Nora úgy küzdött, mint egy sarokba szorított állat. Julian nehéz teste a Rolls-Royce bőrüléseibe préselte. A férfiteste csapdába ejtette. Érezte, ahogy annak megmerevedett farka a ruha szétszakadt anyagán keresztül keményen a csupasz combjához nyomódik. Pánik szorította el a torkát, lélegzetét sekély zihálássá fojtva. Vadul kapálózott alatta, rúgkapálva és csípőjét csavarva próbált szabadulni a férfi megsemmisítő súlya alól. Könnyek patakoztak az arcán, keveredve a véres, brutális harapásból származó vér fémes ízével.

– Julian Crawford, eresz el! – sikoltotta. Hangja a puszta kétségbeeséstől megtört. – Eressz el!

A férfi ügyet sem vetett a könyörgésére. Ujjai a derekába mélyedtek, véraláfutásosra zúzva a bőrét. Arra készült, hogy itt, a szűk hátsó ülésen teszi magáévá. A küszöbön álló erőszak rémisztő valósága megbénította a nőt. Szorosan lehunyta a szemét, felkészülve a kegyetlen behatolásra.

*Kopp. Kopp.*

Az ablakon dörömbölő sietős, sürgető kopogás darabokra zúzta a fojtogató feszültséget.

Julian megdermedt. A sötét szemeit elhomályosító vad, kéjvágyó düh köddé vált. Az orra alatt káromkodott, leemelte elnyomó súlyát a nő testéről, és kivágta az autó ajtaját. Hideg eső zúdult az utastérbe.

– Mi az? – mordult rá.

Owen Fletcher állt odakint, egy mobiltelefont szorongatva. Az eső eláztatta az asszisztens öltönyét. – Julian úr, Leo úrfi állapota rosszabbra fordult. Mercer kisasszony szerint a kórház most adott ki egy kritikus állapotról szóló értesítést.

A hír felért egy vödör jeges vízzel. Julianből minden kifacsart düh eltűnt, helyét azonnal a fia iránti őrjöngő aggodalom vette át. Kemény pillantást vetett Owenre. – Tartsd a szemed a temetésen.

Julian visszahajolt az autóba. Megragadta Nora karját, és anélkül, hogy egyetlen percig is törődött volna az állapotával, kirángatta a viharba. A nő megbotlott, rongyos ruhája a bőrére tapadt. A várakozó konvojához vonszolta.

Tíz perccel később a gumik csikorogva fékeztek a Crawford magánkórház előtt. Julian kirúgta az ajtót. Norát szorítva, a járdán keresztül vonszolta. A nő megingott, mielőtt a férfi agresszívan átlökte az ajtókon, egyenesen a várakozó orvosi személyzet felé taszítva.

– Azonnal ellenőrizzék, hogy egyezik-e! – parancsolta Julian, hangja hajthatatlan parancsként zengett.

– Igen, Crawford úr – kántálták az orvosok. Talpra rángatták a dezorientált Norát, és a laboratóriumi osztály felé terelték.

Julian a vakítóan fehér folyosón a sürgősségi osztály felé lépdelt.

– Jules!

Daphne Mercer a férfi mellkasára vetette magát. A könnyek elmosták a sminkjét. Az öltönyébe kapaszkodva, vigasztalhatatlanul zokogott. – Leo még jól volt ma reggel, de az imént vért köhögött fel! Miért vagyok ilyen haszontalan? Én vagyok az anyja, mégsem egyezünk!

Julian átkarolta Daphne derekát, és gyengéden vigasztalta. – Daphne, Leo rendben lesz.

Öt évvel ezelőtt egy kitervelt, bedrogozott csapda változtatta meg a sorsukat. Állítólag Nora tervelte ki a csapdát, hogy bejuthasson Julian ágyába. De a terv balul sült el, és Julian végül Daphne-val feküdt le. Ez az egyetlen együttlét vezetett Daphne terhességéhez és Leo születéséhez. Tragikus módon a fiúnál röviddel a születése után leukémiát diagnosztizáltak. A Crawford család végtelen befolyása ellenére sem találtak megfelelő csontvelődonort.

Daphne szánalmasan zokogott a karjai közt.

Julian ölelte őt, de a Norával szembeni viselkedése dermesztően könyörtelen maradt. Szűretlen kegyetlenség villant a tekintetében. – Idehoztam Norát, hogy leteszteljük. Neki talán nagyobb esélye van.

Daphne elhúzódott, riadalmat színlelve. – A nővérem? Jules, találkoztál a nővéremmel?

– Ma szabadult a börtönből – mondta Julian hidegen. – Ő a húgod. Talán ő egyezni fog.

Daphne habozást mutatott. – De vajon hajlandó lesz rá? Arthur nagypapa azt írta a végrendeletében, hogy csak te és az ő gyermeke örökölheti a Crawford Csoportot. Bele fog egyezni ebbe?

Julian puszta tekintélyt gyakorolt Nora testi autonómiája felett. – Ha vissza merészelni utasítani, magam kötözöm oda a műtőasztalhoz, és én magam szívom le a csontvelőjét.

Daphne remegő sóhajt hallatott. – Amíg egyezik, térden állva fogok könyörögni neki! Bármit kérhet tőlem, csak mentse meg Leót.

Órák teltek el, mire megérkeztek a gyorsított eredmények.

– Crawford úr! – kiáltott egy orvos. – Az előzetes vizsgálatok alapján Nora Sterling kisasszony és Leo úrfi egyeznek. Továbbléphetünk a következő vizsgálatra.

