*****Dari szemszöge*****

Felbontani a párköteléket? Puszta hitetlenkedéssel horkantok fel, miközben a frissen aláírt válási papírokat szorongatom a kezemben. A sötét tinta az oldalon kigúnyol engem, éles ellentétben áll a makulátlanul fehér pergamennel. Egészen eddig a másodpercig őszintén azt hittem, hogy csak durván viccelődik a válással. Feltételeztem, hogy manipulálni próbál, egy kétségbeesett trükköt vet be, hogy elvonja a figyelmemet Milláról. De ténylegesen aláírta a papírokat egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül. Kezében semmi remegés, jéghideg szürke szemében a kétségnek nyoma sem volt. Folyamatosan azt hajtogatom magamnak, hogy egy cseppet sem érdekel. Agyatlan, érzelmi döntései nincsenek hatással az életemre. Úgysem érzek iránta semmit, és egy puszta végzeten alapuló kötelék semmit sem jelent egy olyan férfinak, aki megköveteli a saját sorsa feletti irányítást.

*Ezt abba kell hagynod, Dari* – könyörög Kael, a belső farkasom az elmémben, próbára téve gyorsan fogyó türelmemet. Fel-alá járkál a tudatom sötét ketreceiben, hatalmas mancsai mentális port vernek fel. *Mindezt azért csinálja, mert haragszik rád. Ha csak könyörögnél neki, és azt mondanád, hogy felejtsen el mindent, és kezdjétek elölről…*

*Rendben, ebből elég* – vágok a szavába dühösen a fejemben. *Most komolyan beszélsz? Kérjek bocsánatot Viviantől?* Belsőleg felhorkantok, egyenesen előre bámulva a Holdistennő ősi kőoltárára, amely előttünk emelkedik. A hatalmas márványszobor hosszú, impozáns árnyékot vet a templom padlójára. Sokkal inkább lennék alantas szolga, akit megfosztanak a rangjától és arra kényszerítenek, hogy a falkaház véráztatta padlóját súrolja, mintsem hogy egy Omegának csússzak-másszak, aki ultimátumokat merészel adni.

A falka ünnepélyes vénei a szent oltár köré gyűlnek, hosszú, szürke köntösük végigsöpör a porlepte padlódeszkákon. A vezető vén pont előttünk áll meg, viharvert arcát a falka történelmének évszázadai és sötét titkok barázdálják.

– Alfa Darius. Luna Vivian – visszhangzik a vén hangja a barlangszerű térben, nehezen az ünnepélyességtől és az ősi mágiától. – Valóban ezt a szélsőséges szakítást kívánják?

Az összegyűlt falka mély várakozással figyel. Érzem a gerincembe fúródó száz tekintet perzselő súlyát. Anyám az első sorban áll, karjait szorosan összefonva a mellkasa előtt, és gyilkos pillantásokat vet Vivian hátára. Mellette a húgom odahajol, hogy suttogjon valamit, Milla pedig győztes, ártatlan mosolyt villant. Milla szeme egy olyan nő tagadhatatlan diadalával csillog, aki épp most taszította le sikeresen a trónról az uralkodó Lunát.

Elfordítom a fejem, arra számítva, hogy Vivian végre megtörik a falka ítélkezésének hatalmas nyomása alatt. Várom, hogy megremegjen az alsó ajka, hogy felismerje hibájának kolosszális mértékét. Ehelyett mereven áll. Vivian, akit mindenki csak egy alantas, gyenge Omegaként ismer, aki mellett senki sem áll ki, egy rémisztően sztoikus, olvashatatlan arckifejezést őriz. Szemei üresen bámulnak előre, a kőoltárra szegezve.

– Igen! – válaszoljuk egyszerre, hangunk halálharangként cseng végig a csendes templomon.

Az állkapcsom szorosan összeszorul. *Látod?* – gúnyolom Kaelt, önelégült arroganciámat nyomva át a mentális kötelékünkön. *Nem is akar maradni. A makacssága a saját temetése.*

*Csak kérj bocsánatot, és maradni fog!* – vonyítja Kael, hatalmas testét az általam emelt mentális korlátoknak vetve.

