**Nézőpont: Ronan.**

A nehéz tölgyfa ajtó kattanva záródik, a hang úgy csattan, mint egy ostorcsapás az irodám fojtogató csendjében.

– Úgy nézel ki, mint aki egy percet sem aludt – mondja Declan, miközben belép a szobába.

– Talán mert a kibaszottul nem is aludtam. – Hátradőlök a bőrfotelben, kigörgetve a feszültséget a nyakamból, mielőtt egy érdes kézzel végighúznék az arcomon. A szemeim úgy égnek, mintha valaki homokot szórt volna beléjük. Az állkapcsom sajog, amiért egész átkozott éjjel csikorgattam a fogaim. Valahányszor pislogok, a Purgatórium neonfényes káosza villan fel a szemhéjam mögött.

– Láttam őt tegnap este a klubban – mondom, egyenletesen tartva a hangom.

Declan lépés közben megtorpan. A szemöldöke a hajvonaláig szalad. – Kit? A kísértetedet?

– Igen.

– És? – A levegőbe dobja a kezét, és fel-alá kezd mászkálni a szobában. A csípőjét a mahagóni íróasztalom széléhez üti, amitől egy halom szállítólevél a padló felé csúszik. – Nem dobhatsz le csak úgy egy ilyen bombát, hogy utána abbahagyod a beszélést.

– És semmi. – Hagyom, hogy a fejem hátrahanyatljon a fejtámlára, és a homályos mennyezetet bámulom. – Egyik pillanatban ott volt. A következőben eltűnt. Egy átkozott szellem.

– Jézusom. – Declan beletúr a rövid hajába, és felnevet. – Szükséged van egy hobbira, főnök. Vagy még jobb, egy nőre. Egy igazi, élő, lélegző nőre. Mióta nem hoztál ide egyetlen lányt sem? Évek óta?

– Igen. – A térdemre ejtem a könyököm, és előredőlök. Halálos komolysággal találkozom a tekintetével. – Mert az a néhány, akihez az évek során közel kerültem, valahogy mindig eltűnt a föld színéről.

Ezeknek a szavaknak a nehéz, sötét jelentése úgy ül meg köztünk, olyan sűrűn, mint a kátrány.

Declan mindenesetre egy vigyorgó félmosolyt villant. – Talán a te kísérteted teszi el őket láb alól.

Hangosan felnevet, egyértelműen szórakoztatja a saját sötét vicce. Én nem mosolyodok el. Még csak nem is pislogok. Csak meredek rá.

A nevetés elhal a torkában. A vigyora megbicsaklik, és őszinte nyugtalansággá formálódik. Rám bámul, ezúttal tényleg engem nézve. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt csinálja?

Felállok a székből, és a padlótól a mennyezetig érő ablak felé fordulok. Az elterülő város csillog az üveg mögött, de ma este túlságosan is nyitottnak érzem. Túl védtelennek. Kinyújtom a kezem, és becsapom a reluxát. Az iroda félhomályos sötétségbe borul.

– Nem mondom, hogy biztosan ő az – mormolom. – De ott van mindenütt, Declan. Minden sarokban. Minden holttérben. Senki sem képes fenntartani ezt a szintű következetességet anélkül, hogy ne lennének mindenhol, minden pillanatban szemei.

Visszafordulok felé, a vérem forrón áramlik a paranoia és az adrenalin kifacsart keverékétől. – Gondolj bele. Ez egy átkozott minta. Megismerek egy nőt, és mielőtt egyetlen napnál tovább fajulhatna a dolog, soha többé nem látom őket. Likvidálja őket.

– Elment a józan eszed.

– Valóban? – A biztonsági monitorok fala felé mutatok, amely a Purgatóriumot, a raktár peremvidékét és az irodám előtti folyosót mutatja élő adásban. – Valahányszor a dolgok rosszra fordulnak, ő már egy lépéssel a történések előtt jár. Valahányszor elég közel érek ahhoz, hogy elkapjam, eltűnik a semmibe. Mintha feltérképezné a jövőt, mielőtt még egyáltalán megtörténne. – Megrázom a fejem. – Tegnap este hagyott nekem egy szalvétát. Egy üzenetet, amit piros rúzzsal írtak. Egy figyelmeztetést, hogy lassulok.

Declan tekintete azonnal körbesiklik a szobán. Megvizsgálja a sarkokat, a mennyezeti csempéket, a lámpatesteket. A hangja rekedt suttogássá halkul. – Azt hiszed, bepoloskázta ezt a helyet?

