Cora Vance dermedten állt a saját hálószobája előtti félhomályos folyosón. Ujjpercei elfehéredtek, ahogy megszorított egy bársony ékszerdobozt, benne egy pár egyedi platina mandzsettagombbal. A másik kezében tartott vaníliás évfordulós torta édes, sűrű illatától felfordult a gyomra. A mai nap volt az első házassági évfordulójuk. Eredeti tervei szerint épp most kellett volna felszállnia az Oakhavenbe tartó járatra. Ehelyett az utolsó pillanatban lemondta az üzleti utat, hogy meglepje a férjét: drága vörösbort, tortát és egy csokor friss virágot hozott.

Mint kiderült, a meglepetés kizárólag őt érte.

A résnyire nyitott hálószobaajtón kiszűrődve egy ismerős női hang kúszott ki a csendes folyosóra. – Declan, az én válásomat a múlt hónapban mondták ki. Te mikor teszed meg ugyanezt? Nem halogathatod ezt a végtelenségig. Essünk túl rajta! Senkinek sem segít, ha tovább húzod ezt a halott házasságot.

Cora lélegzete elakadt. Azonnal felismerte a hangot. Declan cégénél ő volt a részlegvezető. Az elmúlt hat hónapban Declan folyton arra panaszkodott, hogy sokat kell túlóráznia, és azzal védekezett, hogy be kell hízelegnie magát a nőnél egy előléptetéshez. Most azonban a késő éjszakai túlórák valódi természete pőrén hevert a szeme előtt.

– Nem kell elsietni – felelte Declan Lockwood. Hangjából olyan lezser, laza közöny áradt, amitől éles borzongás futott végig Cora gerincén. – A válás már csak idő kérdése.

Cora olyan erősen szorította a tortadobozt, hogy a karton megroppant. *Csak idő kérdése.* Amikor megkérte a kezét, Declan megígérte, hogy örökké szeretni fogja, és élete végéig gondoskodik róla. Megesküdött, hogy megvárja, amíg a lány feldolgozza a múltbeli érzelmi traumáit. Mindig hajtogatta, hogy nem bánja a különálló ágyakat, és hajlandó bármit megtenni, hogy újra kinyissa a lány bezárt szívét. A lány végül leengedte védőfalait, és készen állt rá, hogy ma éjjel elhálják a házasságukat.

– Akkor mire vársz? – erősködött a nő, hangjában némi türelmetlenséggel.

– Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott Declan. – Ha most hozom fel a témát, az túlságosan hirtelen lenne. Ki kell találnom, hogyan tálaljam a dolgot úgy, hogy önszántából menjen el. Nem kockáztathatom, hogy a vagyonmegosztásnál megkaparintsa a vagyonomat. Hagyd, hogy előbb biztosítsam a pénzügyeket és átírassam az ingatlanokat.

Gyomorsav tolult Cora torkába. A fojtogató döbbenet egy röpke pillanatra megbénította, de hamarosan éles, jéghideg bosszúvággyá alakult. A férfi nem csupán el akarta árulni; szándékosan azon mesterkedett, hogy nincstelenül hagyja.

A forró harag arra ösztökélte, hogy rúgja be az ajtót, és kenje az évfordulós tortát a hazug képükbe. De a túlélési ösztöne visszatartotta. Ha most szembesíti őket, azzal csak esélyt ad Declannak, hogy eltüntesse a nyomokat és elrejtse a pénzét. Szilárd bizonyítékokra volt szüksége.

Cora kiszámított csendben letette a bort és a tortát a folyosói konzolasztalra. Elővette a telefonját, beállt az ajtórésen át nyíló közvetlen látószögbe, és beállította a kamera fókuszát. Több éles, letagadhatatlan fotót készített a saját ágyán egymásba fonódó két alakról. Ügyelt rá, hogy az arcuk és az összetúrt lepedő is jól látszódjon. Amint a digitális bizonyíték biztonságosan elmentődött a titkosított felhőtárhelyére, sarkon fordult, és kisétált a társasházból.

Lent Cora a főkapu melletti nagy szemetesbe dobta az ajándékokat. Leintett egy arra haladó taxit, feltépte az ajtót, és beült a hátsó ülésre. Az ablakon túl elmosódtak a város fényei.

Még mielőtt feldolgozhatta volna a mellkasában sajgó tompa fájdalmat, a telefonja megrezzent a zsebében. A képernyő könyörtelenül villogott.

Az anyósa volt az, Myra Carmichael.

Cora összeráncolta a homlokát. Arra gondolt, hogy figyelmen kívül hagyja a hívást, de a készülék tovább rezgett a lábának feszülve. Mélységes bosszúsággal telve felvette, és a füléhez szorította a telefont.

– Cora! Mégis mit jelentsen ez?! – harsant fel Myra éles hangja a hangszóróból. – Minden követ megmozgattam, hogy mára időpontot szerezzek neked a város legjobb termékenységi szakértőjéhez! Az egy dolog, hogy felülteted őt, de hogy merészeled nem felvenni nekem a telefont? Ez elfogadhatatlan!

Cora megdörzsölte lüktető halántékát. A Lockwood család sosem tekintette őt emberi lénynek. Mivel szerény körülmények közül származott, nem volt számukra más, mint egy olcsó inkubátor. Elvárták tőle, hogy mérhetetlen hálát érezzen pusztán a lehetőségért, hogy szaporíthatja a gazdag vérvonalukat.

– Ha nem vagy hajlandó gyereket szülni a Lockwood családnak – folytatta a dühöngést Myra a méregtől csöpögő hangon –, akkor ezt világosan ki kell mondanod, és azonnal el kell válnod a fiamtól. Rengeteg rátermett nő vár odakint, hogy átvegye a helyed. Olyan nők, akik tisztában vannak a kötelességükkel!

A Lockwood név hallatán Cora ökölbe szorította a kezét. Újra felvillant előtte Declan és a főnöke képe az ágyban. Ujjai a bőrülés szélébe markoltak.

– Válást akar? – vágott közbe Cora. Hangjából eltűnt a megszokott melegség, halálosan fagyosan és színtelenül csengett.

Myra elhallgatott, váratlanul érte a kérdés. – Mit mondtál?

– Megnyugodhat, Myra. Elválok Declantől – tagolt minden egyes szótagot Cora halálos pontossággal. – Nem kell többé zaklatnia emiatt a házasság miatt.

– Te hálátlan nyomorult! – visította Myra. – Azt hiszed, csak úgy elsétálhatsz?

Cora szárazon, örömtelenül felnevetett. Az árulás maró fájdalma semmivé foszlott, és nem hagyott maga után mást, mint puszta rosszindulatot. – Ó, és mivel annyira unokákat akar, szülni fogok.

Szünetet tartott, hagyta, hogy a csend a másodperc törtrészéig elhúzódjon.

– De nem Declan magjából fognak foganni.

Myra hangosan zihált a vonal túlsó végén. – Te hitvány némber! Milyen képtelenségeket hordasz össze? Elment az eszed?

Cora nem volt hajlandó még egy sértést végighallgatni. Declan már megszegte a fogadalmukat és beszennyezte az ágyukat. Minden szándéka megvolt rá, hogy viszonozza a szívességet, még mielőtt megszáradna a tinta a válási papírjaikon.

Cora hirtelen megszakította a hívást, és a sofőrre nézett. – Kérem, vigyen az Elysium Lounge-ba.