{Harper szemszöge}

Az öntudatlanságból az éber valóságba való átmenet egy felkavaró, kegyetlen folyamat. A legelső érzés, amely erőszakosan tudatosul kábult elmémben, az erős ipari ragasztószalag durva, csípős szorítása. Szorosan, vastag, egymást fedő rétegekben tekeredik a csuklóm köré, korlátozó béklyóba zárva a kezeimet. Ujjaim minden apró mozdulata csak felerősíti a ragasztó tapadós, engedhetetlen súrlódását, ahogy érzékeny bőrömbe tép. Próbálom széthúzni a csuklómat, de a szalag szilárdan tart, megbénítva az ízületeimet.

Ezt a fizikai kényelmetlenséget azonnal egy agresszív, mechanikus vibráció követi. Végigmorajlik a hideg padlódeszkákon közvetlenül sajgó testem alatt, megkocogtatva a fogaimat és megrázva a csontjaimat. Ahogy a sűrű köd lassan felszáll az agyamról, és a szemem kipattan, befogadom a körülöttem lévő klausztrofób látványt. Sötét, funkcionális fémfalak közé vagyok zárva. A levegőt áporodott izzadság, kipufogógáz és olcsó bőr nehéz szaga lengi be.

A mozgó árnyékok között, közvetlenül velem szemben két hatalmas, hegyomlásnyi férfi ül. Hatalmas termetük olyan, mint két sötét taktikai ruházatba ügyetlenül beletuszkolt, emberi hűtőszekrény. Indokolatlanul sok helyet foglalnak el a szűkös járműben.

A hátborzongató felismerés fojtogató súllyal zuhan rám.

Elraboltak.

Ahelyett, hogy bármiféle filmszerű kecsességet vagy kitartó bátorságot tanúsítanék, egy nagyon is valóságos, nagyon is emberi pánik vesz erőt rajtam. A szívem olyan eszeveszett erővel kezd a bordáimnak kalapálni, hogy őszintén aggódom, hátha eltör valamit kifelé jövet. A légzésem felszínessé és szaporává válik. Eszeveszetten próbálom felidézni a szabadságom utolsó pillanatait, kétségbeesetten kutatva az emlékezetem vakfoltjaiban. A legutolsó emlék, amit össze tudok kaparni, az, hogy befejezem a kimerítő esti műszakomat az egyetemi könyvtárban. Emlékszem, ahogy kijelentkezem a számítógépes rendszerből, kilépek a fagyos éjszakai levegőre, állig húzom a dzsekim cipzárját, és átsétálok egy hideg, kihalt parkolón. Emlékszem a saját lépteim hangjára, ahogy visszhangoznak a betonon.

Ezután már csak a semmi rémisztő űrje következik.

Most pedig egy mozgó furgon hátuljában rekedtem, ezüstszínű ragasztószalaggal megkötözve, mint egy túsz egy rossz krimiben, két rémisztő idegen kíséretében, akik úgy néznek ki, mint a profi bérgyilkosok.

Úgy döntve, hogy a csend az ellenségem, idegesen megköszörülöm a torkom. A reszelős hang hangosan visszhangzik a kis, zárt térben.

Ezzel azonnal kiérdemlem a velem szemben ülő kopasz férfi fenyegető pillantását. Örömtelinek egyáltalán nem nevezhető, úgy fest, mint aki nyomorult életében egyetlen napot sem nevetett még. Arcának kemény, könyörtelen vonásai arra utalnak, hogy inkább kitörné a nyakamat, minthogy hallgassa a légzésemet.

– Jó estét! – kínálok egy tétova, de udvarias üdvözlést, minden tőlem telhetőt megteve, hogy a hangom egyenletes maradjon, dacára az ereimben lüktető adrenalinnak.

Az alapvető modorra tett kísérletemet éles szemöldökráncolással fogadja. – Ne beszéljen!