Nem válaszolok azonnal. Ehelyett egy lassú, módszeres ellenőrzésbe kezdek. Megnézem a könyvek gerincét a polcomon. Végighúzom a csupasz ujjaimat a szellőzőnyílások hideg fém lamelláin. Leguggolok, és megvizsgálom az íróasztalom alját. Nem találok semmit. Zéró. De ez nem nyújt vigaszt. Ha elhelyezett egy lehallgató készüléket a menedékemben, túlságosan is okos ahhoz, hogy olyan helyen hagyja, ahol egy amatőr átvizsgálás rábukkanna.

– Talán – mondom, miközben kiegyenesedem. – Óvatos. Ha én lennék ő, ide hallgatnék be.

Declan mozdulatlan marad, a szemeivel a gipsz minden repedését fürkészi.

– Nyugi. – Felkapom a bőrkabátomat a szék támlájáról, és belebújok. – Később majd tartunk egy teljes szétszerelést. Most viszont egy kritikus problémánk van a dokkoknál.

Nagyot nyel, az ádámcsutkája fel-le mozog. – Ha hallgatózik, akkor már tudja, hogy megyünk.

A kezem rázárul a kilincs hideg sárgareze fölé. Visszanézek a szoba üres sarkaiba, egyenesen az árnyékokhoz beszélve. – Akkor remélem, ma este vérre vágyik – mondom. – Mert én a pokolba is, de igen.

A Rover motorja mély, agresszív morgással zúg, ahogy keresztülvágunk a városi hálózaton. Az utcák természetellenesen, nyomasztóan csendesek egy csütörtök éjszakához képest. Sárga utcai lámpák csíkozzák be a szélvédőt, megvilágítva az üres járdákat. Semmi forgalom. Egyetlen rendőrautó sincs a láthatáron. A bal kezemmel szorosan markolom a kormányt, a jobb ujjaimmal pedig nyugtalan ritmust dobolok a combomon.

Declan mereven ül az anyósülésen. A szemei a sötét kirakatokat, a szűk sikátorokat, az üres háztetőket követik.

– Érzed? – kérdezem.

– Igen. – Áthelyezi a testsúlyát, és a kezét közelebb csúsztatja a derekán lévő pisztolytokhoz. – Se zsaruk. Se zaj. Ez egy szellemváros.

– Enzo telefonált már?

– Egy órája – jelenti Declan, szemeivel még mindig a sötétséget kémlelve. – Azt állította, hogy a szállítmány késett, de azt mondta, hogy most pakolják ki a ládákat. – Undorodva felhorkant. – A hülye fasz nem tudja, hogy reggel már leellenőriztem a szállítóleveleket.

– Szóval lefölözi az árut. – Még szorosabban markolom a kormányt, az ujjperceim elfehérednek.

– Hacsak nem egy nagyobb kutya rángatja a zsinórokat. – Declan durván kifújja a levegőt az orrán át. – De igen. Részesedést vesz le, újracsomagolja az árut, és hamis rendeléseket rögzít, hogy eltüntesse a nyomokat.

– Ma éjjel végzünk Enzóval – jelentem ki.

Declan bólint, majd egy oldalpillantást vet rám. – Biztos vagy benne, hogy ez az agresszív lépés nem csak azért van, mert a kísértet miatt viselkedsz így?

Felhorkantok, elutasítva a feltételezést. – Nem. Nem szórakozna a szállítmányaimmal csak azért, hogy játékokat játsszon. Ez üzlet.

Elfordítom a kormányt, letérve a főútról. Az ipari dokkok csontvázszerű fém szörnyetegekként emelkednek ki a sűrű, fagyos ködből. Utcai lámpák villognak felettünk; a felük már döglött. Sűrű köd gomolyog a fekete vízről, elnyelve a teherkonténereket és elrejtve a talajt. Leveszem a lábam a gázpedálról, hagyva, hogy a Rover lassan kússzon előre.

– Valami nem stimmel – mormolom, miközben a szőr feláll a tarkómon.

– Vissza akarsz vonulni? – kérdezi Declan, már kivont fegyverrel, amit a combján pihentet.

– Nem.

A Hetes Raktár tornyosul a repedezett aszfalt zsákutcájának végén. Parkolóba teszem a Rovert, és leállítom a motort. Kilépünk a fagyos, nyirkos levegőre. A csend súlyosan nehezedik ránk minden oldalról, fojtogatóan és sűrűn. Túlontúl csendes egy működő dokkhoz képest.

