Madeline szemszöge

Az eső ostorozta a pékség kirakatát, homályos, aranyló csíkokká mosva el az utcai lámpák fényét. A kitartó felhőszakadás már órákkal ezelőtt elüldözte az esti járókelők utolsó hírmondóját is. Odabent a falióra ritmikus ketyegése visszhangzott az üres üzletben. Éjfél. Záróra.

A pultnak támaszkodtam, és nehézkesen kifújtam a levegőt. Megint itthon hagytam az esernyőmet. Ez azt jelentette, hogy két háztömböt kell gyalogolnom a fagyos zuhatagban, mire hazaérek.

Tekintetem a kassza mellett heverő, vastag manilaborítékra tévedt. Ötszáz dollár ropogós bankjegyekben. Védelmi pénz.

Mr. Barnabynak dolgoztam, egy kilencvenéves péknek, aki mindenki másnál jobban bánt velem ebben a városban. A családja már négy generáció óta birtokolta ezt a helyet. Az üzlet túlélt világháborúkat, gazdasági válságokat és a környék átalakulását is, hála annak a makacs szeretetnek, amelyet a régimódi téglaépítésű kemencéjükbe fektettek. Ez volt az egyetlen hely a városban, ahol még mindig hagyományos módon sütötték a kenyeret, ő pedig elég türelmes volt ahhoz, hogy megtanítson a mesterségre.

A maffiát azonban nem érdekelte az örökség vagy a kézműves kenyér. Őket csak a sápjuk érdekelte.

– Ne feledd, Madeline – mondta korábban Mr. Barnaby, miközben cserzett kezeivel most először csúsztatta a tenyerembe az üzlet kulcsait. – Ha azok a fickók megjelennek, csak add meg nekik, amit akarnak. Ne ellenkezz. Hívj fel, ha elmentek, és a fiam hazavisz.

A fia, Garrett, hallani sem akart a családi vállalkozásról. Nem hibáztathattam. A heti rendszerességű zsarolás felőrölte az öregembert. Minden egyes pénteken ötszáz dollár vándorolt a verőlegények zsebébe.

Mr. Barnaby normális esetben maradt volna, hogy maga intézze az átadást, de a felesége lebetegedett. Nyolcvankét évesen Mrs. Barnaby jelentette számára az egész világot. Gyakorlatilag ki kellett tuszkolnom az ajtón, és ráparancsolnom, hogy menjen be a kórházba, és legyen mellette.

Így hát maradtam. Eladtam az utolsó néhány cipót, átadtam egy egyedi tortarendelést, és vártam. Az órák ólomlábakon jártak. A csúszós, üres utat figyeltem, arra várva, hogy egy fekete szedán vagy nehéz léptek közeledjenek az üvegajtó felé.

Senki sem jött.

Éjfélre az utca valóságos szellemvárossá változott. Nem voltam hajlandó tovább várni. Mr. Barnaby hagyott nekem egy friss cipót köszönetképpen, amiért elvállaltam a késői műszakot. Fogtam, és a manilaborítékkal együtt becsúsztattam egy műanyag szatyorba. Nem hagyhattam elöl a készpénzt. Ha valaki az éjjel betör, a maffia pénze odalesz, és Mr. Barnaby nyakába varrnak még ötszáz dollárt. Úgy éreztem, az egyetlen biztonságos megoldás, ha magamnál tartom.

Lekapcsoltam a mennyezeti lámpákat, kiléptem a metsző hidegbe, és magamra zártam a biztonsági zárat.

Az eső azonnal nekem csapódott. A hideg cseppek átáztatták a gesztenyebarna hajamat, és a szemembe csurogtak. Összehúztam magamon a kabátot, gondolatban megátkozva magam, amiért pont aznap reggel mostam hajat, majd szaporázni kezdtem a lépteimet.