– Nos, mivel elraboltak, a beszéd lényegében az egyetlen kárpótlás, ami maradt nekem. – mutatok rá az észszerű logikára, nem hajlandó megadni magam anélkül, hogy legalább szóban ne harcolnék.

A második férfi összeráncolja a homlokát. Hatalmas karjait széles mellkasán összefonja, puszta létezésem is láthatóan bosszantja. – Ne állj le vele! Csak érd el, hogy befogja.

– Technikailag be tudom fogni, igen, de annak az esélye, hogy ez most azonnal megtörténik, gyakorlatilag nulla. – sóhajtok, kényelmetlenül áthelyezve a súlyomat a kíméletlen fémpadlón.

Hirtelen a furgon egy brutális bukkanóba hajt az úton. A vállam émelyítő puffanással csapódik a kemény fémfalnak. A fájdalom élesen hasít végig a karomon, amitől összerezzenek, és a szám belső felébe harapok.

– Au. Ha önök egy professzionális emberrabló akciót működtetnek, sürgősen be kell ruházniuk valami jobb ülésrendszerbe. – adom meg a kéretlen visszajelzésemet, miközben a térdemhez dörzsölöm zúzódott vállamat.

A kopasz férfi a lélekölő vereség kifejezésével dörzsöli meg az arcát. Úgy néz ki, mint akit egyetlen beszélgetés a józan esze határára sodort. Kissé előrehajol, mély hangját a jármű eleje felé irányítva.

– Rocco. Se nem úgy néz ki, se nem úgy viselkedik, mint a célpont. Azt hiszem, rossz lányt kaptunk el.

Egy tompa hang szűrődik vissza a vezetőülés felől. Rocco türelmetlennek és elutasítónak hangzik a motor zúgásán keresztül.

– Ez a megfelelő célpont. Moretti majd kezeli a helyzetet, ha elérjük a bázist.

A Moretti név a veszélyes tekintély tagadhatatlan érzetével cseng. Úgy hangzik, mint aki olyan parancsokat osztogat, amiknek a vége az, hogy emberek tűnnek el folyókban. Gondolatban elraktározom a nevet későbbre, arra kényszerítve magam, hogy figyelmen kívül hagyjam a zúzott csuklómba fájdalmasan belevágó ragasztószalagot.

– Szóval, ki pontosan ez a Moretti nevű személy? – veszek fel egy laza, társalgási hangnemet, remélve, hogy valamelyikük elszólja magát, és megadja a nagyon is szükséges kontextust.

Kőkemény csend a válasz. Mindkét emberi hűtőszekrény csak bámul rám, kifejezéstelen, halott szemekkel.

A második fickó fészkelődik az ülésén, és látható aggodalommal motyog az orra alatt. – A főnök kinyír minket, ha rájön, hogy elszúrtuk a Skorpió melót.

Skorpió meló?

Kíváncsian és rettegve egyenesebben ülök fel. Egy Skorpió meló olyasvalaminek hangzik, amiben méreg, nemzetközi bérgyilkosok vagy illegális fegyverüzletek is szerepelnek. Határozottan nem úgy hangzik, mint amibe egy leégett egyetemistának, aki a diákhitelét próbálja törleszteni, bele kellene keverednie.

– Elnézést, de mi köze van egy Skorpiónak ehhez az egészhez? Mert ha egy Skorpió is benne van, akkor én, az áldozat, megérdemlem, hogy tájékoztassanak. – követelek válaszokat, a szívem pedig újra felveszi az eszeveszett tempót.

– Azonnal fejezze be a szövegelést! – ugatja dühösen a parancsot a kopasz férfi, és előrehajol, mintha fizikailag akarna csendre bírni.

– Én csak próbálok rávilágítani a kommunikáció létfontosságú szerepére a nagy stresszel járó környezetben. – papolok neki, felszegett állal, dacára a gyomromban forgolódó félelemgombócnak.