Figyelmen kívül hagyom, és lezárom a köteléket. A vének felemelik faragott fapálcáikat, megkezdve az archaikus kántálást, amely az Istennőhöz intézett kéréshez szükséges. Ráncos kezeikkel intenek, hogy térdeljünk le. Leroskadok a fagyos, hideg kőre, a keserű hideg egyenesen átszivárog szabott nadrágom sötét szövetén. Mellettem Vivian pontosan leutánozza a mozdulatot. Meg sem rezzen a csípős hidegtől.

Egy gúnyos gondolat suhan át röviden az elmémen. Nincs családja, nincs rangja, nincs pénze. Talán fel kellene ajánlanom neki egy szánalmas állást, mint Milla személyes szobalányának, csak hogy felemeljem a tönkrement életét, amint hivatalosan elveszíti Luna státuszát. Ez fedél alatt tartaná, és méltó büntetés lenne az arroganciájáért. De gyorsan félretolom az arrogáns gondolatot, miközben imára hajtjuk a fejünket.

A vének ritmikus kántálása lassan a háttérbe halványul. Nehéz, fojtogató csend üli meg a nyirkos templomot. Azt az utasítást kapjuk, hogy várakozzunk egy eldugott sarokban az oltár mögött, amíg a vének kapcsolatba lépnek a szellemi birodalommal, hogy biztosítsák az Istennő isteni válaszát.

Hátradőlök a durva, nyirkos kőfalnak, és összefonom a karjaimat széles mellkasomon. Vivian néhány lábnyira áll, és üresen mered egy pislákoló ezüstgyertyára, amely egy keskeny talapzaton pihen. Nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyja a létezésemet. Ez hihetetlenül nem vall arra az egykor szelíd, kétségbeesetten engedelmes nőre, aki korábban mindig intenzív, fojtogató szerelemmel nézett rám. Régebben minden szavamon csüngött, szemei minden mozdulatomat követték a szobában, mintha én lennék a világ közepe.

Most pedig úgy kezel, mint az üres, értéktelen levegőt.

Bár folyamatosan azt hangoztatom, hogy nem érdekel az új hozzáállása, hatalmas Alfa-egóm határozottan és mélyen sérült. A csend sűrűn és tüskéken húzódik közöttünk. Hogyan tud ez a szégyentelen, aljas nő, akit a csúf féltékenysége olyan ostobaságra sarkallt, hogy megkísérelje megölni Millát, hirtelen úgy viselkedni, mintha láthatatlan lennék? Ő volt az, aki hagyta, hogy az érzelmei az őrületbe kergessék. Ő volt az, aki tönkretette a falkánk békéjét. Mégis itt áll, és olyan hideg közönyt sugároz, amitől felforr a vér az ereimben.

Ökölbe szorítom a kezeimet a zsebeimben, a bütykeim teljesen elfehérednek. Micsoda hálátlan nyomorult. Arra kényszerítem magam, hogy elfordítsam a tekintetem finom profiljáról, és ehelyett a boltíves mennyezetet bámulom.

A percek végtelenül vánszorognak. A köztünk lévő feszült csend fizikai entitássá alakul, nehezen és fojtogatóan nyomulva a torkomnak. Kael szánalmasan nyüszít az elmém mélyén, vibráló energiája minden múló másodperccel kimerül. Érzi a kötelék küszöbön álló végét. Eltolom magamtól a gyászát. Alfaként fenn kell tartanom a megingathatatlan büszkeségemet. Nem fogom hagyni, hogy egy Omega drámai hisztije megtörje a vasakaratú önuralmamat.

Nehéz léptek visszhangoznak a kőpadlón. A fővének előbukkannak a sűrű árnyékokból, arckifejezésük zord és végleges.

– A Holdistennő elfogadta az elszakadásra vonatkozó imáikat – jelenti be hangosan a vezető vén, hangja végigdübörög a csendes termen.

