőruhába öltözött kislány lépett ki. Kis vállait természetes félénkséggel húzta össze, elhúzódva a mellette elrohanó idősebb gyerekek lármás energiájától.

Szorította a hátizsákja pántjait, és körülnézett a zsúfolt udvaron. Aztán egy szégyenlős, ragyogó fénysugár csillant fel nagy, ártatlan szemeiben, ahogy pásztázta a felnőttek tengerét, egy ismerős face-t keresve.