Lassan a furgon motorja sebességet vált. A mechanikus zúgás alacsonyabb, dübörgő regiszterbe csap át. A jármű lelassul, ahogy a gumiabroncsok nehezen csikorognak egy kavicsos felületen. Mély, fémes nyikorgás visszhangzik kintről, és a kíváncsiság olyan intenzív hullámát indítja el bennem, amely egy pillanatra felülírja a puszta rettegésemet.

Sikerül feltornáznom magam a térdemre, ügyetlenül egyensúlyozva, és kikukucskálok az apró, koszos hátsó ablakon. A kinti látványtól élesen megakad a lélegzet a torkomban.

Hatalmas, impozáns vaskapuk nyílnak lassan. Pontosan olyan bonyolult kidolgozású kapuk, amelyeket a filmbeli milliárdosoknak és a világtól elzárt sziklákon élő szupergonoszoknak tartanak fenn. Zökkenőmentesen gurulunk végig egy végtelenül hosszú felhajtón. Az utat aprólékosan szegélyezik a tökéletesen nyírt sövények, a lágyan izzó kerti lámpák és egy hatalmas, működő szökőkút, amelyet elegáns kőszobrok díszítenek. A puszta fényűzés egyenesen szédítő. Azon kapom magam, hogy azon tűnődöm, miféle könyörtelen bűnözőknek van idejük és költségvetésük ilyen makulátlan kertépítésre. Ez messze esik a gyanús raktáraktól vagy elhagyatott gyáraktól, amikre lélekben felkészültem.

A furgon végül zökkenve megáll. A motor leáll, súlyos, feszült csendbe taszítva a furgon hátulját.

A hátsó ajtók feltárulnak. A csípős, hideg éjszakai levegő bezúdul, megcsípve a kipirult arcbőrömet. A kopasz férfi benyúl, szorosan megragadja a karomat, és teketória nélkül kirángat a kavicsos felhajtóra.

Megbotlom a saját lábamban, és épphogy csak visszanyerem az egyensúlyomat, mielőtt a földbe csapódnék. A szemem tágra nyílik a döbbenettől, amikor szembesülök az előttem magasodó, megdöbbentő látvánnyal. Ez egy hatalmas, elterülő kőkúria. Meleg, hívogató aranyfény árad kifelé a tornyosuló, padlótól a mennyezetig érő ablakokból. A gazdag ragyogás gyönyörűen megvilágítja a grandiózus erkélyeket, az érintetlen üvegajtókat és a mellső oszlopcsarnokot tartó hatalmas aranyoszlopokat. Az egész birtok kevésbé hasonlít egy bűnözői búvóhelyre, és sokkal inkább egy európai királyi család ősi otthonára. Ez egy fényűző palota, amelyet arra terveztek, hogy elképzelhetetlen gazdagságot és hatalmat sugározzon.

A gazdagság e pimasz megnyilvánulásától letaglózva lepillantok a szánalmasan ragasztószalagozott csuklóimra. Aztán visszanézek az előttem magasodó luxuspalotára.

– Hűha. – Egy halk, áhítatos suttogás hagyja el az ajkamat.

A kopasz férfi hátulról durván meglöki a vállamat, a tornyosuló bejárati ajtók felé lökve engem.

– Indulás.

Előre vagyok kényszerítve, kelletlenül teszem az egyik lépést a másik után a hatalmas bejáraton keresztül. Ahogy bevezetnek a hatalmas ajtókon, egy nagyon világos, makacs gondolat villan át az agyamon. Ha a sorsom az volt, hogy ma este elraboljanak, én őszintén egy nyirkos pincére és pislákoló villanykörtékre számítottam, nem pedig egy milliárdos paradicsomára.

De ahogy belépek a lélegzetelállító előcsarnokba, a legégetőbb rejtély megoldatlan marad.

Ki pontosan az emberrablóm?