A környék minden egyes háztömbbel megváltozott. A jól karbantartott kirakatok elmaradoztak, helyüket repedezett járdák, pislákoló utcai lámpák és árnyékba burkolózó sikátorok vették át. A Stryker Heights negyed pereme felé siettem. Már olyan közel volt az otthonom. Csak még néhány sarok.

Az utcák síri csendesek voltak, csak a csizmám cuppogása törte meg a csendet. Aztán meghallottam.

Mély, torokból jövő morgás dörrent át az esőn.

A lélegzet is elakadt a torkomban. A hang nem egy elhaladó autótól származott. Olyan volt, mint egy hatalmas kóbor kutya hangja, amelyből csak úgy sütött a nyers ellenségesség. Szorosabbra fogtam a műanyag szatyrot. Talán a friss kenyér illata csalogatta elő.

A vicsorgás mintha abból az utolsó sikátorból visszhangzott volna, amelyen át kellett mennem, mielőtt elérném az apartmanházamat. A szőr felállt a tarkómon. Nagyot nyeltem, a pulzusom felgyorsult. Szerettem az állatokat, de a városnak ez a része nem a barátságos kóbor ebekről volt híres. Néha vadkutyák kóboroltak a kukák körül, kétségbeesetten és gonoszan. Nem akartam én lenni az esti menü.

– A francba – motyogtam az orrom alatt, és élénk, ideges kocogásba kezdtem, ahogy közeledtem a sötét sikátor torkához.

– Mi van a szatyorban, hercegnő?

Egy mély, durva hang miatt földbe gyökerezett a lábam. Megdermedtem, a tekintetemmel a téglaépületek közötti koromsötét rést pásztázva. A sűrű esőn keresztül két neonzöld szem izzott a sötétségben. Nem egy kóbor kutyához tartoztak. Egy férfihoz. Egy rablóhoz.

Pánik hasított a mellkasomba. Sarkon fordultam, hogy fussak, de mielőtt akár hármat is léphettem volna, egy kéz fonódott a karomra. A szorítása akár a vassatu.

Hátrarántott a sikátor árnyékába. Felsikoltottam, ahogy megbotlottam a töredezett járdán. A műanyag szatyor kicsúszott az ujjaim közül, és nedves cuppanással a földnek csapódott. Az elázott kenyérmorzsák és a manilaboríték kihullott, szétterülve a sáros aszfalton.

A rabló egy szót sem szólt. Erősen a nedves téglafalnak lökött. Fájdalom hasított a vállamba, ahogy a vizes földre rogytam. A félhomályban láttam, ahogy térdre ereszkedik, izzó zöld szemeit a szétszóródott készpénzre meresztve. Felkapta a pénzt.

Hátrafelé araszoltam, a kezem a durva kőhöz horzsolódott. A lábam remegett, de az adrenalin arra kényszerített, hogy talpra álljak.

Mielőtt a rabló felém fordulhatott volna, a mögötte lévő árnyak megelevenedtek.

Egy hatalmas, sötét alak csapódott a férfinak. A levegőt egy brutális, vad küzdelem hangjai töltötték meg. Vicsorgás, csattogó állkapcsok, és a járdának csapódó nehéz testek gyomorforgató puffanása. Ez nem pusztán egy verekedés volt – úgy hangzott, mint egy zsákmányát széttépő állat.

Nem maradtam ott, hogy megnézzem, ki nyer.

Szedtem a lábam. A szívem úgy kalapált a bordáimnak, mint egy csapdába esett madár. Kétségbeesetten nyúltam a kabátzsebembe, és elővettem a kulcsaimat, miközben vakon futottam az esőben. A vicsorgás visszhangzott az utcán, és csak akkor halkult el, amikor elértem az apartmanházam nehéz üvegajtaját.

Rá sem néztem a liftre. Bevetettem magam a lépcsőházba, és megmásztam mind a tíz emeletet, a tüdőm lángolt, a lábam pedig tiltakozva sajgott. Berontottam a folyosómra, és sprinteltem az ajtómig. A zárba dugtam a kulcsot, elfordítottam, és bevágódtam a lakásba.

