Harper izgatottan lökte fel a fa fedelet. A várakozás hirtelen hulláma melegítette el a mellkasát. Előrehajolt, és végigpásztázta a belsejét, arra számítva, hogy egy sor húskonzervet, egy ritka barkácsrajzot vagy talán még egy tömör tábla csokoládét is lát majd.

Reménykedő mosolya lehervadt.

A láda belseje üres volt. Nem talált rozsdás szögeket. Nem talált hasznos anyagmaradványokat. Csupán egy vékony réteg fehér zúzmara borította a láda alját. Az üresség úgy bámult vissza rá, mint egy néma, rossz vicc csattanója.

Mielőtt még egyáltalán belenyúlhatott volna, a faláda eltűnt. Nem esett szét hasznosítható faanyaggá; egyszerűen semmivé foszlott a szeme láttára, és nem hagyott mást maga után, csak egy téglalap alakú lenyomatot a hóban.

– Te most szórakozol velem – füstölgött. Hangjában éles ingerültség csendült. Fél mérföldet vánszorgott a mély, fagyos hóban. Az orra csonttá fagyott, az izmai sajogtak, és a kockázatért az égvilágon semmi jutalmat nem kapott.

– Kifejezetten elátkozott. A szerencsém el van átkozva.

Megmarkolta a kézifejszéje nyelét, és megbökte az üres helyet, ahol a láda állt. Elsöpörte a havat, csak hogy megbizonyosodjon róla, nem rejtőzik-e egy titkos rekesz a porhó alatt. Nem talált mást, csak fagyott földet.

Vállai beletörődve megereszkedtek. Hosszút sóhajtott, és figyelte, ahogy a lehelete fehér gomolyaggá formálódik a fagyos levegőben.

– Mindegy. Menjünk tovább. Találjak valami mást – motyogta.

Kesztyűs kezével lesöpörte a havat a télikabátjáról. Alighogy megmozdult, egy halk zörrenés törte meg a fagyott pusztaság síri csendjét. Egy közeli, kiszáradt bokorcsoportból jött.

Harper teste megmerevedett. Bőrkesztyűs keze szorosan rácsukódott a fejsze fanyelére.

– Ki az? – kérdezte erélyesen.

Mélyre guggolva osont a hang forrása felé. A hó halkan ropogott a csizmája alatt. Szemét meresztve pásztázta a bozótost. Öt yardra tőle a hóbucka hirtelen felrobbant.

Egy világosbarna folt tört elő a porhóból. Harper rögvest a mozgó célpontra szegezte a tekintetét.

Egy fiatal szarvas volt. Hosszú, vékony lábai egy pillanatig küszködtek a mély hóban, mielőtt megvetették volna a lábukat az alatta lévő jeges kérgen.

– Ez hús – jött rá Harper. Szeme tágra nyílt a hirtelen rátörő éhségtől. Mivel még mindig dühítette az az üres viccnek beillő láda, abban a pillanatban eldöntötte, hogy nem fogja hagyni elmenekülni ezt a két lábon járó vacsorát.

A megszerzett 9-es Ügyesség statisztika működésbe lépett. Harper elrugaszkodott a fagyott földtől, és megnövelt sebességgel száguldott át a havon.

– Gyere vissza! – ordította.

Nem volt olyan kecses, mint a pánikba esett állat, de a csizmája jól tapadt a jégen. Szintlépett lábizmai nyers erővel hajtották előre. Csökkentette a távolságot, szemét a barna bundára meresztette. Ember a szarvas ellen egy hómezős sprintben.

A rémült szarvas egyenesen egy előtte lévő, sűrű tűlevelű facsoport felé iramodott. Harper ismerte a terepet. Ha ez az állat bejut az erdő akadályokkal teli sötétjébe, másodpercek alatt elveszíti szem elől.

Harper a másodperc törtrésze alatt döntött.

– Azt már nem – morogta.