Daphne elragadtatottan zihált fel. – Tényleg? Akkor mire várunk? Csinálják!

Az orvos habozott. – Sterling kisasszony leállította a procedúrát. Személyes találkozót követel Crawford úrral. Nem hajlandó folytatni, ha nem beszélhetnek.

– Hol van? – követelte Daphne.

– A laboratóriumi osztály orvosi szobájában.

Daphne végigsprintelt a folyosón. Julian és az orvos követték.

Daphne belökte az ajtót.

Nora roskadtan ült egy széken. A börtönbüntetés minden életerőt kiszívott belőle. Alultáplált volt, és a levett vérfiolák teljesen kimerítették. Törékenynek és megtörtnek tűnt.

Norát ilyen gyenge állapotban látva rosszindulatú, kárörvendő izgalom futott végig Daphne erein.

Daphne azonban mesterien palástolta torz örömét a szánalomra méltó bánat maszkjával. Térdre vetette magát Nora előtt, és a megadás kiszámított színjátékával meghajolt.

– Nővérkém, kérlek – könyörgött Daphne. – Légy Leo donora. Bármit megteszek érted, csak légy hajlandó megtenni.

Nora ellenségére nézett, beesett szemeiben neheztelés lángolt. Maró gúnnyal űzött gúnyt Daphne-ból. – Daphne Mercer, miattam tönkrementem és börtönbe kerültem, és te azt akarod, hogy megmentsem a fiadat? Nem fogom!

Daphne megcsípte a saját combját, könnyeket erőltetve a szemébe. Szüntelenül zokogott. – Nora, tudom, hogy gyűlölsz és engem hibácsztatsz. De Leo ártatlan! Ő csak egy szegény gyermek. Semmiről sem tehet.

Nora tekintete a közeledő Julianra villant. Gúnyosan elmosolyodott. – Az ő eredendő bűne, hogy olyan aljas anyja van, mint te.

Daphne jajveszékelt, megállás nélkül könyörögve. Legbelül azonban majd kicsattant az örömtől. *Nora, remélem, fenntartod ezt a határozott makacsságot, amikor végül rájössz az eltitkolt igazságra Leo valódi származásáról!*

Daphne alázatos színjátékát nézve, Nora hirtelen szorítást érzett a mellkasában. Elképzelte, mit tett volna ő, hogy megmentse a saját, elhunyt gyermekeit. Ha a babái éltek volna, ő is mindent feladott volna. Az anyai együttérzés rövid, gyötrelmes szikrája ébredt a szívében.

Aztán erővel megkeményítette a szívét. Emlékeztette magát, hogy ne játssza el az irgalmas szamaritánust. Minden rémálom, amit elszenvedett, közvetlenül Daphne-tól származott. A saját gyermekei soha nem láthatták meg a napvilágot, és mindez ennek a nőnek a lelkén száradt.

Nora előrehajolt, hangja kegyetlen volt. – Daphne, tudod, miért beteg a gyereked? Ez a megtorlás! Ez az isteni büntetés a sok gonoszságodért.

Daphne kisírta a szemét. – Bármit mondhatsz, Nora. Csak könyörgöm, mentsd meg a fiamat.

Nora megragadta Daphne állát. – És ha azt kérem, hogy hagyd el Juliant?

Daphne fokozta az előadását. – Ha hajlandó vagy megmenteni, fogom Leót, és elmegyek. Sosem jelenek meg többé te és Julian előtt, ígérem.

Nora megdermedt, kissé megdöbbentette az ajánlat.

Julian előrelépett. Ellökte Norát, majd óvatosan felsegítette Daphne-t, és átadta egy nővérnek.

– Jules... – kérlelte Daphne.

Julian halványan bólintott. Daphne ezután az érzelmi kimerültségtől teátrális ájulást színlelt, és a nővér karjaiba omlott.

Nora gúnyosan felnevetett a színpadias előadáson.

Julian odahúzott egy széket, és egyenesen Norával szemben ült le. Szemeiből jéghideg gyűlölet sugárzott. Olyan hideg szavakat ejtett ki a száján, melyeket arra terveztek, hogy szíven szúrják a nőt. – Nora, alábecsültem az aljasságodat.

Nora gúnyosan felkacagott. – Julian, a nyomába sem érhetek Daphne aljasságának.

Csendben felidézte az öt évvel ezelőtti szörnyű igazságot. Daphne volt az, aki letépte Arthur nagypapa oxigénmaszkját, rákente Norára a gyilkosságot, és öt év pokolra ítélte. Julian pedig ketrecbe zárta, és gonosz nőnek bélyegezte.

– Nora, a Crawfordné pozíción kívül üzleti alkut tudok ajánlani neked – jelentette ki Julian.

Nora tekintete könyörtelenné vált. – Azt hiszed, a mai napig epekedem utánad, Julian? Puszta undort érzek már a gondolattól is, hogy a nevem a tiéddel fonódik össze.

Heves kijelentése porrá zúzta a férfi feltételezését, miszerint még mindig az ő szerelmére vágyik. A nő dacossága feldühítette, álla megfeszült.

Julian egy hideg, kiszámított fenyegetéssel szakította félbe, amit arra szánt, hogy a nő lelkébe markoljon. – Ha nem vagy hajlandó megmenteni Leót, akkor egyszerűen a saját gyerekeidből fogom kinyerni a csontvelőt.

A steril szoba megállt a forgásban. Nora lefagyott, valósága darabokra tört, miközben döbbent hitetlenkedéssel bámult a férfira.

Azt kérdezte: – Gyerekek? Milyen gyerekek?!