Az ajtó becsapódott. Rátoltam a reteszt, és beakasztottam az ajtóláncot, miközben a hátamat a masszív fának vetettem. A padlóra csúsztam, levegő után kapkodva.

Biztonságban voltam. A rabló nem követett.

Ledobtam magamról az átázott, jéghideg ruháimat, és beálltam a forró zuhany alá. A forró víz lemosta a koszt, de a zsigereimben fészkelő rettegést nem tudta kimosni. Nem hívhattam a zsarukat. A maffia pénze is érintett volt, és ha a rendőrségnek az illegális védelmi díjakról kellene beszámolnom, azzal Mr. Barnabyt még nagyobb veszélybe sodornám.

Egy nyögés szakadt fel a torkomból, ami visszhangzott a csempézett fürdőszobában. A pénz odalett. El fogom veszíteni az állásomat. Össze kell pakolnom, és szégyenszemre haza kell költöznöm. Mr. Barnaby volt az egyetlen, aki valódi esélyt adott nekem, amikor elhagytam Cobalt Cityt. Itt akartam felépíteni az életemet. Arról álmodoztam, hogy saját üzletem lesz, talán egy napon az ő pékségét is megveszem.

Most ez az álom is odaveszett egy koszos sikátorban.

Sötét gondolat fészkelte be magát az elmémbe. Mi lenne, ha hazudnék? Mi lenne, ha azt mondanám Mr. Barnabynak, hogy a maffiózók eljöttek és elvitték? Ma este meg sem jelentek. Talán letartóztatták őket. Talán nem is fogják többet kérni.

Elzártam a vizet, undorodva magamtól, amiért egyáltalán eljátszottam a gondolattal. Sosem tudnék hazudni az öregúrnak. Egyszerűen csak szembe kell néznem a következményekkel holnap.

Kilépve a fürdőszobából, megszárítottam a hajam, és felvettem egy túlméretezett pizsamát. Kimerültség húzta a csontjaimat, de tudtam, hogy ma éjjel nem jön a szememre álom. Bevonszoltam magam a hálószobába, és visszahajtottam a nehéz paplant.

A kezem valami ropogós dologhoz ért.

Papír.

Megdermedtem, a lélegzetem elakadt. A matracom kellős közepén egy makulátlan papírboríték hevert.

Nem az a manilaboríték volt, amit a pékségből hoztam. Ez új volt, vakítóan fehér és lezárt. A hajtóka alatt egy vastag, ismerős zöld bankjegyekből álló köteg lapult. Ötszáz dollár.

A bőröm minden egyes négyzetcentiméterén lúdbőrös lettem.

A fejem körbecikázott, tekintetemmel a hálószobám sötét sarkait fürkészve. Egy hatalmas toronyház tizedik emeletén laktam. Az ablakhoz futottam – belülről zárva volt. Ellenőriztem a bejárati ajtót – a lánc és a retesz még mindig a helyén volt.

Valaki járt a lakásomban. Valaki pontosan itt állt a hálószobámban.

Remegő ujjakkal kinyúltam, és felvettem a borítékot. Egy kis cetli volt az elejéhez erősítve, melyre határozott, elegáns kézírással róttak néhány sort.

Ne aggódj a holnap miatt, kis ember. Megvédem, ami az enyém.

- Alfa

A papír megremegett a reszkető kezemben. A félelem, amit a sikátorban éreztem, semmi volt ahhoz a jeges rettegéshez képest, ami most végigkúszott a gerincemen.

Alfa.

Miféle név ez? Bizarr volt, területi, és mélységesen felkavaró. De ami miatt igazán megfagyott a vér az ereimben, az a hirtelen, rémisztő felismerés volt, ami belém hasított.

Alfa. Pontosan így hívták az én titkolózó szülővárosom, Cobalt City polgármesterét is.