Ünnepélyesen visszatérünk az oltár közepére a végső, szóbeli elutasításhoz. Az összegyűlt falka előrehajol, és egy emberként tartja vissza a lélegzetét. Ahogy mélyen Vivian jeges szemeibe nézek, a közelgő elválás hirtelen, bénító súlya nehezen telepszik széles vállaimra. Olyan érzés, mintha egy fizikai szikla nyomódna a gerincemnek, azzal fenyegetve, hogy kettétör. A torkom porszárazzá válik. Elképesztő módon egyszer csak nem találom a szavakat. Az elutasítás általam bemagolt ősi szövege elillan az elmémből.

*Még nem késő ezt megállítani, Dari. Ne tedd ezt* – könyörög Kael kétségbeesetten. A hangja egy megtört, nyomorult hangba csuklik, amely fájdalmasan zörgeti a koponyámat.

Nagyot nyelek, kétségbeesetten küzdve a torkomban lévő vastag gombóccal. Csak ki kell mondanom az átkozott szavakat. Csak túl kell esnem ezen a rituálén, hogy végre továbbléphessek az életemmel. De mielőtt akár csak egyetlen szótagot is ki tudnék préselni a számon, Vivian agresszívan megelőz.

– Én, Vivian Ashford, ezennel elutasítalak téged, Darius Montgomery, a Moongrove falka Alfája, mint a társamat! – jelenti ki hangosan; hangja pislogás nélkül verődik vissza a szarufákról.

Fogaim fájdalmasan csikordulnak össze a hirtelen, nyers haragtól a bűntudatának teljes hiánya miatt. Ellopta a kezdeményezéshez való jogomat. A habozás leghalványabb szikrája nélkül dobott félre. Hidegségének merészsége vakító dühöt gyújt a mellkasomban.

– Én, Darius Montgomery, a Moongrove falka Alfája, elfogadom az elutasításodat! – üvöltök vissza, a hangom csöpög a tiszta méregtől.

Azonnal egy perzselő, vakító agónia hasít végig a testemen, mint ezer átszúró, mérgezett kés. A levegő egy hirtelen lökettel eltűnik a tüdőmből. Fuldoklom a fojtogató, bénító fájdalomtól, miközben egy gyomorforgató, véres sikoly szakad fel egyszerre Vivian ajkairól. Ez a tiszta, hamisítatlan szívfájdalom hangja, amely visszhangzik az ősi kőfalakról, egyenesen átvágva az állott levegőt.

A térdem émelyítő reccsenéssel csapódik a fagyos padlónak. A földre esem, a mellkasomba markolva, fuldokolva a megszakított kötelék zúzó súlya alatt. Egy megszakított Alfa-Luna kötelék puszta, hamisítatlan gyötrelme fizikailag is megsemmisítő – végtelenül rosszabb, mint amire bárki valaha is figyelmeztetett. Olyan érzés, mintha egy láthatatlan, recés penge vágná ki a szívemet a bordakosaramból. Kael fülhasító üvöltést hallat a fejemben, a mentális ketrecnek csapkodva magát, ahogy a lelkünket összekötő láthatatlan zsineg brutális erővel elszakad. A fájdalom egy élő, lélegző szörnyeteg, amely cafatokra tépi a lelkemet, és lángba borítja az idegvégződéseimet. Öklendezek, a homlokom a hideg kőhöz nyomódik, képtelen vagyok egyetlen lélegzetnyi oxigént is venni.

Az idő az égő kínzás örökkévalóságává nyúlik. Amikor a gyötrelmes, világrengető fájdalom végre alábbhagy, és a templom padlóján kapkodunk levegő után, a vezető vén előrelép. Hivatalosan is elválasztottnak nyilvánít minket.

A kövön térdelek, zihálva, hideg veríték csöpög a homlokomról a padlódeszkákra. Vivian is zihál, a mellkasa sebesen hullámzik. Majd lassan elmosolyodik, és kecsesen talpra áll. Kisimítja a ráncokat a ruháján, légzése egyenletessé válik, ahogy visszanyeri az önuralmát.

Lenéz rám, aki még mindig a porban térdelek. Egyenesen a szemembe néz, tekintete dermesztő véglegességet hordoz.

– Remélem, soha többé nem találkozunk a jövőben – mondja egyenesen az arcomba, majd simán megfordul, és egyetlen visszapillantás nélkül elhagyja a szent helyet. Csizmája kopog a kőpadlón, a hang végigvisszhangzik a templom síri csendjén.