Valeria szemszöge

Sóhajtottam, ahogy hátradőltem az étkezőasztalnál, és néztem, ahogyan a gyerekeim esznek.

Apró kezeik izgatottan mozogtak, ahogy az ételük felé nyúltak, és az ártatlan nevetésük betöltötte a szobát.

Egy pillanatra, csak egy törékeny, múló pillanatra, megengedtem magamnak, hogy elfelejtsek minden mást. A fenyegetéseket, a félelmet, az állandó rettegést, ami második bőrként tapadt