Hirtelen megálljt parancsolt a sprintnek, csizmája csúszott néhány hüvelyket a hóban. Hátrarántotta a dobókarját, izmai feszesen megfeszültek a kabátja alatt, és minden, a kettes szintű izmaiból telhető erővel elhajította a kézifejszéjét.

Az acélpenge halálos ívben pörgött végig a fagyos levegőn.

Tompa, nedves csattanás hallatszott. A penge mélyen belefúródott a szarvas hátsó lábába. Élénkpiros vér fröccsent szét, megfestve az érintetlen fehér havat.

Az állat kínjában felvisított. Hatalmasat botlott, oldalra bukott egy hóbuckába. Ám a súlyos seb csak még jobban felpörgette a túlélési ösztönét. A vérző végtagját vonszolva bebicegett a sötét fasorba, és eltűnt a szem elől.

A fegyverét is magával vitte.

Harper mozdulatlanul állt. Szorosan összeszorított állkapoccsal bámulta az árnyékos erdőt.

– Elmenekült. És vitte a fejszémet. Az import fejszémet – mondta. Nem volt hajlandó elfogadni a veszteséget. Az a fegyver jelentette számára a mentőövet odakint, egy olyan eszközt, aminek az elvesztését nem engedhette meg magának.

– Nem. Legyen az a szarvas élve vagy halva, visszaszerzem a fejszémet.

Előrántotta a pótfejszéjét az övéből. Megmarkolta a hideg nyelet, szemével a talajt fürkészve. Jól látható vérnyom fröccsent a fehér hóbuckákra, egyenesen a homályos erdő felé mutatva.

Harper belevetette magát az árnyékok közé. Abban a pillanatban, ahogy átlépte a fahatárt, a fény lecsökkent. A levegőt hidegebbnek érezte az ősi fenyők sűrű lombkoronája alatt rekedve. Követte a karmazsinvörös foltokat, a vastag fatörzsek között szlalomozva, míg a nyom egyenesen egy előtte magasodó, hatalmas fenyőfa tövéhez nem vezetett.

Harper lassított a tempóján. Lélegzetét visszafojtva nesztelenül megkerülte a vastag törzset, majd földbe gyökerezett a lába.

A vérző szarvas a földön feküdt, horpasza zihált, körülötte lassan vértócsa gyűlt.

De nem volt egyedül.

Egy tizenéves lány guggolt védekezőn a haldokló állat felett. Állatbőrökből és széles levelekből összeöltött, durva ruhát viselt, karjait és vállait szabadon hagyva a csípős hidegnek. Sápadt, mágikus minták borították a csupasz bőrét. Apró virágok voltak befonva a kócos, kék-lila hajába.

Harper szeme megakadt a lány természetének egyértelmű jelein. A háta mögött egy szőrös farok kunkorodott, feszülten csapkodva. A feje tetején lévő hegyes fülei előre-hátra rángatóztak, az erdő minden neszét figyelve.

Egy tünde? Harper elméje sebesen járt, próbálta feldolgozni a vizuális anomáliát. Valami vadállatlány?

A furcsa lány négykézlábra ereszkedett, utánozva egy vadmacskát, ami friss zsákmányát őrzi. Ajkai felhúzódtak, két agyarat villantva Harperre.

– Ööö… hé – szólalt meg Harper. Hangját egyenletesen tartotta, miközben egy ujjával egyenesen a vérző szarvasra mutatott. – Az az enyém.

A vadlány nyilvánvalóan nem értette az angol szavakat, de a szándék átment.

Egy mély morgás dübörgött fel a lány torkában. Borostyánszínű szemei ellenségességtől lángoltak. Még lejjebb lapult a földhöz, izmai megfeszültek, mint a pattanásig feszült rugó.

Harper szorosabbra fogta a pótfejszéjét. Egyetlen, rettegett gondolat villant át az agyán.

Jaj ne...