Eső verte a temetés helyszínének szürke kőoszlopait. Nora Sterling egy vékony, ujjatlan ruhában didergett. Épp csak letöltötte ötéves börtönbüntetését – egy rémálmot, amelyet saját férje, Julian Crawford rendezett meg. Ahogy belépett Arthur Crawford búcsúztatójára, a nyirkos hideg csontig hatolt törékeny testébe.

A gyászolók felé fordították a fejüket. Ellenséges suttogások sziszegtek végig a tömegen.

"Nézzétek ezt a vipera nőt. Julian öt évre rács mögé dugta, mégis itt van."

"Egy otthonromboló lánya. Arthur úr úgy bánt vele, mintha a saját vére lenne, ő pedig azzal hálálta meg a kedvességét, hogy letépte róla az oxigénmaszkot."

"Fogadni mernék, Arthur úr úgy halt meg, hogy megbánta, amiért a vállalati részvényeinek egyharmadát egy gyilkosra hagyta."

A tömeg undora gátat szakított. Emberek nehéz temetési csokrokat ragadtak meg, és egyenesen a törékeny testéhez vágták őket. Nyirkos szirmok és tüskés szárak csapódtak az arcába és a vállába. Nora megbotlott, de tekintetét egyenesen előre szegezte. Átverekedte magát a virágzáporon. Egyetlen, kétségbeesett késztetés hajtotta: végső búcsút akart venni a Crawford család egyetlen tagjától, aki valaha is törődött vele. Csak el kellett jutnia a koporsóig.

Egy magas árnyék lépett az útjába. Julian Crawford állta el az utat. Kifogástalan arca a puszta düh maszkjává torzult.

– Julian – suttogta remegő hangon.

– Ki engedett ki a börtönből? – vicsorogta a férfi, hangja áthasított a suttogó tömegen. – Ki engedélyezte, hogy a nagyapám temetésén mutogasd az arcod?

Gyűlöletének megsemmisítő súlya és a vendégek szúrós tekintete alatt a lábai felmondták a szolgálatot. Térdre rogyott a jéghideg márványpadlón. Felnézett a férfi fenyegetően fölé magasodó alakjára.

– Kérlek – könyörgött, könnyek csorogtak végig sápadt arcán. – Hadd búcsúzzak el Arthur nagypapától. Csak ezt az egy esélyt add meg.

Julian gúnyosan felnevetett. Szemeiben jéghideg, gyilkos düh lángolt. Nem hagyta, hogy egy olyan aljas nő, mint ő, beszennyezze a nagyapja szentséges távozását.

Előrelendült, és egy vaskos marékkal megragadta a haját. Nora sokkolva kiáltott fel, ahogy a férfi hátarántotta. Végighúzta a csontig hatolóan hideg, durva kőpadlón. A brutális súrlódás felszaggatta finom bőrét, véresre horzsolva a térdét és a lábát, miközben a férfi kivonszolta a teremből. Ügyet sem vetett a nő kétségbeesett kapálózására és a bámészkodók zihálására.

Julian kivezette az esőbe, egyenesen a fekete Rolls-Royce Phantomja felé. Feltépte a hátsó ajtót, és bedobta a nőt. Nora a bőrüléseknek csapódott. Mielőtt felülhetett volna, a férfi vérszomjas farkasként rontott be utána. Nagyobb termetét használva leszorította, csapdába ejtve maga alatt a klausztrofób térben.

Keze a torka köré fonódott, elfojtva a levegőjét. Másik kezével megragadta a ruha nyakkivágását, és letépte róla az anyagot.

Pánik markolt a mellkasába. Vadul vonaglott a férfi zúzó szorítása alatt. – Julian! Ez Arthur nagypapa temetése! Mit csinálsz?

Julian rá sem hederített a kiáltásaira. Ráhajolt, és a fogait egyenesen a nő csupasz lapockájába mélyesztette. Brutális erővel harapott rá, felszaggatva a bőrt, míg meleg vér nem serkent a szájába. A nő vérének fémes szaga betöltötte a szűk autót.

Húzódott el. Hideg, gúnyos mosoly görbítette ajkát, miközben a nő rongyos ruháját nézte.

– Gyereket akartál tőlem? – gúnyolódott, hangjából csöpögött a megvetés. – Hát most adok egyet.

Julian erővel még közelebb rántotta magához.