A fülem egy éles, összetéveszthetetlen fémes kattanást fog fel.

– LE! – üvöltöm.

Megragadom Declan vállát, és keményen egy halom nehéz faláda felé taszítom. Egy másodperc töredékével később egy nagy kaliberű golyó szaggatja szét a fát pontosan ott, ahol Declan feje az imént volt, halálos szilánkokat repítve a ködbe.

Három maszkos alak lép elő az elrejtő sötétségből. Taktikai felszerelést viselnek, gépkarabélyokat emelnek fel, és meghúzzák a ravaszt. Fegyvertűz tör ki, darabokra szaggatva a csendet.

Előrántom a fegyverem, és rövid, irányított sorozatokkal viszonzom a tüzet, a tömegközéppontra célozva. A golyók szikráznak a körülöttünk lévő fém szállítókonténereken.

– Vártak ránk! – ordítja Declan a fülsiketítő robajban, miközben még lejjebb lapul a földhöz.

Valaki beszélt. Fülest kaptak. Egyenesen belesétáltunk egy kibaszott húsdarálóba.

Épp amikor a tűzharc eléri a tetőpontját, egy éles, átható füttyszó vág át tisztán a kaotikus zajon.

A vezető lövész hirtelen megmerevedik. A feje hátracsapódik, ahogy egy nagy sebességű lövedék bíbor és szürke anyag permetévé változtatja a koponyáját. Holtan esik a földre, és elvérzik a ködben.

– Mesterlövész! – kiáltja Declan, a hátát a ládáknak vetve.

A mellkasom azonnali, tagadhatatlan felismeréstől szorul össze. Adrenalin árasztja el az ereimet. – Nem – mondom, a hangom a káosz ellenére is nyugodt marad. – Nem mesterlövész.

Egy újabb hibátlan, tompított lövés dördül el fentről. A második maszkos férfi félbehanyatlik, a mellkasa tágra nyílik, mielőtt az ujja egyáltalán megrezzenhetne a ravaszon. Összecsuklik a vérfolt és az összekuszálódott végtagok halmában.

Fittyet hányva a veszélyre, épp csak annyira emelkedem fel a fedezékemből, hogy átlássak a ködös, véráztatta udvaron.

Magasan a mészárlás felett, egy félig felépített szállítódaru csontvázszerű acélgerendáin egyensúlyozva vár. A kísértetem. Mozdulatlan, mint a kő, sötét kapucniját felhúzva, hogy elrejtse a vonásait. A hold megcsillan a puskája távcsövének üvegén, röviden felvillanva az éjszakai égbolton.

A harmadik túlélő bérgyilkos megtörik. A pánik veszi át az uralmat, és megfordul, hogy az árnyékok felé sprinteljen.

A nő következő kiszámított lövése eldördül. Nem a fejére céloz. A golyó átszaggatja a térdkalácsát, és az ízületnél levágja a lábát. A csont szilánkosra törik. A férfi puszta agóniában ordítva zuhan a betonra, és a roncsolódott lábát szorongatja. Szándékosan hagyta életben, hogy kihallgathassuk.

Declan teljes hitetlenkedéssel mered a véres jelenetre. Lereszti a fegyverét, zihálva. – Mi a fasz...

– Az én lányom – mormolom, miközben nyers áhítat és vad birtoklási vágy szivárog a hangomba.

Már azelőtt tudott a csapdáról, hogy egyáltalán megérkeztünk volna. Ott várt fent a hidegben, fedezve a hátamat.

Visszanézek a tornyosuló darura, alig várva, hogy elkapjak még egy pillantást a sziluettjéből. De az acélgerendák már üresek. Eltűnt a ködben, egy fantom, aki visszatért a sötétségbe.

Declan nehezen lélegzik, próbálva feldolgozni a mészárlást. – Megmentett minket.

A szívem könyörtelen ritmusban ver a bordáimnak. Az ujjaim mélyen a bőrkabátom zsebébe csúsznak, megérintve a rúzsfoltos szalvéta puha, összehajtott papírját. Végigsimítok a figyelmeztetése textúráján.

*Gyerünk, drágám,* hívom ki magamban, miközben egy vadállati vigyor húzódik a számra. *Ne csak hergelj így. Ne hagyj tovább a sötétben tapogatózni. Gyere elő, és játsszunk.*